Csak sétált az őszi napsütésben és azon morfondírozott, hogy most az egyszer őszintének kellene lennie. Most az egyszer. Az ember néha egész világokat épít hazugságokból. De egy biztos, ha nem tudsz aludni, ha fáj, ha valamiért fizikai fájdalmat érzel, ha valóban azt érzed, hogy kimetszettek, kivágtak, kitéptek belőled valamit, akkor az nem hazugság. A fájdalom a legvalóságosabb dolog.

- És akkor mi van az amputált emberek fantomfájdalmával? – kérdezte mosolyogva az orvos.

Igen. Még a fájdalom is lehet fantom. De biztos volt benne, hogy amit ő érzett, ami olyan eleven és lüktető volt, az nem lehet fantom. Az nem az amputáltak viszketegsége… Csak azért született volna, hogy megkapja és elveszítse? Csak azért született, hogy élve nézzen szembe a kíméletlen veszteséggel? Vagy éppen egy színes álomba szeretett volna bele, ami kacagva mutat fityiszt kényszerűségeknek, körülményeknek, időnek? Hitte, amikor az ember az élet szigorú törvényeinek, törvényszerűségeinek, kíméletlen szabályszerűségének képes ellentmondani, akkor érzi magát igazán forradalmárnak, szabad szellemnek és akkor, abban a pillanatban szembe képes nézni a lángoló, égetően haragos teremtőjével; „-Látod uram! Bár minden úgy történik, ahogy te akarod, de én most átbújtam az elektromos kerítés szalagjai között és most éppen a karámon kívül bambán mosolygok. Persze szeretnék visszamenni, hogy a többieknek is megsúgjam, hogy kell csinálni, de azok csak rémülten néznek rám; bolond! Istenverte bolond! Ott kint el fog pusztulni! Mi meg nem megyünk utánad, mert ideje van mindennek! Ideje van a szerelemnek, életnek, halálnak és nem kell lázadozni…"

De egy szerelem olyan édes, olyan mézédes. Amikor igenis van a zsákodon folt, a foltodon zsák amikor a borsó éppúgy vigyorog mint a héja, amikor az örökös magányban, a csillagtalan éjszakákon egyszer csak egy hatalmas léghajó érkezik és meghozza a világ legszebb királylányát, aki maradni akar, aki a földöntúli szépségen kívül a versekbe, költészetbe, festészetbe szerelmes és az élete egycsapásra tündérmese lesz, akkor miért is akarna felébredni. Hisze ez neki jár! Persze, hogy jár! ő különleges, nem olyan mint a többiek. Ő különleges... Persze. Pont annyira, mint egy kavics a tengerparton... De erről a kavicsról meg Pilinszky írta, hogy ha valaki beledobja a habokba, egy egész tenger visszhangozza azt...

És aztán, idővel, a feledéssel, a láz múltával, mégiscsak a béklyók, az "ennek így kellett lennie" törvénye nyer. Mert megmondta a cigányasszony, a hidegen élő szomszéd és a 100 ezer éves mese is így végződött…Mert neki az idő lett a cinkosa. Mert neki van. Magának meg nincs. Saját magának nincs ideje... Semmi. Csak a  százezer éves meséje. Ami tudod hogy végződött?

Hogy? Sehogy! Mindegy is. Ki kíváncsi rád??? A szív bolond! Megbízhatatlan. Rosszul méri az időt, sokat ígér, keveset ád… És akkor jönnek majd a sötét tónusok, az átvirrasztott, átsírt, átesküdözött éjszakák. Beköltözik a gyász, a fekete, a hiábavalóság. Társbérlő lesz a közöny, az unottság, a hitetlenség és cinikus belenyugvás; ez a játék ilyen. Itt nem lehet nyerni. Itt a vastag, kövér ítélet nyer, az örök igazság. A szerelem persze gyerekeknek, meg álmodozva járkáló romantikusoknak való. A szerelem egy mocskos kis csaló… Ha egyszer elkapja addig üti, míg van benne szusz… Így mereng. Esküdözve.

Aztán szép lassan, amikor már a szenvedélyre, szerelemere úgy tekint, mint egy betegségre, egy hormonzavaros állapotra, amikor a tiszta ész kritikája megszüli benne a kísérletezgető, beteg lelkű Mengelét, akkor majd úgy tekint magára, mint egy lehetőségre, hogy alaposan vizsgálódjon. Saját maga legyen a kísérlet, hogy szúrkálósdit játszhasson, hogy maga legyen az élő szívszövet a mikroszkóp tárgylencséjén. Hogy merje felzaklatni magát, merjen elmerengeni, eljátszani az egyre keserűbb gondolattal, éppen merre van, merre jár és kivel, kit ölel át, kinek meri azt mondani nagy, őszinte őzikeszemekkel; szeretlek…

- Gyere már! Kifutunk az időből! – kiáltja az élet és Bulgakovra néz; - Mester! Létezik az a szerelem? Téren és időn kívül? Ami fontosabb, mint egy bestseller regény, egy roppant jól jövedelmező karrier, egy Nobel-díj, egy Oscar szobor? Van olyan, min minden sikernél, minden „én”-nél valóságosabb? Van olyan, hogy a férfira és nőre bomlott világegyetem újraegyesül?

 És tudom, hogy Bulgakov simán bólintana… Simán.

- Már, hogy a viharba ne lenne! Nagyuram! Maga már meg is tapasztalta! - bólogat. 

- És visszajön? – kérdezi izgatottan, a hasmenés küszöbén, lefehéredett arccal, szemben az idővel, az időhatározók kényszerével.

- Vissza? Jön? Vissza? Megy? Hát azt meg ki tudja? Isten? Ember? Hát azt sem tudjuk, hogy mi van az óceánok fenekén… Azt sem. Semmit. A szerelmet is csak látjuk. Néha érezzük. Aztán eltűnik. A Mariana-árok legmélyére… Sose volt. Sose van. Sose lesz... Mégis mindenki ezt keresi, ezt akarja, ezért rajong...