Még nincs meg, még csak a semmi játszik velünk. Csak a sötétség, a félelem dereng, csak a düh, a vélt és valós gonoszság. Angyalvér szitál. Didereg az univerzum, csak a zuhanás, csak jéghideg valóság…

 

A semmihez, a szerelem nélküli percekhez nincs kézikönyv. Nincs gyógyszer az elvetélt gondolatok visszaszerzésére. Kiabálhatnánk, de még nincsenek hangszálak, lehetnénk őszinték, de most csak olaj lenne a tűzre.  

 

Talán az Isten még csak most készíti a terveket. Az isten még csak most gondolja ki a szerelmet, most veszi a fejébe a csókot, az ölelést, most mosolyog a könyörületen, most forgatja nyelvén a megbocsátást.

 

Még nincs semmi. És az is egyfolytában csökken. Valahol nagyon távol, a legsetétebb szegletben ott szunnyad a gonosz, ott hortyog a harag, a kihasználás, a megalázás, az ember lelkének összes kínja és nyavalyája. Valahol félúton utat tör magának, akár a csörtető vad, a viszonzatlan szerelem, a csalás, az átverés. Valahol ott kereng fekete kockaként a legerősebb méreg, a csalódás…

 

De az isten már szerkeszti a reményt. Az isten lázasan dolgozik. Hat nap alatt mindennek el kell készülnie. Hat nap alatt felkel a nap és ragyogni fog a hold, hunyorogni a cinkos csillagok. Néha egy-egy az ölünkbe hull, mézcsóvát hagyva az égen…  

 

Hat nap alatt minden rendbe jön. Hat nap alatt beindul a nagy gépezet. Hat nap múlva megjelenik az ember… Ugyan az ő lelkében is pörög majd a fekete kocka egy darabja, de talán túléli önmagát, talán rádöbben eredetére, büszke lesz isteni esszenciájára…

 

Talán nekem is jut a beígért boldogságból. Talán egyszer csak megjön. Leteszi az angyalom a fegyvert. Megbocsát, és azt mondja, na ZPZS most már elég. Ennyi volt. Magához ölel, ellátja a sebeim, megműti a mosófazéknyi sérvet a  lelkemen és arra kér szerelmünknek most már gyümölcse is legyen…  

 

Uram! Vétkeztem… De profundis… De nem többet és nem kevesebbet, mint amit te láttál. Nem halálosan. Nem és nem… Uram vágytam, égtem, reméltem és csalódtam. Néha elveszítettem a hitem is. Benned a jövőben, Uram. Sírtam és fájtam. Égtem és kínlódtam. Törtek a tükreim és kígyók között aludtam éjjelente… Ittam, amikor nem voltam szomjas, ettem, amikor nem voltam éhes és öleltem igaz vágy nélkül, mert gyűlölni akartam, feledni, tépni a hajam, hajhagymát rágcsálni a testemből hasított szalonnához…

 

Mit vágnak még hozzám? Mit vágok még hozzá? Meddig szívjuk még a vért? Egymás vámpírjai lennénk? Vagy ez is a szerelem, ez az egymást emésztő tűz, ez a fekete láng, amelytől rohannék, de egyre közelebb kerülök hozzá. Mi jön még ki a számon? Meddig köpjük le még egymást? Meddig menekülünk és nyilazunk hátrafelé?

 

Kezünkben ott a lapát és ahelyett, hogy a szemétnek ásnánk gödröt, egymást kezdjük el agyonütni.

 

Hát miféle szerelem ez? Miféle érzés? Miféle utolsó parlagi vágy, a másik kicsinálásra?

 

Én most szégyellem magam. Szégyellem helyette is. Szégyellem, hogy a kétely, a birtokolni akarás, ez bolond ösztön ide röpített…

 

Csillapodj… Óh szív nyugodj…