Ma hozzá jöttem…

 

Az úton csoda ért. Letoltak, lebarmoltak! Azért mondom, hogy csoda, mert ez is egyfajta érzelem.

 

Azt mondták, én másokkal nyalogatom a sebeimet. Olyan emberekkel veszem körül magam, akik nem tudják mekkora szemét voltam K.-val, akik nem tudják, miért hagyott el, miért döntött úgy már nem kér belőlem.

 

K. nem tudja, hogy akiket ismerek, akik meghallgattak, mindannyian ismerik a sztorit. Nem tudja, hogy őszintén beszéltem arról, mekkora barom voltam, mivel vadítottam el magamtól. Tudják, hogy nem vagyok szent és megérdemeltem a sorsom. Senki, egyetlen barátom sem érzett még szánalmat sem irántam, néhány hónapja. De azóta megismertek egy másik embert. Akinek még mindig vannak hibái, még mindig nem tökéletes, de legalább javult. Legalább felébredt, aki most már látja, nagy arccal, lekezelő magatartással, túlzott önbizalommal szarházi módon nem lehet sokáig élni. Embernek kell maradni, őszintén, időnként megtisztulni, szembenézni magunkkal. Nem volt könnyű és bizony, bevallom ahogy bandukolok magányosan az úton, néha szörnyűen melankolikus leszek és még el is tévedek. Néhány hónapja még élni sem akartam, most ezer és ezer álmomat szeretném megvalósítani. Néhány hónapja beszélni sem volt kedvem, most pedig íme a blogom, megeredt a nyelvem.  

 

De és de… K. azt sem tudja, hová jutottam az önsanyargatásban, hová jutottam a lelkiismeretfurdalásban és végül hogyan sikerült a kegyetlen bűntudat ellenére elszámolnom magamban.

 

K. nem tudja milyen nehéz visszamenni azon az úton, amelyet már benőtt a gaz, amelyet már azt hittem elfeledtem. Milyen nehéz a keresztutaknál újra a helyes ösvényt választani. Mennyire nehéz a végsőnek tűnő elkeseredésben embernek maradni. Nem másokon megbosszulni a frusztrációmat, másokra borítani a keservemet. És K. azt sem tudja, hol vagyok most. Nem tudja, és talán már nem is kell tudnia, mi lett belőlem, neki köszönhetően.

 

K. ugyanazokat a mondatokat szajkózza, mert a döntését saját magának mindig igazolnia kell. Igazolnia, nehogy megtorpanjon. Nehogy kiderüljön, rés van a pajzson. K.-nak démonizálnia kell engem, hogy erőszakkal kiirtson a szívéből, kitépjen és a múltat felégesse. Az ortodox zsidóknál van erre egy kifejezés „jemah shemo”, ami annyit jelent: legyen neve örökre elfeledve. K. boszorkányüldözést folytat. Tabu vagyok, akire haragudni kell, akit utálni, szívatni kell.

 

De mire fel ez a nagy indulat, ez a mindent elsöprő múlttisztogatás? Mire fel, ez az utálat?

 

K.-nak tudnia kell, hogy a harag csak rombol, a düh pedig csak a tehetetlenség mértékegysége…

 

K.-nak tudnia kell, elküldött a pokolba. De én visszatértem. Aki ilyen utat jár be nem lesz soha a régi, de ellenben lehet dudás, mert azt fújni csak ott lehet megtanulni…  

 

Most felemelem a fejem és fújni kezdem a nótám. Halljátok?