Hogy mi történt 1956. október 23-án, arról a néhai Bodnár István tanár úr beszélt nekem először. Egyetemistaként részt vett a felvonuláson és a forradalom napjait a fővárosban töltötte. Még a kilencvenes évek elején is csak halkan, visszafogottan mesélt arról az időszakról, de mindig mosolyogva, csillogó szemmel. Láttam rajta, átéli, újraéli a pillanatokat és úgy beszél a történésekről, mint aki csodát látott és nagy, roppant titkok tudója.
- Tanár úr! Ha győzünk, ha nem jönnek be az oroszok, akkor mi lett volna? – szegeztem a magyar nyelv és irodalom szakos tanárnak a történelmietlen kérdést, a semmi kis 16 évemmel.
- Ott tartanánk, mint most Ausztria! Ehhez kétség sem fér! – válaszolta csípőből, gondolkodás nélkül.
Elhallgatástól az iskolai ünnepig
Rá egy évre Bodnár István, tanár úrra bízták, hogy állítson össze ünnepi műsort a gimnáziumban. Sose felejtem el azt a „fellépést”. Életemben először találkoztam 56’ irodalmával. Tamás Lajos sorai úgy égtek bennem, mint őszi rőzse tüzek, gyorsan lángra kapva, gyorsan perzselve ifjú szívem izomrostjait; „Megyünk, valami láthatatlan/áramlás szívünket befutja,/akadozva száll még az ének, /de már mienk a pesti utca.” Amikor néhány év múlva személyesen találkoztam a főiskolán Faludyval, még mindig kívülről fújtam; „másnap, szerdán reggel: por, ágyúszó és szenvedés; mégis, mikor átvágtam a Hősök terén, mosolyognom kellett, mert nem állt szobor többé a csizmában…” És Ilyés Gyulával írtuk az égre; „hol zsarnokság van,/mindenki szem a láncban;/belőled bűzlik, árad,/magad is zsarnokság vagy” Hogy végül Máraival temessünk forradalmat, reményt, álmokat; „Nem érti ezt az a sok ember, Mi áradt itt meg, mint a tenger? Miért remegtek világrendek? Egy nép kiáltott. Aztán csend lett. De most sokan kérdik: mi történt? Ki tett itt csontból, húsból törvényt? És kérdik, egyre többen kérdik, Hebegve, mert végképp nem értik – Ők, akik örökségbe kapták –: Ilyen nagy dolog a Szabadság?”
Mint egy nagy hátizsákot, úgy kaptam örökségként 56’-ot. Azt az ötvenhatot, amiről egykor még Orbán Viktor is azt mondta; „Ötvenhat olyan számunkra, mint tánciskolában a "kályha".” Vittem haza egy volt egyetemista élményeit, vittem haza a verseket. Hol szavaltam a József Attila utcában, hol az Easttel énekeltem; „56’ izzó ősze volt, Magyarország remény és pokol…”
Akinek azért volt több a nyugdíja, mert lőtt...
Aztán egyik évben a szomszéd bácsi olyan utálattal beszélt a rendszerváltásról, meg a ötvenhatról, hogy csak néztem rá… Majd apámtól kellett megtudnom, kiskatonaként ott volt a Köztársaság téren. Azok közé tartozott, akiknek ropogott a fegyvere. Azok közé, akiknek ezért a Kádár rendszerben nyugdíjkiegészítés járt… És amit, a rendszerváltás után egyből el is vettek tőle…
Mámma meg...
A mai ünnep felvonulásokról, békemenetről, meg az ellenzék kampányáról szól. A mai ünnepre a mérce TGM írását közölte, aki szerint 1956-ban szocialista forradalom volt Magyarországon. Elő is vettem Rainer M. könyvét és rögvest el is olvastam Bak M. János ide vonatkozó írását, ami a „Demokratikus szocialista rendszerért” című fejezetet kapta. Bak. M, Szabó Zoltán falukutató és publicistát idézi; „a forradalom a liberálisoknak túl szocialista – a szocialistáknak túl liberális…”.
Ebből a mondatból pedig nyugodtan megpróbálhatjuk kihámozni ötvenhat szellemiségét, alapállását. Az átlagember köszönte szépen, sem a reakciósokból, sem kommunistákból nem kért többet. Az átlagmagyar jólétet akart; enni, inni, élni, lenni megmaradni. Az átlagparaszt a saját földjéből akart megélni, a munkások pedig végre úgy voltak vele, hogy a saját országukat szeretnék építeni, nem másnak, nem az internacionalizmusnak. Legyen ennivaló a boltokban, legyen működő egészségügy, ingyenes oktatás, társadalmi mobilitás. A többség valamiféle szociáldemokráciával álmodott. Bibót forgatva azt olvasom ki a korszellemből, hogy a magyar független szeretett volna lenni, nemcsak a nagyhatalmak kényétől és kedvétől, de ideológiailag is. Járni akart templomba, de nem akarták, hogy papok a nagytőkésként, furcsa hangulatú kurzusokat szolgáljanak. És talán nem is értették igazán, hogy mit akarnak a keresztényszocialisták.
Két vesztes háború, iszonyú anyagi- és emberáldozat után, tényleg szerették volna, ha valami szép jelet rajzol az országra a béke ujja. 1956-ban talán ezért volt képes kicsi és nagy összefogni, mert ugyanazon a morális alapon akartak elindulni; ennek pedig egyetlen üzenete volt, erkölccsel felvértezett jogrendszert akartak, ami egy államilag szabályozott piacgazdasággal indul el a boldogság felé.
Ekkorra tömegek ugyanis már csalódtak a vadkapitalizmusban és kommunizmusban is. És simán tettek egyenlőségjelet Szálasi és Rákosi közé. (sőt talán még Horthy közé is, és ezen azért nyugodtan vitatkozhatunk, hogy joggal, vagy jogtalanul...) Mert az első kettőnek bizonyosan közös volt a nevezőjük; önkény, diktatúra, elnyomás ideológiai alapon…
De, hogy 1956 tudatos, baloldalon kiérlelődött, szocialista forradalom lett volna? Hát, aki ezt egy kerek perec, expressis verbis le meri írni, az véleményem szerint az ördöggel cimborál. Vetít. Vakít. Félrevezet, Félremagyaráz.
12 napról beszélünk. Fogalmunk sincs, hogy ha hagyják, ha engedik, hová jut el a feladvány. Biztos vagyok benne, hogy valamiféle pluralizmus, a magántulajdon egyfajta korlátozott jelenléte, azaz modern nyugatosabb demokrácia alakult volna ki, a maga sajátos magyaros megoldásaival. És lett volna sima 40 évünk, hogy beletanuljunk a demokráciába, elsők között csatlakozhattunk volna az egyesülni készülő Európához és persze kísérletezhettünk volna, bal és jobboldal között egyensúlyozva, a pluralizmus keretei között.
Mit siratsz kisfiú?
Amikor én 1956-ot siratom, akkor a mi lett volna, ha kezdetű mondatot siratom. Az elszalasztott negyven évet. Azt, hogy nagyapámtól, akit munkásellenesnek nyilvánítottak 1948-ban, és két év szegedi Csillaggal ajándékozták meg, senki, de senki nem kért bocsánatot. Azt, hogy talán apám igazi innovátorként jöhetett volna el nyugdíjba.
Anyai nagyapám zsigerből utálta a kommunizmust. Amikor a rendszerváltás után visszakapott csepp darab kis földet, a kezében morzsolgathatta, ennyit mondott 63 évesen; „-Ej, de jól nősültem!”
TGM szocialistázhatja a forradalmat, mert a MarxIsMuss nevű berlini konferenciára írt vesszőfutását így közölte a Mérce.
Kinézek az ablakon. Nyíregyházán csoda egy október 23 van. Ragyog a nap, a fák a legszínesebb ruháikat öltötték magukra. Aztán magam elé képzelem a filozófust, akiről egy remek rádióműsorban kiderült, nem tudja ki írta ezt a sort; „kicsikét szűk ez a világ nekem…”
Magam elé képzelem a börtönből, négy gyermekéhez és feleségéhez hazatérő nagyapámat, akinek csak az volt a bűne, hogy módos, iparos emberként élt.
Magam elé a kiskatonát, aki azért kapott extrawurstot a Kádár-rezsimben, mert tüntetőkre lőtt.
Magam elé a lánglelkű Mindszentyt. A négy nap „titokból” hazatérő, majd 32 év múlva, nagybetegen, halála előtt megbánást tanúsító, de feloldozást nem kérő Kádárt. A szemüveges, bajszos, jóságos, hiszékeny, mártír Nagy Imrét. Bibót, aki szerint az a demokrata, aki nem fél. Meg a pesti srácokat, akik ebben az értelemben valódi demokraták lehettek, mert még a veszedelmes, orosz tankoktól sem féltek.
Aztán, amikor kinyitom a szemem és békemeneteseket, meg ellenmeneteseket látok, meg mozifilmet áldókat és átkozókat. Közben meg azt sem tudjuk, mit és hogyan kellene ünnepelni és rá kellene jönni, pontosan ez a megosztottság minden problémánk alapja és rákfenéje.
Sokat kellene beszélgetni, testvér…
„…jó volna kezet rázni isméts a vállat átölelni testvérmielőtt bután el nem esnékmielőtt bután el nem esnél…”(Kányádi)
