1881-ben, abban az esztendőben, amikor Dosztojevszkij és Muszorgszkij elhunyt, abban az esztendőben amikor Stefan Zweig, Bartók Béla és Pablo Picasso először sírt fel, a születés traumája után, egy szántóföldön egy parasztember ekéje egy olyan ókori oszlopba ütközött, amely akkor már másfél évezrede a földben pihent. Paiazza Armerina sem akkor, sem manapság nem volt jelentős település, a határa akkoriban is inkább kies volt, mint csoda, ám ezzel a szántással sikerült átírni a település történelmét.
A történészek tudták, hogy egykor a földek helyén csinos kis város állott, melyet Casale-nak neveztek.
Azt is tudták, ahogyan sok szegény, de néhány dúsgazdag ember is élt benne. Az egyik ilyen gazdag arisztokratának, vagy újgazdagnak, tudja a jó ég, egy „aprócska”, 3500 négyzetméteres villára is futotta.
Ezt azonban már az 1881 és 1950 között tartó régészeti munka óta tudjuk. A hozzáértők ugyanis roppant lassan, de leporolták a villa maradványait és felszínre hozták az antik pompa egyik legszebb képviselőjét.
Villa ide vagy oda, ha nem is a falak, hanem a padlókat díszítő, összesen 120 millió darabból álló mozaikdíszítés egy olyan korról beszél, ami imádta a szépet, a pompát, amiben mindennapos volt a vadászat, amikor elefántokat szállítottak hajókon, amikor a nők már bikiniben sportoltak.
Egy olyan korról regélnek a mozaikok, melyet nagy sóhajtozások közepette érdemes felidézni. Krisztus után járunk jó három, négyszáz évvel, akkor amikor már a barbárok ostromolják a Nyugatrómai Birodalmat. Germán eredetű népek, akik ekkor még csak ismerkedtek Krisztussal, akiknek a kereszt csak egy földbe szúrt kardot jelképezett, akik mit sem tudtak a letűnt istenekről, meg arról, hogy Odüsszeusznak le kellett itatnia Polüphémoszt, és forró lándzsával meg kellett vakítania a küklopszt, hogy el tudjon menekülni barátaival a dühös, emberevő óriás barlangjából.
Tudom bolond vagyok. Sóhajtozom, hogy micsoda igény volt a szépre, mennyi pénz állt rendelkezésre, hogy a hétköznapokból képzőművészet legyen, hogy a villa termei, folyosói az ókori emberek lába alatt is „élni” kezdjenek. De azt is tudom, hogy a kultúra 1500 évig, a földbe temetve is megmaradt! Hány paraszt vetett, aratott a remekművek felett, hogy aztán, egyszer csak odáig jussunk, hogy a földből kifordított csoda még a Világörökség listájára is felkerüljön.
Állítólag Hérodotosznak azt mondták az egyiptomiak, hogy „ti gyermek görögok, semmit sem tudtok a múltról, a történelemről…”. Hérodotosznak mondták. Tetszenek tudni, a történetírás atyjának…
Most pedig nézzétek meg ezeket a másfél évezrednél is régebbi mozaikokat és merengjetek. Merengjetek kisstílű háborúkon, nagyhatalmi játszmákon, enyves kezű politikusokon, higgyétek, hogy ti vagytok a legokosabbak, legnagyszerűbbek, engedjétek, hogy a nagyhatalmi játszmák miatt ne legyenek majd nyitva a múzeumok, könyvtárak, színházak. Ne adj Isten - fiskális okok miatt-, ne legyen bennük fűtés, ne legyen bennük egy árva teremtett lélek sem. Nem volt elég a járvány, most majd jönnek a mindent is letaglózó energiaárak, az elszabadult hajóágyúként vaktában lövöldöző, de mindenkit is érintő infláció. Tudom, jön a hét szűk esztendő. Eddig volt valahogy, most majd sokkal nehezebben lesz valahogy. De mégis hiszem, hogy kultúra nélkül nincs élet. Illetve van, de milyen már az...
És pontosan tudom, kell majd kórházra, szociális intézményekre, iskolákra... Lesz prioritás, fontossági sorrend, meg fűnyíróelv...
Tasnádi Csaba, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház egykori direktora jut eszembe, aki azt mondta;
„színház nélkül lehet élni, csak nem érdemes…”.
Csak legalább látnánk az alagút végét, hogy tudjam, néhány hónapig kell kitartani, aztán jó, jobb, legjobb lesz minden…
