Az elmúlt egy héten a boldog semmiben, az örömből fakadó Nirvánában lebegtem. Egy mesebeli szigeten, ahol játszani engedtek az égiek. Minden nap arany fénnyel, meleg tengerrel, ezer kihívással, fegyelemre tanító hullámokkal és léleképítő élménnyel ajándékoztak meg. A növekvő nyugalom, a semmiből csírázó remény szemüveget rakott a homályos retina elé; vegyem észre életem jeleit.
Ne csak a régieket, az újakat is. Ezek lehetnek ugyanis életünk bójái. Ezek figyelmeztetnek, hogyan kerülhetjük el Szküllát és Kharübdiszt.
Vegyük észre korlátainkat, életünk törékenységét, haszontalanságát és rövidségét. Újra és újra ismételgessük; nem azé, aki fut, se nem azé, aki törekszik…
Ott délen Ödüsszeusz világában a vágy más értelmet nyert, mást a szerelem is. A sóhajokból pattanó könyörület lágyan ölelt át. Óh, hogy is volt az angol felirat; az ölelés a legtökéletesebb dolog a világon, egyetlen méret van belőle, mégis mindenkinek passzol.
Újra és újra végigolvastam a kommenteket. A súlyosan végzeteseket, a fejemre olvasott bűnöket, a vád és persze a védbeszédeket is.
A feloldozás ott van a sorokban. A megváltás a bűnbocsánat, a kegyelem ott van a 38 hozzászólásban… Nincs értelme elemezni. „Ő” is hozzászólt. Immár saját nevén, nem „álruhában”, ahogy annyiszor tette… Aztán persze jött egy sárkány is, akinek a fejéből láng helyett csak némi kénköves füst gomolygott. Sajnálom, ha bárkinek is fájdalmat okoztam. Főleg, ha akkorát, hogy még utólag is bele kell szúrni, az amúgy is vérző szívembe…
Én már tudom, hogy ez az én ösvényem, ez az én csapásom, amelyen végig kell mennem. Néha futva, néha mocskosan, néha kimosakodva, parfümillattal, néha megszeppent kisfiúként, máskor pedig a frászt hozva mindenkire az örült, öntelt vigyorgással a pofámon. Én már tudom, hogy az élet már csak ilyen. A szerelemhez szerencse kell, és persze a jó házassághoz is.
Fura volt rádöbbenni K. talán nem is érti mi van a szívemben. K. értékrendszer szerint szeret, én pedig szívből. Nem érdekel, hogy „az utcasarkok rongya”, Mária Magdolna, vagy éppen egy földre szállt angyal, olyankor azt szeretem, hogy van, lélegzik, létezésének világot pörkölő lángja, engem is megéget, bekormoz. Persze együtt élni valakivel, hosszú évtizedekig, nem lehet mindig 10000 fokon égve. Nem lehet az emberből hamu… Csak akkor van értelme az izzásnak, ha a roppant nyomás alatt gyémánt pottyan ki a lángokból…
És itt a lényeg! K! Te tudod, a grafit és a gyémánt ugyanúgy szénből van, csak a gyémánt létrejöttéhez időre és roppant fizikai hatásokra van szükség. Talán az elmúlt időszakban átélt nyomorúságok súlya alatt nekem is megváltozott a kristályszerkezetem… Talán… Persze az is lehet, hogy csak irogatok, hogy csak az elérhetetlenség űz. Talán most is csalok, rúgok, fájdalmat szórok az éjszakában. Talán most is csak kihasználom azokat, akik kedvességgel, szerelemmel, új öleléssel kecsegtetnek. Talán…
De mi van, ha mégsem így van? Ha van közös megoldóképlet, ebben a két ismeretlenes egyenletben. Jajj istenem. Mi van akkor, ha csak egy picivel több bátorságra van szükség. Merszre. Ami nem megy, azt kiköpi az élet és fura módon, utána nem érzünk nagy fájdalmakat. Az igazi fájdalom nekem úgy tűnik, nem múlik. Lezárhatjuk ezer ajtóval, zsarátnoka, akár a talpunk alatt a fortyogó magma, örökké izzani fog, Ezt a zsarátnokot másképp kell kezelni, mert ez bizony még a fájó szerelem zsarátnoka, amely arra is képes, hogy újból boldog tűzként lobogjon az éjszakában. Megmelegítve azt a két embert, akikre tartozik…
A nyugalom, a kiszámíthatóság nagy erény. A tudat, hogy aki mellett este lehajtom a fejem, holnap is ott lesz velem. Holnap is megoszthatom vele a gondom és holnap is szívesen váltok vele ölelést, csókot. Szeretkezéseink alkalmával valóban mosolyognak az angyalok. Na ez az igazi kincs. Amikor már a lelkünkön egyetlen hajszálrepedés sem támad, akkor találtuk meg az igazit… Istenem, mint a fognál, a fluorid beépül a zománc sérüléseibe, akár a malter…
...
Szóval Canon, időközben megtanultam tisztelni a csótányokat, mert távolról nézve én is csak az vagyok…
És Heléna! Megtanultam tisztelni magam, mert pontosan tudom, hogy a csótányság sem átok, csak jó esetben múló állapot…
…
De annyi minden másról kellene írnom! Annyi szépről. Tegyük fel egy személyes Bedekkert.
Például arról, hogyan álltam Sidariban a Canal D’amour fölötti sziklán és kértem a haragos eget, hozza rendbe az életem, majd pedig akár Demosthenes a dadogásom leküzdve ordítottam a viharos szélbe ezt a csodaszép Pablo Neruda verset (aki tud angolul, annak lesz csak igazi élmény Ralph Fiennes előadásában):
És persze mennyit hallgattam az ehhez a vershez tartozó mediterrán dallamot, amelyet Luis Enrique Bacalov követett el… Íme egy szép változat… Te Jóisten ez maga a feloldozás!!!
Aztán, hogy kerek legyen ez a bejegyzés és a vége méz legyen (happy end), még ha kicsit csöpögős is, szóval akkor is íme egy dal ami passzol… ( a szöveg talán nekem íródott)-))
Ui: szeretem ezt a blogot, az összes hibájával együtt… Lehet, hogy megtanultam újra szeretni (maga)magam?
Ui2: a csend nekem vihar előtti. Fura mód ajándékszagot hord a szél…
Ui3: Nauszika lábnyomát megtaláltam és hazavezetett...
