Maradjatok csendben. Egy pisszenést sem! Ne lélegezzen senki. A világ sír legyen. Néma, buta sír, ahol az összes remény, vágy, szerelem nyugszik. Álljátok körül a hantot, de ne merjen sírni senki. Egy könnycsepp sem gurulhat le a pufók arcokon…
Ha vége ennek a szerencsétlen szertartásnak, széledjetek szerteszét. Fussatok ezerfelé. Fussatok olyan égtájak felé, ahol hűséget, biztonságot, szerelmet reméltek. Fussatok fekete bárányok. Meneküljetek, mert még pörkölt lesz belőletek.
De most még csönd legyen. Fájdalmas, fülzúgató csend. A csend harangjai zúgjanak. Észbontó csönd legyen. Olyan csönd, amitől a fületekre tapasztjátok kérges tenyeretek és eltorzul az arcotok. Fájjon a csend, úgy fájjon, ahogy egy foghúzás tud, úgy, ahogy a szerelem tud. Szakadjon meg a csöndtől a szívetek, hasítson belétek az elviselhetetlen. És kiáltsatok az égre. Írjátok a szürke felhőkre a fájdalmatok. Legyen jégeső, törjenek a tükrök, szakadjanak a függönyök. Guruljon a higany felétek.
A szívetek úgy robbanjon fel, mint egy atombomba. Szaladjon körbe a hőhulláma és perzselje fel ezt a buta világot. Pusztítson el minden életet. Ami megmarad, az pedig a következményekbe haljon bele. Sugárfertőzés, daganatok. Égjen ez a világ és nyoma se maradjon az életnek, szerelemnek…
Ostobaság. Jöjj napfény. Jöjj, kísérj az új napon. Töltsd meg szívem. Töltsd meg az összes ellenségemét is. Tölts fel minket, mint egy elemet. Jöjj napfény, adj boldogságot a könnyezőknek, jöjj napfény hadd imádjunk…
Istenem, csak a hajnal jönne már és a jótékony feledés…
Miközben olvasom a Kürti Sándorral készült interjút ( www.zoom.hu/cikk.php ), ezerszer jut eszembe, mennyire kreatív, ügyes (vagy inkább ügyeskedő), intelligens nép lakja a Kárpát- medencét. Nem a sovonizmus beszél belőlem, mert bizony az én vérem, akár a többieké is csak egy délutáni shake. Ám a túlélésből már jelesre vizsgázott a genetikai turmix, hosszú évezredek óta képes életben maradni.
Igen ezen a baljós órán, október 23-a előtt, fél órával, eszembe jut és eszembe jut, mit tettünk 56 őszén. És felsejlik előttem mit tesz velünk ma a világ, 52 évvel a nagy tett után.
Mondjuk ki bátran, spekulánsok, izgága kufárok, nyerészkedők, hamiskártyások holnap a csőd szélére fogják sodorni az országot. Nem először és nem utoljára. Nálunk ma négy órától kitört a bank holiday, de odakünn a világban minden megy tovább. Csütörtökön és pénteken él a tőzsde, megy, rohan a világ. Miközben nálunk magasba kúszik majd a háromszínű szent lobogó, Veres Jánosnak percenként kell a telefonjára pillantania. Nyugtalan ünnep lesz. Talán nem úgy, ahogyan két éve. Talán nem muzeális tankos, rohamrendőrös. Talán nem blokádos, tojásdobálós és nem hazudozós, de nyugtalan ünnep lesz, a fejekben. Mellévernek a szívek és gyakoribb lesz a magas vérnyomás.
Én most szangvinikusan tekintek az előttem lebegő semmibe. Pedig szól az EAST zenekar 56-os nótája. Szól ez a modern pop-ballada.
Óh, hányszor folyt a könnyem, amikor ezt hallgattam. Hányszor éreztem a kezemben a szabadságvágyban gyártott Molotov koktélt, és a klasszikus dobtáras gépfegyvert. Európa, akkor is némán hallgatott, épp ahogy most, amikor gazdaságilag készülnek eltiporni bennünket. Nem csodálkoznék, ha kiderülne a spekulánsok egy része orosz megbízásból üti a magyar tőzsdét és az egykor vezető részvényeket.
Szangvinikusan ülők a gép előtt, pedig ölni tudnék. Ölni a meg sem született gyermekimért. Csupán egy rekviemet írok. Rekviemet a svájci frankban eladósodottakért, a hitevesztettekért, a kiábrándultakért, a meg sem születtekért és azokért a hajléktalanokért, akik itt Bujtos fái, bokrai, hídjai alatt húzták meg magukat.
Nagy magányomban forralt bort készítettem. Kamocsay Ákos egyik cuvee-jéből. Na jó bevallom nem forralt bor ez, inkább puncs. Vizet forraltam, került bele, citrom, narancslekvár, mazsola, szegfűszeg, fahéj, ánizs, gyömbér, vaníliás és barna cukor, Bacardi Oro, koriander és earl grey filter, majd felöntöttem a kiváló vörösborral. Isteni. Majd egyszer lefényképezem, hogy néz ki ez élőben és talán meg is hívom a számomra fontos embereket kóstolják meg ezt a nem mindennapi borkölteményt.
Forralt bort szürcsölök. Lassan itt az éjfél az ünnep és még egyszer sem írtam le Nagy Imre nevét. Szégyellem magam. Egyszer sem írtam le; van feltámadás. Van még nemzet és hiába tévedtünk, hibáztunk fel lehet állni.?
Ilona azt kérdezed; mivé lettünk? Hát lehúztuk magunk a budin. Lehúztuk, és most ott kavargunk a penetránsan bűzlő csimbókok között. Ott kavargunk a föld alatt áramló szennyfolyóban. Ott a nemzet, ott a magyarság, ország, remények, vágyak. Igen mi csináltuk, jelentem. Mi, akik elhittük és elhitettük a legkevesebb energiaráfordítással, csalással, átveréssel, hazudozással, hitelekkel is eljutunk majd a mennyországba. Hát kérem nem! A fekete levest meg kell enni (inni). Le kell nyelni és ki kell hányni. Rosszul kell majd magunkat érezni, fájni kell, szenvedni, mert csak ez vezet el a helyes útra. Pofon kell, nekünk Mohács kell újra és újra. Kürti jól mondja 24 órás nemzet vagyunk, csak akkor vesszük észre magunkat, amikor már majdnem késő.
De még nem. Most kell A-t mondani és a másik félnek pedig most kell B-t kiáltani. Összeérni, összefogni, összeölelkezni, összetartani, összejönni, összetalálni, összejárni. Most kell össze…
Istenem add nekünk NAGY Imre erejét. Add nekünk az 56-osok szent hitét. Add meg nekünk a mártír szerepet. Add, hogy jó véget érjen. Add…
Miközben ezeket a sorokat írom, már tudom kitört a harmadik világháború. Óh, áldott gyermekkor, amikor volt arca az ellenségnek és csak a tévében közvetített katonai parádékból sejtettük, a hatalom és a pénz érdekében az emberiség még mindig képes az értelmetlen gyilkolásra.
Pacifizmusom úgy szakad fel belőlem, akár egy túlterhelt sóhaj. Zörögnek a bronchik a tüdőben, a szív durva, barbár ritmust ver és vérszomj tükröződik a szemben. Micsoda ellentmondás békére vágyom, de most vért ontanék. Vért a nyugalomért, a biztonságért, a fenntartható fejlődésért, pici nemzetért és s természetesen a devizahitelesekért.
Az ördög Amerikában vert tanyát. Az államokban kapott állampolgárságot és most röhög. Röhög, hogy fegyverek nélkül is képes a hitünk megtépázni. Nevet, ahogy a sok kétségbeesett ember most, mérgezett egérként rohangál, és az elfeledett imákat rebegi.
Micsoda háború ez. Micsoda szofisztikált háború. A kéjjel ölő, őrült művészek háborúja. Az alvilág fejedelmei most nagytőkések, spekulánsok, lelküket eladó brókerek. A pokol hadurai most az anarchista Joker mögé álltak. Jajj, istenem hátborzongatóan gondolok azokra sorokra, amit néhány hete vetettem papírra, miután megnéztem a Sötét lovagot.
Sírva tallóz a tőzsdén, aki él, bármilyen teátrálisan is hangzik. S a sírt, hol egy nemzet készül elsüllyedni nem népek, hanem kufárok állják körül. Ugyanazok a kufárok, akiket egyszer már szétkergettél Uram. Ugyanazok a kufárok temetik Izlandot, támadják Magyarországot és sepkulálnak más nemzetállamok tönkretételére.
De még mielőtt minden keservünk okozójának kiáltanánk ki ezeket a lélek és szív nélkül élő kufárokat, valljunk színt. Valljunk színt mi is. Az elmúlt 18 évben mennyi hibát vétettünk. Tartsunk tükröt magunk elé, hányszor gyaláztuk meg magyarságunk, hányszor hánytunk fittyet az égi szirénákra.
Polgártársaim! Magyarok! Elkúrtuk. Igen nagyon elkúrtuk, mert elkurvultunk. Eladtunk a lelkünk, szétvertünk jól műkő rendszereket, hagytuk, hogy a globalizálódás az összes szemetével együtt költözzön be hozzánk. Nem szelektáltunk, a piacot mammon oltáraként, aranyborjúként tisztelő liberálisok elhitették velünk, a kiárusítás, a kiszolgáltatottság, a nagyok egyre nyomasztó súlya természetes velejárója a megszavazott kapitalizmusnak.
Hát én azt mondom elég! Elég volt a hazugságokból. Mielőtt a létünk kérdőjelezik meg és utolsó ingünk is elveszik a kufárok pénzelte fináncok újra kell gondolnunk hagyjuk-e magunk csöndben a Dunába, Tiszába lökni? Hagyjuk-e magunk felvásárolni, rabszolgának eladni? Hagyjuk-e veszni az országot, az amúgy is megosztott magyarságot?
Az én cselekvési tervem a következő;
oszlassuk fel a Parlamentet és kergessük haza az összes politikust
rendeljünk haza minden hozzáértő, cselekvésre alkalmas magyart
ideiglenes szakértő kormány alakításával kezdődjön meg a tűzoltás
Az Unió és az IMF segítségével stabilizáljuk a gazdaságot
Az idő ellenünk dolgozik. Minden perc fontos lehet. A háborúban és a szerelemben nincsenek tabunak számító eszközök.
Az államcsőd, az állásukat elveszítő tömegek, az éhezés a káosz réme ellen nincs más megoldás…
Kezdetben… A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten lelke lebeg vala a vízek felett…
(Mózes első könyve 1. rész első bekezdés…)
Még nincs meg, még csak a semmi játszik velünk. Csak a sötétség, a félelem dereng, csak a düh, a vélt és valós gonoszság. Angyalvér szitál. Didereg az univerzum, csak a zuhanás, csak jéghideg valóság…
A semmihez, a szerelem nélküli percekhez nincs kézikönyv. Nincs gyógyszer az elvetélt gondolatok visszaszerzésére. Kiabálhatnánk, de még nincsenek hangszálak, lehetnénk őszinték, de most csak olaj lenne a tűzre.
Talán az Isten még csak most készíti a terveket. Az isten még csak most gondolja ki a szerelmet, most veszi a fejébe a csókot, az ölelést, most mosolyog a könyörületen, most forgatja nyelvén a megbocsátást.
Még nincs semmi. És az is egyfolytában csökken. Valahol nagyon távol, a legsetétebb szegletben ott szunnyad a gonosz, ott hortyog a harag, a kihasználás, a megalázás, az ember lelkének összes kínja és nyavalyája. Valahol félúton utat tör magának, akár a csörtető vad, a viszonzatlan szerelem, a csalás, az átverés. Valahol ott kereng fekete kockaként a legerősebb méreg, a csalódás…
De az isten már szerkeszti a reményt. Az isten lázasan dolgozik. Hat nap alatt mindennek el kell készülnie. Hat nap alatt felkel a nap és ragyogni fog a hold, hunyorogni a cinkos csillagok. Néha egy-egy az ölünkbe hull, mézcsóvát hagyva az égen…
Hat nap alatt minden rendbe jön. Hat nap alatt beindul a nagy gépezet. Hat nap múlva megjelenik az ember… Ugyan az ő lelkében is pörög majd a fekete kocka egy darabja, de talán túléli önmagát, talán rádöbben eredetére, büszke lesz isteni esszenciájára…
Talán nekem is jut a beígért boldogságból. Talán egyszer csak megjön. Leteszi az angyalom a fegyvert. Megbocsát, és azt mondja, na ZPZS most már elég. Ennyi volt. Magához ölel, ellátja a sebeim, megműti a mosófazéknyi sérvet a lelkemen és arra kér szerelmünknek most már gyümölcse is legyen…
Uram! Vétkeztem… De profundis… De nem többet és nem kevesebbet, mint amit te láttál. Nem halálosan. Nem és nem… Uram vágytam, égtem, reméltem és csalódtam. Néha elveszítettem a hitem is. Benned a jövőben, Uram. Sírtam és fájtam. Égtem és kínlódtam. Törtek a tükreim és kígyók között aludtam éjjelente… Ittam, amikor nem voltam szomjas, ettem, amikor nem voltam éhes és öleltem igaz vágy nélkül, mert gyűlölni akartam, feledni, tépni a hajam, hajhagymát rágcsálni a testemből hasított szalonnához…
Mit vágnak még hozzám? Mit vágok még hozzá? Meddig szívjuk még a vért? Egymás vámpírjai lennénk? Vagy ez is a szerelem, ez az egymást emésztő tűz, ez a fekete láng, amelytől rohannék, de egyre közelebb kerülök hozzá. Mi jön még ki a számon? Meddig köpjük le még egymást? Meddig menekülünk és nyilazunk hátrafelé?
Kezünkben ott a lapát és ahelyett, hogy a szemétnek ásnánk gödröt, egymást kezdjük el agyonütni.
Hát miféle szerelem ez? Miféle érzés? Miféle utolsó parlagi vágy, a másik kicsinálásra?
Én most szégyellem magam. Szégyellem helyette is. Szégyellem, hogy a kétely, a birtokolni akarás, ez bolond ösztön ide röpített…
Most üzenek hadat egy bugyuta kirakat országnak. Most üzenek hadat az amerikia empájer beképzeltségnek, és az ott dekadensen és betegesen burjánzó karvalytőkének. Most üzenek hadat a „kék képernyőnek”, az internetes visszaéléseknek, a szexuális eltévelyedések népszerűsítésnek és Phelps kimutatatlan doppingszereinek. Most üzenek hadat a benzinzabáló ócskavasaknak. Most üzenek hadat annak, hogy velünk fizettetik meg a jólétük árát. Most üzenek hadat a butaságnak, a túlszigorított beléptető rendszereknek. Most üzenek hadat a hitelválságnak, a begyűrűző pénzpiaci horrornak. Elég!!! Elég volt!!! Suck North- America! Suck USA! Fuck yourself!
Ez Európa lázadása! Ez az öreg kontinens utolsó fegyvere. „Az erőszak a gyengék végső menedéke. Európa pedig gyenge. Gyenge, lassú és béna. Az Európai Unió egy beteg, vízfejű gyermek, aki azt hiszi a tengeren túli nagybácsi jólelkű. Jelentem a nagybácsi egy pedofil állat, a nagybácsi egy utolsó börtöntöltelék…
Viszlát USA. Neked véged. Mert jönni kell egy jobb kornak. Jönni kell egy új rendnek. Mert az nem lehet, hogy 6,5 milliárd ember szolgáljon 350 milliót. Kérem, ennek vége!
Jön a leszámolás. Jönnek az új eszmék. Jön az Új Világ és Hasta La Vista Újvilág.
Új rendet hirdetek. Új világrendet, új gazdasági paramétereket.
Jobbról indulok, nemzetből, hazából, istennel, de balra tartok, mert hiszek egy jobb világrendben, hiszek az emberben, hiszek a jólétben, hiszek a hitben, és a reményben…
De nem hiszek az USA szeretetében… A sajátomban igen, de ez a szeretet és ez az erkölcsi norma nem engedi meg, hogy a többi vétlen iránt érzett szeretetem, kiterjesszem a bűnösök irányába.
Egyszer hosszan írok majd a boldogságról is. Hosszan, a hozzá vezető ösvényekről. Írok majd, hogy lássa, mindig rá gondolok. Pedig a boldogság mindig is itt lakott velem. Az epés hónapok alatt is itt lakott.
Ha most valaki azt kérdezi, na mi van? Én csak mosolygok majd, akár egy féleszű. Csak mosolygok és nem mondok semmit. Nem erről nem beszélek, mert attól félek, az a pici kék madár még tovaszáll. Attól félek úgy jár, mint a fecskék. Ezerszám hullottak még a múlt hét elején is… Hiába hűek Európához, Magyarországhoz, idén az időjárás nem volt kegyes hozzájuk, az az időjárás, ami a mi kezünktől bolondult meg. Gyilkosok vagyunk, amikor pazaroljuk az áramot, vizet, benzint. Gyilkosok vagyunk ezt soha nem felejtsétek…
De nem erről kívántam papolni. Napok óta ejtőzöm. Napok óta higgadtan nézem az életem. Mintha távolról egy távcsőben látnám. Pedig még nem vagyok higgadt, még semmi sincs, csak a remény a feloldozásra. Jajj istenem, de szeretném leírni. Mindent, mindent, amit az elmúlt napok adtak nekem. De szeretném, ha megtehetném, de azzal mindent elrontanék. Azzal az összes ászom elajándékoznám.
Nem, ezt nem lehet. Már van titkom. Már van olyan, amit itt sem mondhatok el. Nem kürtölhetem a világba. Mert már nemcsak rólam szól. Már nemcsak a pusztába kiáltott szó… Ez már a jövő…
Itt az október a nyakunkon, most kell még belehúzni, most kell még repülni. Gyertyát gyújtani az egyre rövidülő napokon. Most kell majd készülni az ünnepekre, most kell majd díszbe öltöztetni a szívünk. Most kell őszintén előállni a nagy ötletekkel. Most kell kérni, mert talán most adnak. Most kell könyörögni, mert most talán megesik a szívük. Most kell felemelkedni. Most kell a térdünk sebeit gyógyítani. Mert újra eljön majd a Tavasz- herceg és bátyja a Nyár-király, akik nem ismernek könyörületet.
Most kell azt a gyűrűt elkészíteni. Most kell majd átadni. Most kell a szövetséget átgondolni. Jajj, most kell élni…
És a nagy rohanásban mégis meg kell maradni embernek. Magolni a verset, amit Mr. Kipling tanított…
Tu ne cede malis… ezt üzeni Vergilius az Aeneason keresztül… Ne rettentsen a balsors és soha ne add fel a küzdelmet! Soha ne add fel az álmaidat és a hitet, hogy egyszer célba érsz.
Ha magamba nézek ezer eskü, erősnek induló, de már percek múlva szublimáló fogadkozás emléke szorítja össze a szívem. Léptem én már hóba meztelen lábbal, és sanyargattam magam, közben fennhangon mondtam az imát. Aztán elpárologtak a könnyek, a régi vágyak helyett, újak nőttek a szívemben és ebben az őrült rotációban kiderült, belül a szipogó, rakoncátlan kisfiú hiteltelen.
Pedig mennyire fontos lenne a hitelesség. Abban a szakmában, amiben dolgozom ez az egyik kulcskompetencia. Hiteles, hihető embernek lenni, aki ha megjelenik a képernyőn, figyelnek rá és minden szavát isszák.
Néha az az érzésem, nem tanulunk semmiből. Ráadásul a pedagógiai módszerek is hibásak ebben. A mese, a love story például mindig a legrosszabb résznél fejeződik be. Nem derül ki, a csillagszemű juhászból jó király lesz-e? Képes-e együtt élni a feleségül kapott királylánnyal? Nem bolondul-e meg a hirtelen jött jólétben, nem felejti-e el, honnan jött, és mennyit küzdött a sikerért? Egyáltalán képesek-e, mármint a lánnyal együtt, feldolgozni a közöttük tátongó társadalmi szakadékot? Vajon Romeó és Júlia ifjonti hévvel kimondott esküje, meddig tartott volna, ha nem halnak meg? Vajon szerelmük nem éppen attól irigylésre méltó-e, hogy a tragédia nem engedi beszennyezni az egekben köttetett frigyet, a szürke hétköznapok ürességével, az eljövendő kísértésekkel, és az esetleges veszekedésekkel.
Igen a hitelességről papolok. A kitartásról. Arról, hogy a csöndben hiába feslett fel a minket elválasztó szürke felhőréteg, hiába jött az új hajnal, még mindig ott lebeg felettünk az óriás DE…
Hinni, remélni, szeretni, fiam! Pál apostol mosolygó ábrázattal ezt mondaná nekem. Vállamra tenné a jóságos kezét, szemembe nézne „pálfordult” tekintetével és azt mondaná: fiam kitartás. Igaza van Méhecsketáncnak a szelíd szó erejét illetően. És igaza van Pálnak, amikor a szeretet erejét emeli mindenek fölé… Óh, micsoda kapaszkodó ez a legsötétebb éjszakában, amikor a vezérlő csillagunk felhők takarják és hajunkra jéghideg eső szitál…
Itt az ősz. Nagy úr. Itt az ősz a színekkel, a bölcsességével és talán megízleljük a gyógyító, langy sugarait is… Itt az ősz…
Olykor úgy belém hasít a magyarságom. A tudat, hogy ezen a bolygón, közel 7 milliárd ember közül, én annak a 15 milliós pici közösség tagja vagyok, amely ezt a rendkívül bonyolult, ősi, agglutináló nyelvet használja a gondolatai kifejezéséhez. Nem kell túlbeszélnem, Russel és Wittgenstein szerint micsoda szerep jut a nyelvnek, a tudatos létezés szintjein. Bármit is érezzek, gondoljak, ha másokkal is meg akarom osztani, akkor nyelvre van szükségem. Öröm is, bánat is ez a tény. Öröm, mert birtokomban van, bánat, mert tudom minél korlátozottabbak a nyelvi ismereteim, annál kevesebb dologról vagyok képes fogalmat alkotni és nyilatkozni. Érdemes azon elgondolkodni, hogy az általunk ismert intelligens emberek általában milyen valószerűtlenül jól, tisztán és érthetően képesek megfogalmazni a mondanivalójukat. És micsoda átverés is ez, a politikusok, show-man-ek esetében, akik alapos tudás nélkül csupán a nyelvi panelek megfelelő elsajátításával, azt mondják el, amit az emberek hallani akarnak. Akár egy bűvész; vigyázat csalok helyett, vigyázat beszélek.
Vissza a magyar nyelvhez és magyarsághoz. Igen, olykor belém hasít milyen pompás dolog magyarnak lenni. Milyen pompás dolog Kodály Háry Jánosát hallgatni, János vitézt olvasni, Márai füveskönyvéből idézni. Milyen jó dolog a Honfoglalók, a Hét Vezér, az Aranycsapat, a többször olimpiai bajnok vízipólósok, ne adj isten az Aradi 13-ak nevét kívülről fújni.
Milyen megkönnyebbülés sírni miközben olvasom Radnóti Nem tudhatom-ját, vagy hallgatom a Bonanza Banzai Valami véget érjét… Amikor C-vitamint kapok be a nátha ellen, Szent- Györgyi boldog arcát megidézni.
Micsoda felemelő érzés Vörösmarty Szózatát hallgatni egy tehetséges szavalótól, a Himnuszt énekelni, vagy szerelmet vallani Nagy László segítségével…
Én fekszem itt a kihűlt földön,
Eleven kincse még a nyárnak…
Istenem, de jó húslevessel, töltött káposztával jól lakni, egy hideg, roppanós Túró- Rudiba harapni… És egy kis Piros Aranyat, Erős Pistát rakni a pörköltbe…
Mit ér az ember, ha magyar? Mondjátok mit ér egy szerelmes magyar férfi?
Bármilyen hihetetlen mindez akkor jutott eszembe, amikor Kerkyra forró aszfaltján landolt a Malév Corfu – Debrecen chartergépe, egy Boeing 737-800, MA2561-es járatszámmal…
Engem ekkor forró szeretet öntött el a hazám iránt, büszke voltam a magyarságomra és a fülembe csengett a Malév szignálja, amit Presser Gábor követett el. Azóta ez a csengőhangom a telefonomon…
Igen, mert például a MALÉV-re büszkék lehetünk. Még akkor is, ha most orosz kézben van és egyesek szerint, a véreres szemű szlávok nem igazán jó gazdái a társaságnak.
Tovaris Abarmovics! Pazsalszta! Annyi restanciája van az ön nemzetének a magyarokkal szemben, hogy tessék nekem jó gazdaként viselkedni!
Egyébként a MALÉV 2007-ben az év légitársasága lett és ugyanebben az évben a harmadik legpontosabb kompánia volt, csupán a cseh és a belga légitársaság előzte meg pontosságban.
Jesszus! Repülni már tudunk!!! Mire várunk még! Szállj kicsi nemzetem! Repülj a világ előtt, fölött! Én személy szerint itt a blogom-ban ígéretet teszek, ha tehetem, a Malévval repülök, és jó magyar leszek. Az édesanyám nyelve mellett más nyelveken is hirdetem amíg élek, a magyar éltre való, a magyar tiszteletre méltó, a magyar EMBER!
De továbbra is azt kérdezem, mit ér az ember, ha szerelmes magyar???
Az elmúlt egy héten a boldog semmiben, az örömből fakadó Nirvánában lebegtem. Egy mesebeli szigeten, ahol játszani engedtek az égiek. Minden nap arany fénnyel, meleg tengerrel, ezer kihívással, fegyelemre tanító hullámokkal és léleképítő élménnyel ajándékoztak meg. A növekvő nyugalom, a semmiből csírázó remény szemüveget rakott a homályos retina elé; vegyem észre életem jeleit.
Ne csak a régieket, az újakat is. Ezek lehetnek ugyanis életünk bójái. Ezek figyelmeztetnek, hogyan kerülhetjük el Szküllát és Kharübdiszt.
Vegyük észre korlátainkat, életünk törékenységét, haszontalanságát és rövidségét. Újra és újra ismételgessük; nem azé, aki fut, se nem azé, aki törekszik…
Ott délen Ödüsszeusz világában a vágy más értelmet nyert, mást a szerelem is. A sóhajokból pattanó könyörület lágyan ölelt át. Óh, hogy is volt az angol felirat; az ölelés a legtökéletesebb dolog a világon, egyetlen méret van belőle, mégis mindenkinek passzol.
Újra és újra végigolvastam a kommenteket. A súlyosan végzeteseket, a fejemre olvasott bűnöket, a vád és persze a védbeszédeket is.
A feloldozás ott van a sorokban. A megváltás a bűnbocsánat, a kegyelem ott van a 38 hozzászólásban… Nincs értelme elemezni. „Ő” is hozzászólt. Immár saját nevén, nem „álruhában”, ahogy annyiszor tette… Aztán persze jött egy sárkány is, akinek a fejéből láng helyett csak némi kénköves füst gomolygott. Sajnálom, ha bárkinek is fájdalmat okoztam. Főleg, ha akkorát, hogy még utólag is bele kell szúrni, az amúgy is vérző szívembe…
Én már tudom, hogy ez az én ösvényem, ez az én csapásom, amelyen végig kell mennem. Néha futva, néha mocskosan, néha kimosakodva, parfümillattal, néha megszeppent kisfiúként, máskor pedig a frászt hozva mindenkire az örült, öntelt vigyorgással a pofámon. Én már tudom, hogy az élet már csak ilyen. A szerelemhez szerencse kell, és persze a jó házassághoz is.
Fura volt rádöbbenni K. talán nem is érti mi van a szívemben. K. értékrendszer szerint szeret, én pedig szívből. Nem érdekel, hogy „az utcasarkok rongya”, Mária Magdolna, vagy éppen egy földre szállt angyal, olyankor azt szeretem, hogy van, lélegzik, létezésének világot pörkölő lángja, engem is megéget, bekormoz. Persze együtt élni valakivel, hosszú évtizedekig, nem lehet mindig 10000 fokon égve. Nem lehet az emberből hamu… Csak akkor van értelme az izzásnak, ha a roppant nyomás alatt gyémánt pottyan ki a lángokból…
És itt a lényeg! K! Te tudod, a grafit és a gyémánt ugyanúgy szénből van, csak a gyémánt létrejöttéhez időre és roppant fizikai hatásokra van szükség. Talán az elmúlt időszakban átélt nyomorúságok súlya alatt nekem is megváltozott a kristályszerkezetem… Talán… Persze az is lehet, hogy csak irogatok, hogy csak az elérhetetlenség űz. Talán most is csalok, rúgok, fájdalmat szórok az éjszakában. Talán most is csak kihasználom azokat, akik kedvességgel, szerelemmel, új öleléssel kecsegtetnek. Talán…
De mi van, ha mégsem így van? Ha van közös megoldóképlet, ebben a két ismeretlenes egyenletben. Jajj istenem. Mi van akkor, ha csak egy picivel több bátorságra van szükség. Merszre. Ami nem megy, azt kiköpi az élet és fura módon, utána nem érzünk nagy fájdalmakat. Az igazi fájdalom nekem úgy tűnik, nem múlik. Lezárhatjuk ezer ajtóval, zsarátnoka, akár a talpunk alatt a fortyogó magma, örökké izzani fog, Ezt a zsarátnokot másképp kell kezelni, mert ez bizony még a fájó szerelem zsarátnoka, amely arra is képes, hogy újból boldog tűzként lobogjon az éjszakában. Megmelegítve azt a két embert, akikre tartozik…
A nyugalom, a kiszámíthatóság nagy erény. A tudat, hogy aki mellett este lehajtom a fejem, holnap is ott lesz velem. Holnap is megoszthatom vele a gondom és holnap is szívesen váltok vele ölelést, csókot. Szeretkezéseink alkalmával valóban mosolyognak az angyalok. Na ez az igazi kincs. Amikor már a lelkünkön egyetlen hajszálrepedés sem támad, akkor találtuk meg az igazit… Istenem, mint a fognál, a fluorid beépül a zománc sérüléseibe, akár a malter…
...
Szóval Canon, időközben megtanultam tisztelni a csótányokat, mert távolról nézve én is csak az vagyok…
És Heléna! Megtanultam tisztelni magam, mert pontosan tudom, hogy a csótányság sem átok, csak jó esetben múló állapot…
…
De annyi minden másról kellene írnom! Annyi szépről. Tegyük fel egy személyes Bedekkert.
Például arról, hogyan álltam Sidariban a Canal D’amour fölötti sziklán és kértem a haragos eget, hozza rendbe az életem, majd pedig akár Demosthenes a dadogásom leküzdve ordítottam a viharos szélbe ezt a csodaszép Pablo Neruda verset (aki tud angolul, annak lesz csak igazi élmény Ralph Fiennes előadásában):
És persze mennyit hallgattam az ehhez a vershez tartozó mediterrán dallamot, amelyet Luis Enrique Bacalov követett el… Íme egy szép változat… Te Jóisten ez maga a feloldozás!!!
Aztán, hogy kerek legyen ez a bejegyzés és a vége méz legyen (happy end), még ha kicsit csöpögős is, szóval akkor is íme egy dal ami passzol… ( a szöveg talán nekem íródott)-))
Ui: szeretem ezt a blogot, az összes hibájával együtt… Lehet, hogy megtanultam újra szeretni (maga)magam?
Ui2: a csend nekem vihar előtti. Fura mód ajándékszagot hord a szél…
Ui3: Nauszika lábnyomát megtaláltam és hazavezetett...
Jó újra itthon, még a hideg ellenére is... Szóval az elem feltöltve, kezdődik a meló... és jön az Álmatlan... tegnap ez volt az első zene, amit láttam. Anna and the Barbies... Minden másról később, addig pedig itt egy klip...
