Tizenhét éves voltam, amikor Magyar Józsi barátom jóvoltából megismerkedtem Kányádi Halottak napja Bécsben című versével. A verssel, amiben identitásról, nyelvről, tartásról, hitről beszélt Sándor bácsi. Az a Kányádi, aki úgy megihletett, hogy az első szakdolgozatom témájaként is a hosszabb lírai kompozíciót választottam. Most is hálás szívvel emlékszem arra a telefonra, amikor Nagy-Major Gáboron keresztül megszereztük az elérhetőségét és felhívhattam, hogy amolyan „interjúfélét” készítsek vele. Jóízű beszélgetés lett belőle, nem több, de amit akkor hallottam, beleírtam a szakdogába.

Szóval 17 éves voltam, amikor azt a részt szavaltam, hogy

Harmincnyolc éves voltam amikor

krisztina a majdnemhogy meztelen

szép stájer lány egy pohár whiskyre

hívott engem a singerstrasse sarkán

szegény vagyok szívecském s idegen

macht nichts mondta halottak napja van…

Még volt 21 évem, hogy 38 legyek… Az élet végtelennek tűnt és bár nem sokkal korábban veszítettem el, a végletekig szeretett nagyapám, valahogy a családban több volt az élő, mint a holt. A temetőbe sem kellett sok mécses, virág. Onnan tudod azonban, hogy múlik az idő, hogy egyre több a mécses a kocsiban, egyre gyarapodik a virágok szála, és már nem csupán a rokonok, nagyik, nagyapák sírját akarod meglátogatni, hanem az időközben „elballagott” barátok, kollégák, osztálytársak hantját is…

 Mert a legárvább akinek

még halottai sincsenek

bora ecet könnye torma

gyertyájának is csak korma

álldogálhat egymagában

kezében egy szál virággal

mert a legárvább akinek

még halottai sincsenek

Akkor is, most is úgy érzem, hogy a Halottak napja Bécsben című versbe Kányádinak sikerült mindent beleírnia életről, küzdésről, magam-magunkról, nemzetről, meg nem értettségről, elnyomásról, falu- és nemzetrombolásról, amit ember képes a líra nyelvén megfogalmazni. Kányádi persze nem Nagy László. Nem is akar lenni. Nem a megbomlott, vérző univerzum nyelvén beszél, hanem amolyan református kántortanítóként szól hozzánk, és bár verse hallatán a nagy kritikusok is bólogatnak, nem föltétlenül az elvontságában rejlik a nagysága! Sokkal inkább abban, hogy magyar igazságot fogalmaz meg, Bécs városban, idegenként, az Ágoston rendiek templomában. Abban a városban, ahol bár most mindenki büszke Mozartra, a világhírű zeneszerzőnek éppúgy nincs sírja, mint azoknak az eltűnt, elpusztított kis falvakban réges-rég eltemetett székely-magyaroknak, akiknek egykori törpefalvait a brutális buldózerek egyengették simára…  

Pont tíz éve, hogy apámmal a hepehupás vén Szilágyban, annak is legszebb, legbüszkébb városában, Zilahon sétáltunk a temetőben. Zilahon, ahol Wesselényinek szép szobra áll, ahová Ady járt gimnáziumba és ahová az Üzenet egykori iskolámba című csodát küldte.

Szóval, amikor körbementünk a temetőn itt is, ott is olyan nevek tűntek fel, akik nekünk bizonyosan, vagy éppen bizonytalanul rokonaink lehettek. Nevek, emberek, akiről mit sem tudok, csak egy tábla, meg két évszám beszél róluk. Ott a  hepehupás vén Szilágyban.

Ma, amikor az apagyi nagyszüleim sírjánál, a szokásos koreográfia szerint megpihentem, arra gondoltam, lám idegeneknek ők is csak két név, meg négy év évszám. Ennyit mond a sírjuk. Na jó, azt is, hogy édesanyámék gyönyörűen rendben tartják. De nem mesél arról, hogy milyen volt mama mellé leülni, hogy várt engem a kőttes kaláccsal, hogyan ölelt át, hogy hallgatta, mit mesélek, lányokról, iskoláról, munkáról. Nem mond semmit arról, milyen volt nagyapámmal kárászt fogni a Leveleki-tavon, nem mond semmit arról, hogyan mulatott, mi volt a szava járás és milyen gyönyörűen tudott énekelni. Semmit nem mond arról, hogy micsoda véd- és dacszövetségben éltünk, hogy milyen büszke volt rám, az elsőszülött unokájára…

Nem mondanak ezek a sírok semmit. Az élőkről beszélnek, a krizantémokról, a mécsesekről. Aztán a kocsiban arra gondoltam, hogy ismét eltelt egy év, ismét közelebb vagyunk ahhoz, hogy Krisztusban újra találkozhassunk egymással… És van bennem egy kis düh, hogy az elmúlt napokban azon ment vita a legnagyobb közösségi oldalon, hogy akkor mi legyen és mi ne legyen, Halloween, vagy halottak napja? A fene megeszi, ha nem tudsz emlékezni, ha az emlékeidben nem tudod megidézni azokat, akik elmentek, akik már nincsenek itt. Nem számít, drága barátaim, nem számít semmilyen külsőség, csak a szíved számít, csak az, amit benne őrzöl. Csak az számít, hogy azokból mennyit sikerült megőrizni, hogyan bánsz az örökségeddel, hogyan tartod őket „életben”!

Hát mondjátok! Bármelyik szülőtök, nagyszülőtök akarta-e hogy lopjatok, csaljatok, hogy gazemberek legyetek? Hát én csak arra emlékszem, hogy azt szerették volna, ha jó ember leszek… Ha tehetős, jó módban élő, de tanult és a bölcsességtől is kiforrottan, csak jó ember leszek. Aki jó másokhoz, aki élen jár a munkában, akit elismernek, akit szeretnek, akit kitüntetnek… Ennyit szerettek volna.

Nagyapám sokszor nevetve mondta, az ő sírjára ne virágot hozzunk, hanem locsoljuk meg borral. Nagymamám ellenben virágot akart. Sokat gondoltam, hogy egyszer csinálok egy borlámpást. Egy szép borosüvegbe gyertyát rakok, azt teszem papó sírjára… De aztán persze megmosolygom. Hát mit szólnának az drága apagyiak… Nem értenék a performanszt…

És ilyenkor mindig lelkiismeretfurdalást is érzek. Az apai nagyszüleim, Nyírbátor már-már elfeledett görögkatolikus temetőjében nyugszanak, annak is a legvégében. Hozzájuk 2 éve nem látogattam el. Nem voltam keresztanyám, a nyírbátori rokonok, ismerősök sírjánál és nem zarándokoltam el még, nagy szellemi tanítóm, Szták Sándor fábiánházi sírjához sem. Ma este a Bujtoson értük, nekik is gyújtok majd gyertyát. Az örök fényesség, az emlékeim, meg a tisztesség végett is.

Aztán majd beszélek, az Öregistenhez, Krisztushoz és jó sokszor elmondom a Mennyei Király vigasztalót mert van miért vigasztaljon…