Milyen röviden le lehet írni; rossz ember vagyok. Apám úgy fogalmazott, fiam te egy botlatókő vagy. Megbotlasz bennem és megtanulod, hogy legközelebb magasabbra emeled a lábad. Megbotlasz bennem, elesel és talán akkor meglátsz engem. A talpak nyomát, a csiszoltságom, hogy ott fekszem ezer és ezer éve és hagyom, hogy megtörténjen a botlás. Hát most egy mondatba foglalom; rossz ember vagyok, mert tudom, meg fogsz botlani bennem. De tudod, van értelme az életnek botlások nélkül?

Az összes nagy élményem a fájdalomból indul el a boldogság felé. Azt mondtam neked, a boldogság illúzió. Aztán belenézek a fekete kávéba, ahogy összekeveredik a hófehér tejszínnel, meg a barna cukorral és tudom a legsötétebb dolgokból is ki lehet hozni valami igazén finomat.

A rosszemberség komoly, felelősségteljes mesterség. Talán még büszke is vagyok. Romantikus rosszember. Álmodozó. És fogcsikorgatva néha sok-sok tüskével gyúrom a rosszat.

Szeretem a fafaragókat. Nagy darab dücskőkből készítenek szobrot. A fában benne lakik a szobor. Csak meg kell látni benne, ahogy a márványban is ott él Dávid, Niké, meg a fiát sirató Mária. Benne laknak, ahogy a rosszemberben az Isten, a legmocskosabb arcban a szenvedő Krisztus.

Messze mentem. Pedig tudod, nem vagyok ájtatos. Csak éppen nem vagyok jó. Alanyi költő, énközpontú, önző, botlatókő vagyok. Átléphetsz rajtam, vagy rám csodálkozhatsz. Rajtad múlik.