Görcsölök. Igen, azt mondják görcsölök. Görcsösen akarok bizonyítani, új életet kezdeni, szeretni, élni, létezni, sikereket elérni. Görcsösen ragaszkodom a rögeszméimhez. Miközben, ahogy M. Csaba mondta nekem szakemberként; lebegj! Hadd vigyen az ár, nem foglalkozz senkivel! Ne akarj!

Jajj istenem, ez lenne a földi Nirvána? Ez lenne a cél? Szangvinikusan és tegyük hozzá cinikusan nézni, ahogy mások új életet kezdenek, nélkülem, az érzéseim nélkül? Le vagyok ejtve…-))

 

P. Anita meg arra buzdít, hogy ne hallgassak másokra. Főleg ne olyanokra, akiknek a magánélete csőd… Járjam a saját utam.

 

Ilyenkor elgondolkodom, van nekem utam? Mert akkor hagyok nyomot! Akkor lehet utánam jönni. Apró pici ösvényen, de hagyok nyomot…

 

 

Közben ezer dolog történik. Gusztus húszadikán például, elmentem Janival és Bettijével Miskolcra. Pontosítok Diósgyőr, Lillafüred… Mennyi élmény, mennyi emlék, a miskolctapolcai úttörőtáborban első napon szerzett seb, amelynek árnyéka még most is itt van az alkaromon. Azt is Iricsike néni szervezte. Tőle tanultam meg olyan szavakat, mint úttörőtanács, KISZ, Káptalanfüred, pionyírtábor Magdeburg mellett, „vasárnapnincsmise!” és nonstopdiszkó. Istenem ő sincs már közöttünk.

 

Aztán jógiegyetem, vizsgák, utazás, hogy távolról elcsodálkozzam távolról micsoda modern Zikkurat ez az egész iparváros.

„Mit Miskolc adhatott…” Sokat adott, még tavaly is. Amikor K.-val erre jártunk. Kétszer is. Sidari előtt néhány héttel.

 

Most várat adott, ismét és ismét Szinva patakot, amelynek a medrében tavaly víz sem volt. Most szelíd emléket, ami már nem akart megölni és kifacsarni. Ó ha az a Bükk fennsík… Walter von der Vogelweide is megirigyelhette volna. No nem Hársfák vannak arra, hanem Bükkök…

Kedves Walter! Pengesd hát a szerelem langy himnuszát és énekelj, ahogy csak egy szerelmes trubadúr képes….

 

 

Még egy halászlé is belefért Tokajban. Toldi fogadó, leírom, mert a harcsalé, isteni választás. Este dolgoztam. Kossuth tér. Ünnepség. Szokásos. Idén mégis az enyém volt. Bennem volt. Ha foglalkoznom kell vele, jobban átélem. Jobban megfog.

Este tűzijáték. K.-val (nem tévesztendő össze az ominózussal) néztem végig. Jól esik, ha velem van. Megnyugtat. Olyankor nem gondolkodom. Elhessegetem az árnyakat. Jó érzés. Talán ez kellene.

 

 

Olvasom a kommenteket. Helénának minden sort, verset, szót és betűt köszönök. Most már tudom ki ő. Egy ideig fogalmam sem volt, hogy ennyire közeli ismerős. Most már világos. Koszi I. Köszi, hogy érezteted…

 

Canon is meglepett. Micsoda mondatok, ne árnyékoljam be K.-val a jövendőt. Szerezzem vissza, vagy felejtsek… Hm… Fogalmam sincs Canon mi a jó. Jelenleg ott tartunk, hogy a háború megszűnt. Nincs jelzés. Csönd van. Úgy tűnik, már az ágyuk sem füstölögnek. Por és hamu minden érzés a túloldalon és megtörtént a temetésem. Temetett múlt vagyok… És arccal a földnek temettek el, összekötözve, hogy nem támadhassak fel… Ennyi. Most legyek okos?

 

Az is fura, hogy egyre többen „látogatnak” el és egyre többen kérnek, írjak még… Soha ennyi érdeklődő, barát és „bizalmas” nem vett még körül. Nem tudom, hogyan kell ezt értékelni. Majd elszámolok ezzel is valahogy…

 

 

Megvolt. Mármint a masterképzésre. Felévteliztem, micsoda szó! Mennyit jelentett 1995-ben. Most azon nevetgéltünk a felvételi terem bejárata előtt, hogy milyen poénnal kell megjelenni a tisztelt bizottság színe előtt.

Talán így?

Nevettünk sokat, őszintén. Aztán a területi egyenlőtlenségekről, szegregációról, szelekcióról, kompetenciákról kellett beszélnem. Beszéltem. Sok pontot ért… Remélem elegendő lesz, hogy újra padba ülhessek. Fontos lenne. Azt mondtam K. után kell valami, ami újra értelmet ad. Valami, amitől úgy érzem, visszatalálok önmagamhoz. Vizsga, drukk, kollokviumok és szigorlatok. Tételek, puskák és galambok. Éjjeli könnyek egy könyv felett. Kell valami, amitől egy újabb papírt viszek haza. És mindenekfelett kell, hogy ismét tanuljak. Diák legyek. Tüzes szív-kohó kell, víg üzenet az élet-csatákhoz, táplálni tovább bennem az erőt, hogy ismét szeresem az embereket és hűn álljak meg isten és ember előtt… Igen ez az én üzenetem az egykori iskolámba, ahová most visszamegyek.

 

 

Egyszer arról írtam M.M. elvesztése után, hogy krízishelyzetben el kell indulni az emlékfolyókon fölfelé. Visszavitorlázni, evezni. Felfelé egészen odáig, ahol a létünk folyója ered. Leülni ott, nézni, hogyan csörgedez a pici patak. Elcsodálkozni milyen tiszta még a lét forrása. Aztán rádöbbenni, minél nagyobb a folyó, annál több hordalékot görget, annál barnább, sötétebb a vize. Annál mélyebb, zavarosabb. Ha kiönt már megfékezhetetlen, pusztít. Rádöbbenni, szabályozni kell, rendre utasítani. És még akkor sem biztos, hogy megússzuk KATAsztrófák nélkül. Az én folyóm Petőfi Tiszája. Az én folyóm szeszélyes szőke. De aki az én vizemet issza… Remélem, igen remélem, hogy vágyik annak szíve vissza, még akkor is ha most a pokolba kíván…

 

Ui: ismét kaptam egy e-mailt B.É.-tól néhány részletet bemásolok majd…

É! leszel a szerkesztőm???

 

Ui2.: Quimby – Most múlik pontosan… Villámlik mennydörög, ez tényleg szerelem...?

 

Ui3: Kérész. M. Misi díjat kapott értük. Kérészek. Amikor kifejlődnek, néhány évi lárvaállapot után. Egyszer csak repülni kezdenek, nem esznek csak szeretkeznek, petét raknak és belehullnak a halak szájába… Hm… Kérészlét… Fura világot teremtettél uram…

 

  

Csak kirakat? Csak kirakat lenne ez az egész itt? (A blog, az égbe kiáltott szavak.) Csak önmagam nyilvános siratása? Újra és újra csak ennyiről szól a dal? Kesergünk és szenvedünk? Szánunk és bánunk? Ennyi lenne az élet? Egy újabb feledhető állomás? Egy újabb minden eddiginél hangosabb és jobban dokumentált szakítás?

 

A válasz szenvtelen: hát ennyi, fölösleges sírás, rívás, fogcsikorgatás…

 

Visszakérdezek… Ráaggatunk egy emberre minden ékszerünket, aztán hagyjuk, hogy kisétáljon az életünkből? Tényleg senki nem veszi észre, hogy földrengés volt?

 

Ó, hogy nevetnek odafent rajtunk. Ránk legyintenek; gyerekek… Gyerekek, akiknek hol a hardverük, hol a szoftverük hibás. Egyszerű fehérjelánchidak vagyunk. A szerelem is csak kémia. Szerves vagy szervetlen?

 

Hát az attól függ… Van-e benne szív..?

 

Mindig az éjszaka a legnehezebb. Annyi látogatóm van ilyenkor. Rég kihunyt csillagokról, emlék-emberek. Úgy járják át a szívem és a lelkem titkos zugait, hogy közben feldúlják a hitem, és megeszik a kelesztett reményt… Mégis néha várom őket. Néha, mint egy filmet lejátszom a boldog perceket. Lejátszom az elvesztett boldogságot…

 

Nem történt semmi… És az is csökken…

 

„Bezüglich Michelle Wild (V. Kati)

 

Múlt7en, egyik este kimentem az Erzsébet térre a keresztlányommal játszóterezni.

 

Édes kis cafat, 1,5 éves tündér, aki nekem köszönhetné, hogy él, de valójában én köszönöm neki, h. van, mert egy csoda... hosszú történet… Szóval E.-vel „jácottunk” és mellettünk a V. Kati a Málna nevű kislányával. Mese kiscsaj az is, a nagy homokozóban együtt túrták a földet, gyártották az alagutakat (mármint anyával).

 

Ott fetrengett a gyermekével, játszottak. Nézte Esztit, nézett minket. Rágyújtottunk és odajött, csatlakozhat-e. Ő közeledett, ő húzott hozzánk. Beszélgettünk, furcsa volt, persze mindenki nézte, meg minket is, de jó arc a csaj. Közvetlen volt, és ő közeledett...

 

Egy teljesen hétköznapi, átlagos anyuka. Még csak nem is az, aki után megfordulsz, mennyire szép v. csinos, mert nem, semmi extra. Beszélgettünk, játszottunk a gyerekekkel, oda-vissza megkínáltuk egymást nasival, poroztunk, labdáztunk, nevetgéltünk... Helyes délután volt. Még le is fényképeztük E-vel...

 

 

Szóval semmi extra... Persze tudta jól, h. tudjuk, ki ő... Tudtuk, kivel játszik a gyerek... Általában lesütötte a szemét, tényleg úgy beszéltünk, hogy szinte nem is láttam a szemét... Ezek szerint nem is beszélgettünk!?!

 

Én sosem tudtam úgy beszélgetni, ha mellettem ült a "páciens", csak szembe. szemtől-szembe.

 

 

Hidd el nekem, vannak csodák, igenis vannak csodák, gyönyörű csodák. Engem az Isten nagyon szeret. Én rengeteg csodát kapok tőle… Szinte nap mint nap… És kereszteket is… De ezzel is csak azt mutatja, mennyire erős vagyok… Ezzel is csak fejlődni segít…

 

Majd még írok…ha lesz véleményem… :D

É."

 

A végén, amikor elolvastam csak annyit tudtam mondani, hm... De jóleső hümmögés volt...

Most mosolygok. Fiúk! Jó rátok gondolni akárhol is vagytok!

 

A lényeg ma reggel, Sipi és Petke Pekingből, illetve egészen pontosan a Nagy Fal tetejéről telefonált. Kint vannak, ezt is megcsinálták. Magyar aranyérem még mindig nem született, azonban a mi „Aranycsapatunk” két tagja már győztes. Ott vannak, és mivel gondolnak ránk, mi is ott vagyunk velük a Föld túlsó oldalán. Rövidesen együtt szurkolunk majd Pars Krisztiánnak, mert a két barát a Madárfészek felé tart szorítani a magyar fiúnak… Ők élőben, mi a képernyők előtt. Remélem van kint sör, mert én két Leffe-t már behűtöttem…

 

 

Gyula is hívott. Atádon reggelizik. Együtt a család. Istenem milyen fura. Ott álltam, tanúként az esküvőn. Emlékszem a szülői házra… Sőt Gyula, emlékszem a koliszobák olcsó papírtapétájára is…

 

Fankadeli Feri jut eszembe…  Meg a Békét című nótája, ami mostanában annyiszor megnyugtatott. Mostanában, amikor rájöttem mekkora barom vagyok, ha nőkről van szó... Kiket dobtam el magam mellől… Kiknek okoztam maradandó károsodást… Soha nem gyógyuló sebet… És most itt ülők ezzel a sipollyal a szívem közepén… Valaki vegye már ki a lelkem a sósavból!!!!!!!!!!!!!!!!!!

 

***

 

Szóval ott jártam, hogy Fanakdeli… Csak a neveket kell behelyettesíteni…

 

 

És most egoista leszek. A következő sorokat magam miatt másolom ide…

 

 

Ui: Nem érdekel, mivel magyarázzák az eddigi sikertelenségünket. Nem érdekel a pénzhiány, nem foglalkozok a balhékkal, jóllehet tudom igazi nagy teljesítmény csak megfelelő hátországgal képzelhető el. Rossz idők járnak ránk. Nincs nemzet, nincs ország, nincs irányítás… De ilyenkor eszembe jut a Csillagok háborúja mottója;

 

 

Srácok, lányok! Mutassátok meg! Mutassátok meg, vízben, földön, levegőben, mutassátok meg, hogy ÉL MÉG A MAGYAR!!! Csakazértis! Magatokért és értünk, akik veletek együtt szeretnénk megkönnyezni a magasba kúszó magyar zászlót és a világ legszebb és legszomorúbb Himnuszát!!!

 

 

Erről édesanya jut eszembe, aki olyan jókat tudott sírni a romantikus filmjeleneteken. Kisgyerekként nem tudtam mi a baja és vele sírtam. Az első film, ami aztán még engem is a könnyekig meghatott, az "A távol Afrikától" (Out of Africa) volt. Amikor kigyullad Karen pörkölő üzeme, ég a kávéültetvénye és odalesz majd mindene, elbőgtem magam.

 

 

Ez lenne az empátia? Vagy az, amikor pénzt dobsz egy hajléktalannak? Vagy az amikor átérzed mennyire szenved, vágyakozik miattad, utánad valaki?    

 

Kedves EMPÁTIA! Legyél te most egy nimfa, akit üldözni lehet, akit szeretnénk megkapni, elérni. Amit szerelemmel üldözünk... Azt hiszem, ha lányom születik (Jesszus fog egyáltalán egyszer?) Empátiának fogják hívni. Z. P. Empátiának...

 

Más. Mondja már meg valaki végre, mit jelent őszintének lenni? Azt jelenti, hogy meg kell-e osztanunk minden, de minden érzésünket, minden hülyeségünket a párunkkal? Ha létezik igenlő ember, neki azt mondom, kétes érzéseket kelt bennem. Például rólam egyesek azt hiszik, itt a blogban művileg, tervszerűen vagyok őszinte, ha egyáltalán az vagyok. Hm... Pedig…

Folytatom. Vajon az őszinteség milyen szintjét kell elérnünk a társunkkal? Őszintén elmondani neki, milyen aberrációink vannak, ha vannak? Egyáltalán mi számít aberrációnak?

Hát nem tudom... Az én primitív és ártalmatlan voyeurizmusom, ami köszönőviszonyban sincs az eredeti jelentésével a kukkolással, vajon annak számít-e? Aberráció!?! Könyörgöm mág a vad pornót sem állhatom! Nem bírom nézni az olyan jeleneteket, amiről azt hiszem fáj a nőnek…

Lelki síkra terelve a kérdést, szabad-e a Kék Szakállú utolsó, hetedik ajtaját feltépni? Bele kell-e halnunk, flörtbe, marha fotókba és hülyeségekbe, amik igazából nem változtatják meg az érzéseinket, amelyek nem térítenek el a társunktól, nem okoznak érzelmi kötődést, törést.

 

Jajj, most a lányok majd nekem esnek. Már hogyne!!!

 

József Attila cinikusan ezt így fogalmazta meg két hexameterben:

 

 

Istenem, most feléd fordulnék. Mi a tisztesség? Hol a határ bűn és ártatlanság között. Hol húzod meg a demarkációs vonalat? Mi az ami már halálos, és mi számít veszélytelen játszadozásnak? Valóban vannak-e hibátlan, tiszta emberek, akik soha egyetlen kísértéssel sem foglalkoztak? És ezt még a fejben való végiggondolásra is értem. Néha úgy vélem, ilyenkor csak Goethe bácsi segít...

 

 

Magyarul ez így hangzik; a lélek mélyén él egy ősi szikra, mely igaz embert igaz útra hajtja... Banális fordítás, mert csak megközelítőleg adja vissza a germánt. Johann Wolfgang ugyanis azt írja, a legsötétebb kísértések között is tudja az igaz ember, mi lenne a helyes út. Remélem, ennyi is elég. Remélem elegendő a tudat, a botlás pillanatában, hogy ezt nem jól tettük, és ezt ne tegyük meg még egyszer.

 

Igen, vállalom. Én egynémely botlásomat dokumentáltam is... És amikor valaki megbizonyosodik a létezésükről, akkor elveszíti a felém táplált hitét, szerelmét, kötődését..???

 

Mikor nő fel végre az ember? Ezt most magamtól kérdezem? MIkor hiszi el végleg, ha a tűzzel játszik megégeti magát? Mikor lesz az a Sárkányölő, aki szeretne végre lenni?

 

Talán úgy kellene a múlttal bánni, ahogy Michelle Wild tette? 2002-ben még falatnyi ruhában, majd minden szemérmesség nélkül, meztelenül pózolt Nyíregyházán. Csábított riport előtt, után. Színpadon és standon. Tavaly tavasszal pedig szinte mérges gömböcként vágta a képünkbe, neki nincs múltja... Ő már nem tudja, hogy volt akkoriban arra képes...

 

Hm... Zorán bácsi egyszer írt egy dalt a múltról. Nekem az jobban tetszett. Ő azt dúdolta, a múltat nem dobhatjuk el.

 

Gondoljunk csak bele, milyen múltja van ennek a pici országnak. Nincs olyan nanodarabkája, amelybe ne ivódott volna be vér, szégyen és gyalázat. És nincs olyan atomja, amelyhez ne kötődne dicsőség, győzelem és öröm. Azt hiszem az ember is így kerek. Győzelmekkel és és csúnya vereségekkel együtt...

 

Michelle-ről egyébként találtam fotókat... Amikor ezeket megnéztem, egy pillanataig elgondolkodtam azon, az angyali arc mögött ott lakik-e az ördög. De aztán elhesegettem a sötét gondolatot, végül is most az üzenet számított. Abban az állt; nézz bűnös szemeibe, és lásd, tündér vagyok, aki szeretetreméltó, a lenézett a múltjával, tetteivel együtt.

 

 

Ui: az ördög (Lucifer) állítólag a legszebb angyal, szeráf volt míg fel nem lázadt az isten ellen...

 

 

 

Ma hozzá jöttem…

 

Az úton csoda ért. Letoltak, lebarmoltak! Azért mondom, hogy csoda, mert ez is egyfajta érzelem.

 

Azt mondták, én másokkal nyalogatom a sebeimet. Olyan emberekkel veszem körül magam, akik nem tudják mekkora szemét voltam K.-val, akik nem tudják, miért hagyott el, miért döntött úgy már nem kér belőlem.

 

K. nem tudja, hogy akiket ismerek, akik meghallgattak, mindannyian ismerik a sztorit. Nem tudja, hogy őszintén beszéltem arról, mekkora barom voltam, mivel vadítottam el magamtól. Tudják, hogy nem vagyok szent és megérdemeltem a sorsom. Senki, egyetlen barátom sem érzett még szánalmat sem irántam, néhány hónapja. De azóta megismertek egy másik embert. Akinek még mindig vannak hibái, még mindig nem tökéletes, de legalább javult. Legalább felébredt, aki most már látja, nagy arccal, lekezelő magatartással, túlzott önbizalommal szarházi módon nem lehet sokáig élni. Embernek kell maradni, őszintén, időnként megtisztulni, szembenézni magunkkal. Nem volt könnyű és bizony, bevallom ahogy bandukolok magányosan az úton, néha szörnyűen melankolikus leszek és még el is tévedek. Néhány hónapja még élni sem akartam, most ezer és ezer álmomat szeretném megvalósítani. Néhány hónapja beszélni sem volt kedvem, most pedig íme a blogom, megeredt a nyelvem.  

 

De és de… K. azt sem tudja, hová jutottam az önsanyargatásban, hová jutottam a lelkiismeretfurdalásban és végül hogyan sikerült a kegyetlen bűntudat ellenére elszámolnom magamban.

 

K. nem tudja milyen nehéz visszamenni azon az úton, amelyet már benőtt a gaz, amelyet már azt hittem elfeledtem. Milyen nehéz a keresztutaknál újra a helyes ösvényt választani. Mennyire nehéz a végsőnek tűnő elkeseredésben embernek maradni. Nem másokon megbosszulni a frusztrációmat, másokra borítani a keservemet. És K. azt sem tudja, hol vagyok most. Nem tudja, és talán már nem is kell tudnia, mi lett belőlem, neki köszönhetően.

 

K. ugyanazokat a mondatokat szajkózza, mert a döntését saját magának mindig igazolnia kell. Igazolnia, nehogy megtorpanjon. Nehogy kiderüljön, rés van a pajzson. K.-nak démonizálnia kell engem, hogy erőszakkal kiirtson a szívéből, kitépjen és a múltat felégesse. Az ortodox zsidóknál van erre egy kifejezés „jemah shemo”, ami annyit jelent: legyen neve örökre elfeledve. K. boszorkányüldözést folytat. Tabu vagyok, akire haragudni kell, akit utálni, szívatni kell.

 

De mire fel ez a nagy indulat, ez a mindent elsöprő múlttisztogatás? Mire fel, ez az utálat?

 

K.-nak tudnia kell, hogy a harag csak rombol, a düh pedig csak a tehetetlenség mértékegysége…

 

K.-nak tudnia kell, elküldött a pokolba. De én visszatértem. Aki ilyen utat jár be nem lesz soha a régi, de ellenben lehet dudás, mert azt fújni csak ott lehet megtanulni…  

 

Most felemelem a fejem és fújni kezdem a nótám. Halljátok?  

 

Most azoknak szól az éjjeli szerenád, akik bátorítanak. Akik veszik a fáradtságot, megjegyzést írnak. És főként azoknak, akik felhívnak, akik SMS-t írnak. Fura, megdöbbentő és mégis hízelgő volt hallani, hogy egyesek megkönnyezték a bejegyzéseket. Nekik csak annyit, amivel én is biztatom magam, akik sírnak, azokat megvigasztalják.

 

Nem akarok nagy szavakat írni, jóllehet tudom, mindig pózolok, mint egy buta ejtőernyős, aki egy színpad közepén landol…

 

Köszönöm a barátaimnak, hogy velem vannak. Hogy mondja Ákos? De nem szó szerint idézek… Velem vagytok most is, amikor a szemetekkel érintitek a lejegyzett gondolataim. Bennem vagytok és én bennetek.

 

Ma azt mondták nekem, állítsam meg ezt az ámokfutást. Azt mondták megbolondultam, megbuggyantam és mikor leszáll az est az elmém elborul.

 

Azt üzenem, hogy ez az őrület az egyetlen reményem. Ez az őrület tart életben, ez mozgat, hajt, űz és kényszerít.

 

Azt is mondják, lépjek túl a saját árnyékomon. Álljak elébe. Legyek őszinte. Erre azt felelem, most is előtte állok és vallok.

 

Egyébként, ismét felütöttem a Bibliát, véletlenszerűen. És mit ad isten?

 

Jób könyve 3/20-26:

 

 

Tanár úr! Ugye nincsenek véletlenek?

Természetesen a legjobb hordót verték csapra, a nép bölcs vezérének tiszteltjére. Rákosi megszagolgatta a nedűt, meg is ízlelte és elégedett orcával, tenyérbe mászó vigyorral ezt találta mondani;

- Hinnye, de jó szaga van ennek a bornak, itt Barabáson – bólogatott hozzá, és közben kortyolgatta is a nektárt.

 

Az állami gazdaság vezetőjét, aki a kuláküldözés és a padlásseprés miatt nem szívlelte a vezért, elöntötte a méreg, és elvörösödött. Egy ideig még tartotta magát, de a megfogalmazott válasz, már marta a gégéjét és kikívánkozott belőle. Foghegyről ennyit vágott Rákosi kerek képébe;

 

 

Amennyire Rákosi mosófazéknyi feje elvörösödött, épp annyira sápadt bele a hetyke válaszba a slepp. Senki nem tudta megmondani most mi lesz. Kínos csend töltötte meg a pincét. Csak aki az ajtóban állt hallotta, hogy valahol a távolban szól a kakukk. Meg tán megkondult a templom harangja is... Szerencsére ott, akkor le nem fogták, meg nem ütötték. De azért L. Sanyi bátyám talán mégiscsak visszafogja magát, ha tudja, micsoda megtorlás jár a dacos és merész "felségsértésért". A karosszékből kirúgva ugyanis éveik szagolhatta a szart, amit emlegetett. Miközben villáját az érett trágyába szúrta, mindig eszébe jutott ez a pillanat.     

 

Előjáték helyett…

Hogy is mondta Esterházy?… „Ezt majd még megírom egyszer, jobban…” Talán valóban megírom, de addig is legyen vázlat. Legalább néhány gyors gondolat… Valami quicky, valami se hús, se hal. Mint amikor a reggeli merevedésről hisszük ez a vágy netovábbja. Buczó Balázs szerint, egyébként is sportszerűtlenség, ebben az „fiziológiai helyzetben” kezdeményezni.  De félre minden rút ösztönnel és szemfényvesztő vigyorgással. Baj van. Gyász. Az univerzum keresztfáiról egyetlen éjszaka alatt eltüntették az értünk mártírhalált halt hősöket…

Már dübörög a zenéje. Talán így könnyebb lesz. A hajnal előtt ismét rám köszöntött a legsötétebb éjszaka.  Tegnap délután MSN-en beszéltem. Vele. Fölösleges volt. Keresetlen, bántó szavak. Hullagyalázás. Értetlenség. Arcoskodás, emberi gyengeség, gőg, dac. Hülyeség. Bevégeztetett. Et resurrexit tertia dei??? Így a kiátkozott szerzetesnek még körmölnie sem volt kedve. Moziba ment, hogy hazatérve gyertyát gyújtson, szeretett testvérünk, Heath Ledger lelki üdvéért. De ki, ha én nem?  Ki feszül föl helyettem a szivárványra? Ki lesz az én hősöm, ha tunyán terülök el a földön? Ha azt hiszem, az átok soha nem tör meg. A pszichológusok azt mondják az öngyilkosjelöltek és depressziósok képtelenek megérteni, a pillanatnyi helyzetük (jelzem ez a pillanatnyi nálam hónapok óta tart) nem tart örökké, és azok a kínok, amelyek éppen akkor, ott gyötrik, lehet, hogy néhány nap, vagy akár néhány óra múlva sem tűnnek olyan nyomasztónak és sötétnek. Erről Popper azt írja, próbáljuk meg ilyenkor felidézni, hogy öt éve milyen kínok sanyargatták a lelkünket és most mennyire eltörpülnek a jelenlegi problémákhoz képest...

(The dark knight - a film)

Batman tegnap elfutott. Megfutamodott. A köpenye, akár a fényes szellők nélküli zászló, zsibbadtan, lebegett utána. Batman háta még soha ilyen hosszan, nem szerepelt filmkockán. Christopher Nolan detronizálta az idolt, a hőst, az igazság örök bajnokát, a világ végső reménysugarát, megmentőjét, és trónra emelte minden idők legfélelmetesebb antipólusát, a filmtörténet "tarka ábrázatú" Antikrisztusát, Jokert.

 

Nem csupán arról van szó, sikerült meggyőzni a kritikusokat, jó filmet készítettek Kaliforniában. Azt is bebizonyították, Batman nem föltétlenül a képregény rajongók számára lehet „élmény”, hanem minden akció- (mese)filmre éhes mozirajongónak is. A film zseniális a sötét, pesszimista hangulatával, a nyomasztó erőszakkal és a válogatott színészgárdával együtt. A mesteri szinten kidolgozott forgatókönyv, Nolan teremtő kezei között életre kel és a sztori meghökkentően hihetőnek tűnik. Persze ehhez nemcsak a felejthetetlen alakítást nyújtó Heath Ledgerre, a melankolikusan szentimentális denevéremberre, Christian Balre és az opportunista, majd a bosszú sötét angyalává változtatott ügyészre, Aaron Eckhartra van szükség, hanem a „kiszolgáló” személyzetre is. Michael Caine, mint Alfred és Morgan Freeman, alias Lucius Fox, igazi öreg rókák, akik a mimikájukkal is képesek hozzátenni a filmhez. Caine, mindig humoros, kiszolgálja Batman-t, de nem szolgája és semmiképp nem lakája. Lucius Fox, pedig mindvégig tiszta fejű, ravasz és jellemes alak. Külön figyelmet érdemel Gordon felügyelő, aki mellett már-már eltörpül Batman. Gary Oldman frenetikusan játssza el az ördöggel is pókerjátszmába keveredő, fifikás zsarut. Mindezek mellett ott zakatol a fülünkben a film összes zöreje, sikolya és csöndje. Íme a zenéhez nevüket adó trendi komponisták névsora: Hans Zimmer, James Newton Howard, Matt Dunkley, Bruce Fowler és Gavin Greenway. Nolan ezt sem bízta a véletlenre. Nekik köszönhetően a tébolyító és csapkodó gépsikolyok mellett, időnként himnikus magasságokba emelkedő indulók, kórusdallamok és megindító melódiák csendülnek fel. Persze mindez csak ahhoz lenne elegendő, hogy egy jól kivitelezett filmet lássunk. Az alkotás fő erénye, az önmagán túlmutató jelentéstartalma, megdöbbentő üzenete.

Itt már nemcsak arról van szó, hogy kinevetjük a meséket, legendákat. Nolan, akarva- akaratlanul mélyebbre nyúl. Azt állítja lassú, de annál szisztematikusabban pusztítjuk, a bioszférával együtt, azt a szellemi erődrendszert, „nooszférát”, amit a túlélés érdekében kínkeserves évezredek alatt gyúrtunk. Nemcsak arról van itt szó, hogy mindezt azért tesszük, mert már nem értjük az őseink szimbólumrendszereit, hanem arról, hogy magát a hitet, a reménybe, a megújulásba, a jövőbe vetett hitet nyúzzuk meg. Kinevetjük a feltámadást, Krisztus és más vallások tanításait. Arányérzékünket elveszítve hedonisztikusan a pillanatnyilag megszerezhető örömök és aranyak felé fordulunk. Kinevetjük azokat, akik azt próbálják elmagyarázni ezek a halálra ítélt szimbólumrendszerek tartják még egyben a világot.

Közben az éhkoppon maradt lelkek egyre jobban szomjazzák, a gondviselést. Egyre hangosabb és haragosabb a világ, egyre nő az agresszió, frusztráció. Ha nincs mennyei látás, elvadul a nép, írja a Biblia. A globalizálódás közepette, az őrült versenyfutásban kínai futószalagon gyártják az eszméket, idolokat. Énekesek, új próféták, ordas eszmék, szemfényvesztő ezoteria, szcientológia és egyéb agyszülemények nőnek ki a megbolygatott tekervényekből. 

Ez is Élet persze, de csak olyan, mint a megbolygatott, de műveletlen földön; parlagfű, fekete ürüm és egyéb allergén növények szökkenek itt szárba. Nem tudjuk, honnan kerültek ide a magjaik. Nem tudjuk ki csempészte be őket. De pollenjeik már itt vannak az orrunkban és képtelen vagyunk teljesen kiirtani őket…

Akárcsak Jokert. A bizalmatlanság, az emberi butaság repedésein keresztül közénk keveredett. Ott, abban az űrben nőtt fel, ahol emberi élet nem terem. Az a pokol szülte, amelyben minden félelmünk gyökerezik. Jokernek nincs lelke, ha van is nem más, mint üszök és forró szurok. Nincs konkrét, nagyszabású terve, mint Lucifernek, Mefisztónak volt. Nem akarja bizonyítani a hatalmát, csak valami értelmetlen rombolásban leli örömét.

Ő az, aki egyenként lövi fejbe, majd taszítja a szakadékba a hőseinket. Ő az, aki meggyalázza a nőket, aki gyermekeket vacsorázik, aki még haláluk után is zsákba gyűjti a vergődő lelkeket. Joker, maga  a megtestesült félelem,  a kegyetlen sötétség. Az univerzum fekete lyukából, a pokol legtitkosabb bugyraiból kiszabadult teremtmény. Micsoda ellenpólusa James Bondnak, aki a Casino Royaléban, amikor kínozzák éppolyan bárgyú vigyorral nyugtázza a fájdalmat, mint Joker. De milyen messze van egymástól ez a két világ. Az örök rombolás és az örök rend.

Heath Ledger talán már nem tudja, de halála, még inkább misztikussá teszi ezt az alakot. Mondhatnánk a színész belehal ebbe a szerepbe. Ezt a gonoszságot ugyanis nem lehet túlélni…  Nem lehet büntetlenül játszani a sötét oldallal. Nem lehet ekkora alakítás után életben maradni. A sötétség saját gyermeket is felfalja…

A legnagyobb baj, hogy Joker után már nem marad remény, és úgy tűnik nincs is értelme ellenállni a káosznak. Jokernek sikerült egyszerű gyilkost faragni a megbélyegezett Batmanből. Sátáni kacajok közepette bebizonyította, ha vér tapad a kezünkhöz nem lehetünk az igazság bajnokai. Batman ezért fut most, ezért menekül és vele együtt elfut az összes szuperhős is, hónuk alatt azokkal a szimbólumrendszerekkel, amelyek mindeddig képesek voltak összetartani a világunk. Most a káosz lesz az úr. Az ő birodalma következik. Kiszámíthatatlan, véletlenszerű történések. Közben eldől, túléljük-e magunk vagy bután elbukunk. Képesek vagyunk-e a megbomlott világ romjaiból újat építeni. Nolan jelentős kérdést feszeget. Átadjuk-e magunkat a mindenfelől rohamozó őrületnek, amit a terroristaveszély, a szervezett bűnözés vagy akár a globális felmelegedés okozta természeti katasztrófák okoztak, vagy megpróbáljuk Pandóra szelencéjét lezárni és rehabilitálni a hőseinket… Esetleg jobbakat is találunk, akik sikeresebben alkalmazkodnak a meghökkentő kihívásokhoz.

Ez lett a kérdés: élet és halál kérdése…

Epilógus

Tegnap óta egyébként Batman szeretnék lenni. A kutyák elől menekülő Batman. Mert hosszú hónapok óta most először hiszem, van kiút ebből a kibaszott sötét alagútból, amibe saját magam vezettem. Azt hiszem én bátran le merném venni az álarcom… Csak azok a fránya kutyák, ne loholnának még mindig a nyomomban…-)))   

Ui: csak a szeretet… csak a szeretet képes megmenteni a világot… hát szeress… Szeress akkor is, ha a te örült Jokered sokkal veszélyesebb fenevad...