Írni dühből meg szerelemből. Írni, barázdákat húzni, melyekből majd gondolatok keletkeznek és összeér múlt, jelen, jövő. A horizontig meg vissza. Mint a reggeli futás. Nemcsak az ébrenlét remegő oldalára hoz, int is, ennyit bírsz, ez vagy te a testbe, csontokba, ínakba zárt, törvényszerűségekkel működő világ. És ebből a természettudományosan jól körbe határolható világból, csak a gondolat képes kiemelni. Képzeld el, ahogy egy szép nővel beszélgetsz és ő nem tudja, hogy te miközben hallgatod arra gondolsz, hogy az a pici tanga, az a semmi kis anyag, most finoman körbe öleli a csípőjét, rásimul a szeméremdombjára és képes arra, hogy némi kis nedvességet is magába szippantson a csikló mágikus világából. A nő persze beszél, a férfi pedig elgondolkodik, a nő finoman ívelt ajkáról, a pushuppal feszített melleiről és az apró titoknokról, a tangáról.

A gondolatjáték, mese, kísérlet. Ám az írás egyben lánc is. Vagy csak pauza. Kimerevítem vele a világom, keresztmetszetet készítek az agy állományairól és ha közelebb hajolsz láthatod, ahogy két idegsejt között, az az apró villanás, az a szikra, na pontosan annyi adta tovább ezt gondolatot.

Az isteni szikra. Mely annyi féle lehet. Őriz. Egy nagymama kézfejét, hangját, aggódását. Egy anyai ölelést. Egy tüszős mandulagyulladásra kapott, fájdalmas injekciót, vagy egy verssort; „befonnak egyszer téged is valami pompás koszorúba”, egy nevetést az édesapáddal, egy táncot, egy csókot, egy-egy kéz a kézben elkövetett ugrást a kék tenger habjaiba.

Emlékét megőrizzük... Meg. Nincs ennél hidegebb és hűvösebb mondat, nincs ennél őszintébb vallomás arról, hogy mennyire képtelen is vagyunk belelátni az emberbe. Mert a gondolat maga a szabadság.
Nézz rám! Most király vagyok, költő, hadvezér. Most a Jóisten barátja, sőt… De nem írom le, mert ha kimondom, majd megítélsz; blaszfémia, pedig meglehet, hogy maga a gondolat az isten, a teremtés végtelensége, ahol nincs gravitáció, ahol létezik gyorsabb a fénynél, ahol egyszerre vagyok férfi és nő, gyerek és aggastyán, ahol az ébresztőóra csak kellék és az igaz szerelem soha, de soha nem ér véget, ahol a szeretkezés évekig tart, az orgazmus pedig örökké.

A gondolat maga az Isten. És aztán megtorpanunk. Mert a gondolatba belefér a rombolás, a pusztítás, a gyilkolás, háború, erőszak, halálsikoly, és maga a halál is. Állunk a gondolati szakadék szélén, ha most megszédülünk, akkor nem a felfelé, hanem a lefelé ránt majd magához, akkor a sötétség felé indulunk el, ott ahol osztanak nullával, ott ahonnan nem csupán a fény nem jut ki, de az isteni szikra is elalszik.

De most még tapsikoló jázminok között, örök indulókat játszó petúniák katonazenekarával indulok el feléd. Tiszta, patyolat gondolatokkal. Tavasz, nyár illatú gondolatokkal. Tudom, hogy a kakukk kilökdösi az énekesmadár tojásait, ám a nyár derekán éppúgy megnyugtat a hangja, mint a sárgarigóé májusban.

Te én annyiszor adtam már fel gondolatban. Annyiszor. Kérleltem én az Istent, hogy ha lehet, akkor ne kelljen már holnap is harcolni, küzdeni, eljátszani, hogy szép vagyok, okos, meg fitt. Aztán amikor rádborul a legsúlyosabb este és csak a gondolat reménye súgja, hogy van még esély a hajnalra, na az az igazi fekvenyomás. Eltolni magadtól az arcod lenyomatát őrző szomorúságot és hagyni, hogy a szíved újra, kiegyensúlyozottan, nyugodtan kalapáljon. Vagy még azt se, csak ránduljon egyet, és érkezzen meg az agyvérszegénység furcsa, színpadias világa, az álom, ahol még a gondolat is súlytalanságba kerül. Lebegni kezd a világ és a bűbáj kezd tablókat festeni egy sohasem volt országról.

Sajtból van a Hold és éhes egerek indulnak meg, hogy hátha ma éjjel, talán jóllakhatnak.

Egerek és emberek. Mind, válogatás nélkül…