Jó a kedvem, ha még gyorsan kering a nedvem...
Live At The Sunset Lounge - De Santos
Tessék meghallgatni... Tessék repülni, képzeletben nyaralni... Nekem ez a zene Korfu...
Diary of Cardinalis
Cardinalis szerint...
Runcájsz szerelmes verset ír
"Mezítelenül, akár a tested, oly egyszeru vagy, parányi síma, földi áttetszo és kerekded, hold-vonalú a tested...(Pablo Neruda)
Tegnap úgy táncoltak a lányok
Akár a lángok a száraz fa fölött
Te én akkor úgy éreztem menten
Meghalok,
Ha nem neked mutatom meg
Azt a hajnalt, azt a hulló csillagot
Nem lesz jó Runcájsz
Nem lesz elég jó…
Arról beszélj, hogy apró tátikát láttál
És benne ici- pici pár ölelte egymást
És, hogy a párocska egyik tagja te voltál
A lánynak meg nem láttad az arcát…
Mert az arcod Manka , az arcod megolvad
Mint a viasz, s szétfolyik
A gyertya amit az ablakod alá
Lopva odatettem…
Nem Runcájsz
Nem lehetsz ennyire őszinte
Arról beszélj, hogy úgy szereted az a lányt
Mint nagyapa a kocsonyát
Hogy úgy remeg néha a szíved
Mintegy ázott kismadár
Runcájsz, hát nem is vagy te költő
A bolond szavakat úgy dobálod
Mint más a szenet
Hát hová tetted a szemed?
Sértődötten távozott
Még látom, ahogy egy csorba asztalos ceruzával
A papírra vési:
Szeretlek, mégha a szíved sem érti….
Szeretlek, mégha a szíved sem érti….
Runcájsz tangót hallgat...
Runcájsz tangót hallgat
Mi tennél kedves, ha tudnád ez az utolsó este
Ha tudnád nincs tovább
Nincs szerelem, nincs halál
Mit tennél az utolsó este
Nem tudom Runcájsz…
Talán egy helyre gyűjtenék mindenkit
Akit szeretek, és aki engem szeret
Egy nagy tűz mellett tangó szólna
Még egyszer megízlelnénk milyen a combok csókja
Mi tennél kedves, ha szerelmed mégsem jönne el
Ha várnád és virágszirommal borítanád tested
Mert izzó bőröd még a gondolatra is beleremeg
Mit tennél kedves, ha szerelmed mégsem jönne le
Nem tudom Runcájsz
De minek a szó
Akit vártam már úgysem jön el
Lágyan szól a tangó, mint csendült aznap este
Ne gondolj a bajjal, úgy szoríts, ahogy ő ígérte…
Ünnepi leltár
Már egy éve, hogy elkezdődött a vesszőfutás, a depresszió, a tévutazás, a fájdalom és ez a mágneses magány. Már egy éve annak, hogy nincs tavasz, nincs nyár, csak varjakat termő jegenyék, lassú elapadás, fonnyadás, szívet facsaró, szakajtó vergődés a Szerelem nevű bolygó körül. Épp egy éve, hogy K. hazatért Hollandiából. Alig több, mint egy éve, hogy új lakásban élek, egy a régi életében megrekedt személyiséggel. És több mint két éve annak, hogy egy tapodtat sem léptem előre. Persze volt felhőtlen időszak, voltak olyan állomások, amikor úgy éreztem, minden rendbe jön. Sajnos, akkoriban én voltam kishitű, türelmetlen és bolond. Megkaptam a büntetésem.
Most úgy érzem az elmúlt két év alatt, s főként az elmúlt 365 napban kagyló lettem, egy zárkózott kagyló, amely kényszerűségből tett lakatot az ajtajára és kényszerből igyekezett bizonyítani, a fájdalomból igazgyöngyöt növeszt. Az elmúlt időszak ugyanis bebizonyította, a gyöngy már réges-régen ott lapul ebben a kagylóban és fénye nem vakítja azt, aki igaz szívvel közelít hozzá, sőt még meg is melengeti, akár a tavaszi napfény az óceánnak tűnő téltől elbágyadt, remegő lelkeket.
Figyelj! Lenne itt valami… Lenne itt egy gyöngy. Lenne itt egy apró ajándék, egy semmiség, amit, át kellene venni, hazaszaladni vele, féltő gonddal ápolni, titkolni, rejteni mások elől… Lenne itt egy gyöngy… Szürkés, fémes a színe, de a kezedben, ha megszorítod, ha szívvel szorítod, felizzik, nap sárga, narancs és végül vörös, vérvörös lesz, mintha egyenesen a szívben, valamelyik pitvarban termett volna. A Tied! Vedd el, kérlek! Figyelj! Ne sérts meg vele, hogy elutasítod… Csak egy gyöngy, a Te gyöngyöd…
Magányba fulladó hétvégém volt. Alig mertem kimerészkedni… Aztán vasárnap délután az erdei tornapályán és azon az ösvényen, ahol már a legsötétebb éjszakán is kutyagoltam éppen K. miatt, most gyerekek szaladgáltak, kipirult arcú felnőttek futottak és biciklik suhantak el mellettem. Kicsit zavarban voltam, kicsit elszégyelltem magam. Ahogy néztem a boldog, velem egy idős apukákat és anyukákat… Alig mertem belenézni a szemükbe… Lesütöttem a pilláim; igen én még mindig… Igen, kéz a kézben ezzel a vén szipirtyóval, a magánnyal. Néztem a családi idillt… Nekem meg legföljebb ez a kagylóba zárt, senkinek sem kellő igazgyöngyöm van... Ez az egyetlen kincsem. Neki nem kell, másnak meg adni sem akarom… Patthelyzet…
Hiába bámultak rám, a lassan ébredező tölgyek, pszeudóakácok, hiába fütyültek nekem a szerelemtől mámoros fekete rigók, hiába sandított rám, egy göndör hajú, szép arcú kisasszony, hiába… Mentem, meneteltem, mint régen, fülemben „olyan” zenékkel. Kutyagoltam végig az ösvényen, a sínek mellett, át az Igrice oldalába, meg a tó körül… Mentem és úgy éreztem, nyúlik a lábam, valami ragacsos gumi lesz, nem csont, nem bőr és nem ín. Másztam, csúsztam, mint egy hernyó… Megbámultam, ahogy a nap lassan elbújik a Sóstói fák mögött. Azt reméltem, hogy K. is így nézi most a Napot, és akkor rádöbbentem, az én kincsem, az én gyöngyöm, pontosan olyan színű, mint az a hatalmas korong az égen… Mintha valami égi hatalom ragadta volna ki a kezemből és ragasztotta volna a díszlet aljára…
Ünnep lett a pillanat. Ünnep, amivel nem foglalkoztam… Ünnep, mert ez a politikával sugárszennyezett, szegény kis Magyarországon lassan ismeretlen ez a szó… Lassan elkopik… Pedig én tudom, mit jelent, ha Egy gondolat bánt engem, ha Feltámad a tenger és tudom milyen túlordítani a tömeget… Tudom, milyen megalázkodni Ámor előtt és sírni, sírni ennek a Kárpát- medencei nép szerencsétlen történelmén.
Polgármesterasszony a Szabad Sajtó Napján azt mondta;
- Túl leszünk ezen is, kibírjuk. Mohács után is felálltunk, nem?
Csak ahhoz 150 év kellett, sőt még attól is több… Hallgattam a nagy álmot… Szörényi- Bródy… István a király… A Széchényiben az egyik diák azt mondta, ő még soha nem hallotta. - Hát sürgősen pótolni kellene, kisbarátom. Sürgősen, mert a nemzet nagybeteg… Szóval hallgattam a nagy álmot…
Mohácsnál győzni fogunk,Dózsa lesz György királyunk,Nagyhatalom századokon át.Rákóczi világot hódít,Kossuth-tal valóra válikA Duna-menti Köztársaság…
Jajj istenem, Torda… Nekem az is elég lenne, ha itt ebben a pacányira zsugorodott kis államban, meg lehetne bízni a politikusokban, ha érezném, a sugárzó arcú, lánglelkű magyarságot, amely ölel, egybeforraszt és asszimilál. Ahol a különbség érték, de az egység a cél. Ahol az egyéné a kincs, de a többségé a tisztelet. Pacifista, kozmopolita vagyok, de mindenen túl, a szűkebb közösségem a magyarság… Torda, nekem az is elég lenne, ha a Sparban márc. 14-én, 500 ft Feletti vásárlás esetén kokárdát kapnának a vásárlók és a gyerekek pedig egy magyar zászlóval a kezükben mennének haza. Torda, már az is elég lenne, ha Sólymunkat hagynák leszállni Marosvásárhelyen, vagy ha egy belevaló, bátor ember lenne a külügyesünk…
Miterli most hív. Pesten volt. Készenlétis. Volt balhé, előállítás, kisebb „ütközet”. Elveszítette a „brutális” szüzességét. Fáradt, nyúzott a hangja. Azt mondja Miskolcon a cigánytelepen áll a bál… Pihennek, aztán irány…
Krisz volt nálam. Mesélt. Kerültem a tekintetét, nem akarom, hogy lássa, mit gondolok. Másrész mókás volt, ahogy beszélgettünk. Az egész olyan felemás, én azt szeretném, hogy bízzanak bennem. Ő pedig érthető módon, pontosan a bizalommal bánik csínján. Nem egyszer égette meg magát velem… Persze nem vagyok vak. Nem tudom nem észrevenni, azt szeretné látni; leszámoltam Ibránnyal…
Mások is kérdezik; ki az a démon a wiw-en? Hát ő… Az az én dagerrotípiám, egy negatív, amely még hat rám… Egy kép, ami talán idővel homokzsák lesz, vagy mittomén…
Meleg a radiátor… Azt mondod érzelmileg, emocionálisan labilis vagyok… Mint gróf Széchenyi… Egy romantikus gróf… Egy soha meg nem gyógyuló árnyék… Egy számkivetett. Csöndben felszállok az első metróra… Elsuhanok, remegő lámpák, baglyok és denevérek előtt… A végállomásig megyek… Te maradsz. Te, ott maradsz a saját világodban… Egy fura, de tiszta törvényű világban. Én pedig ha tejet veszek, mindig rád gondolok. Ha foxit látok sétáltatni, hagyom hadd szakadjon meg a szívem…
Pedig ott a remény. Lenne, aki törődjön velem… El sem hiszem. Egyszerűen csak át kellene menni az út másik oldalára. Az sem baj, ha löknek. Átmenni és rájönni, nem veszíthetek semmit. Talán csak az olvasó könnyebbülne meg.
Szinte egyetlen sipító hangon ordítják: menj már!!! K. az új barátját csókolja. A legújabbat.
Kopog a halott a koporsóból: lenne, aki kiengedné?
Ohne mich
Nélkülem... Azt hiszem minden élő szervezet (vagy talán csak az ember ennyire elátkozott?) eljut a nagy felismerésig, nélküle is kerek a világ... Igazából rá kell döbbenni sehonnan, soha nem hiányzol, senkinek nem áll meg a szívverése, ha te hirtelen eltűnsz innen. A nap felkel, a csillagok ragyognak és minden ugyanolyan közömbös, buta, mint tegnap, vagy azelőtt és amilyen buta lesz holnap vagy holnapután...
Nincs értelem, hacsak nem vagy olyan naiv, hogy a saját gondolataidból világot álmodva, értelmet képzelsz a nihilbe. Nincs észérv, hacsak te nem találsz ki hozzá. Az isten (már, ha van) lehet hogy belefáradt az ügyeink intézésébe és elfordult tőlünk, ahogy a véletelennek köszönhetően istenné "deformálódott" Jon fordul el a Watchman-ben... Egyszerűen nem érdekli, hogy hol fáj, mi éget, piszlicsáré neki, hogy csalódunk, rákosak vagy éppen posztraumatikusan depressziósak leszünk. Ugy van vele, hagyjuk békén és szervezzük meg magunknak a gyógyítást, találjuk ki magunknak a megváltást... Ezért, talán csak ezért érdemes befizetni a TB-ét... talán csak ezért érdemes adózni... és templomba járni...
Az egzisztencializmus ezzel talán nem tud mit kezdeni... A jog azt mondja, a legfőbb érték az élet. No, de miért? Kinek? A holtnak? Aki már a Példabeszédek szerint sem ér semmit? Vagy annak, aki most sírni készül, az Élet és az élete inkompatibilitása miatt? Kinek fontos az Élet? Hippokratész esküjének? Az istennek, vagy az ördögnek? Kinek fontos, hogy még egy korty levegővel, egy szerencsétlen lélekkel több legyen? Kinek fontos, hogy akárcsak egyetlen nappal is több legyen?
Régen az öngyilkost nem temette el a pap... Egriné tanárnő így mondta, elkaparták őket valahol a templom közelében. Az öngyilkosok, a kóbor lelkek, akik se az istennek, sem a pokolnak nem kellenek, most is közöttünk járnak. Ott vannak a fényképeken, érezzük a jéghideg leheletüket... Mesebeszéd...
Nélkülem... Nélküled... Testem ordítássá alakul, egyetlen néma ordítássá... Megfeszülök, próbálgatom a keresztem, nyom, fáj, szúr a szálka, a durván hasított fa apró darabkája...
Nélkülem... Nélküled... Mit veszíthet, aki végképp elalszik? Mit? Szókratész is azt mondja, ha a halál olyan mint az álom nélküli alvás, akkor az a legjobb dolog, hiszen gondoljunk csak bele, reggelente, milyen nehéz otthagyni az ágyat, széttépni a tudattalan lágy pókhálóját és belekezdeni egy újabb értelmetlen menetelésbe, az amúgy is elkerülhetetlen halál felé....
Hát mitől is félnék..?
Nélkülem... Valaha azt hittem híres szeretnék lenni. Már tudom, amikor kiírtjuk, megmérgezzük magunk, amikor a Föld belezuhan a Napba, akkor már mindegy lesz, mit tettem, kit szerettem, kiért sírtam és miféle agyament bejegyzéseket firkáltam a blogomba... Mindegy lesz, kit vártam 2009. március 11-én olyan nagyon... És ki az aki végül, ezen a napon sem jött el...
Requiem barátaim... Requiem ez egy megtisztult lélekért, egy szeretni képes szívért és Értetek...
Ámen...
Rorschach
Azt hiszem ha lesz gyerekem, hamar kiverem a fejéből azt a gondolatot, hogy szuperhős legyen. Irtó brutális munka, nem kifizetődő és nem is szép szakma…
A DC Comics legújabb adaptációja úgy vágott fejbe, mint Roschach bácsi bárdja a gyermekgyilkost… Többször sújtott le és szinte érzem, ahogy a kiélezett acél utat vágott magának az eleven szövetek között. Érzem roncsolt és tátongó űrt hagyott maga mögött.
A Watchman közben azon merengtem, mi van, ha mégis a paranoiásoknak van igaza és az egész gazdasági válság mögött tervezett program áll? Hogyan értékeljem az ország bukását, ha valami szabadkőműves páholy oktondi tagjai rég eldöntötték, mi legyen az egyre fogyatkozó nyersanyagokkal, (a megmosolyognivaló) fenntartható fejlődéssel, a globalizációval, a túlnépesedéssel, a nyugati társadalom egyre növekvő és nyomasztó ökológiai lábnyomával? Szóval mi van akkor, ha csak egy szám vagyok, egy pusztítható szövethalmaz, értéktelen csillagpor???
Mi van, ha létem anélkül merül le, hogy bárkit is meghatna. Ha sem könnyező barátok, ismerősök, de még gyászhuszárok sem állnak majd a sírom és a nemzet sírja mellett.
Tudom, megtanultam a leckét az univerzum éppúgy süket a lelket is megmozgatni képes zenénkre, mint a jajkiáltásokra. De az ember, aki ismét farkasbőrbe bújt, képes hagyni, hogy felebarátja mellette pusztuljon el?
Ha így van, akkor az én messiásom Rorschach. Egy brutális vérengző arkangyal, aki rendet, békét és kompromisszumok nélküli világot hoz nekünk…
Do it! Rorschach! Mach doch!
Tavasz, tavasz, tavasz
Nem áll jól neked, ha szomorú vagy! – mondja nekem Marincsák Ilus a szerkesztőségben. Kovács Mariann, aki életemben először televíziós mikrofont adott a kezembe pedig kacagva kérdezi tőlem: szereted az agresszív kismalac szerepét?
Tény Nőnapon senkit sem köszöntöttem fel. Egyszerűen haragudtam a nőkre, egytől- egyig. Egyre legfőképp, de egy kalap alá vettem őket. Durcásan, mint egy megbántott kisgyerek egyre csak azt mondogattam, minden nő egyforma. Durva voltam, akár egy lópokróc, karcos és igazságtalan. Ilyenkor mindig azon gondolkodom, miért azokba rúgok, akik meg a hülyeségem is elviselik, akik elfogadnak, akik ezt a bolond, hisztis, önuralmat nem ismerő kisfiút is eltűrik bennem.
Nők, nők, nők. Girls, girls, girls. Csókok és csaták… Minden csírázó kínom veteményesei (de leginkább egy)…
Hiába na, nem tudom nem elmondani, hogy közben mennyire szép a világ. Nem is tudom világgá kürtölni, hogyan csillant meg a langy tavaszi napfény a vadkacsáim fényes tollán. Micsoda hűséggel bújtak egymáshoz ezek a jószágok.
Nem tudok elmenni amellett, mennyire örülök, hogy éppen a Széchenyi István Szakközépiskolában kistanárkodom. Az egyik hospitálásán azon merengtem, mennyire örülne most Bodnár tanár úr, az egykori magyartanárom. Még halála előtt is azt üzenete, ne hagyd abba az írást…
Nem hagyom tanár úr! Nem én! Bánja a bokám, meg a fránya kánya, ha tehetségtelen is vagyok. Mit bánom én, ha nem így kell, ha a nagyok másképp hegedülnek. Nekem az írás az élet. Megírhatom Csajbók Katát, mint egy mesét, itt a papíron megkérhetem a kezét, akár gyereket csinálhatok neki, boldogságban élhetünk míg meg nem halunk. Vagy ha megbánt, hát világgá üldözhetem. Úr vagyok, ha írok, teremtő és pusztító; kegyes, jámbor ámor-puttó és haragos vihar-angyal. Ha írok, bűntelen lehetek, olyan amire csak vágyom, olyan, amilyenről csak álmodom. Ha írok, nem gyönge a hús, nem esendő a test. Ha írok, a magam ura vagyok. Ha úgy akarom itt a papíron K. is bolondul értem, sőt ha akarom, hát hős vagyok, Grál-lovag…
Ha úgy akarom, itt kifordítom a világot a sarkából. Nekem az írás az álom. Őrület, ámulat és kábulat.
Napok óta szavalni szeretnék. Mondani a Szózatot, mint a ballagáson azon a májusi napon 1995-ben és aztán a diplomaosztómon 1999 júniusában… Hallani, ahogy a hangfalakból száll minden érzésem. Hallani a szívek dobbanását. Hallani, hogy a boldogság felsóhajt téli álmából.
Boldog vagyok, mert írok. Gurul a sor, jön belőlem, jön, mint a megáradt folyó, nem tiszta a vize, senki sem tudja, hol a fő sodrás… de jön és elárasztja a vidéket. Szürke, piszkos a vize. Lelkem megáradt folyó… Teljes metafora…
Ordítani tudnék, táncolni az utcán, üvegből inni a bort, szorongatni a hosszú szájú üveget és szeretni, szeretve lenni. Voltam már boldog, voltam már szerelmes tudom milyen az, tudom, hogy száll az ember, a lába nem éri a földet és úgy nevet, de úgy nevet, mint a csilingelő patakok, mint gyermeküknek örvendő anyák, mint igaz barátokkal mulató férfiak.
Óh, te méltóságos az égben odafent, hát töröld meg a homlokunk, simogasd meg a napokkal vénülő arcunk, szítsd fel hát szunnyadó vágyaink parazsát. Hadd, hogy az érzések, mint tegnap még fagyott jégcsapok, megeredjenek. Fusson az eresz, legyen színültig minden csatorna a boldogság kék vízével… Jöjjön ez a buta a tavasz ez a mohó hajszobrász, jöjjön, mert a nyár már nehéz és kíméletlen, a nyár már csupa terv, csupa izzadság, a hőségtől vibráló délibáb…
Let the Sunshine in! Let me free! Nagyuram, segíts most, még ha csak porszemek is kérnek. Elég a könnyekből uram, elég…
Neked csak egy mozdulat, kendődnek egy sarka is elég. Mi az neked, ki a boldogságot teremtetted? Nézz bűnös kezeimre, nézz bűnös szemeimbe… Megbántam már ezerszer, hogy megszülettem. Megbántam már, hogy csalódtam és hagytam, hogy csalódjanak...
De látom, hogy kék az ég, érzem a föld szagát, hallom hogyan suhog az ág a szélben és tudom a kertek alatt tavaszruhát öltött a megváltás…
Különös (gyilkos) tavasz-éjszaka
Legalább száz ifju bomolt,
Legalább száz csillag lehullott,
Legalább száz párta omolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Kigyuladt öreg méhesünk,
Legszebb csikónk a lábát törte,
Álmomban élő volt a holt.
Jó kutyánk, Burkus, elveszett
S Mári szolgálónk, a néma,
Hirtelen, hars nótákat dalolt
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Tegnap éjjel egy kisebb angyal dobolt dühödt riadót a földre. Nagymamám összes tyúkját és kacsáját meggyilkolta egy nagy sötét, villogó szemű kutya. Írhatnék vérfarkast is, ám inkább a sátán kutyája jutott be a kerítéssel jól védett udvarba és pocsékolta meg az összes aprójószágot. Néhány nappal korábban Völgyinénál járt a bestia, a hét elején pedig egy még távolabbi szomdszédnál gyilkolt.
Senki sem tudja melyik farkát csóváló Bundás vedli le szőrét éjjel és ölt farkasbőrt Apagyon a Béke utcában, de az a kép, ami ma reggelre fogadta Nagymamám, arra utal az állat kéjjel, mohón, vérszomjjal öl. Nem a húsért, nem az éhsége csillapításáért, hanem kedvtelésből, akár az ember.
Kedvtelésből öl, mintha csak Loki hat lábú fenevadja, a törpék pórázát letépő Fenrir lenne maga…
Nagymamám szomorúan mesélte, micsoda dögtemető lett a tyúkudvar és milyen hátborzongató volt látni az alvadt vér foltjait. A bestia egyetlen tyúknak és kacsának sem kegyelmezett. Csöndben ölt, az egyébként éberen alvó nagymamám semmit sem vett észre a mészárlásból… Édesapám hatalmas gödröt ásott és egy furikkal hordta bele a szerencsétlen jószágokat. Azt mondja, egy darabig megőrizte a felpuhult föld a nyomokat, ám az ötödik szomszéd kertjében összekuszálódtak. Egy nagy fekete dögre gyanakodott, de amikor a közel ment hozzá az csak bamba képpel nézett rá és behúzódott az óljába a sűrűn hulló esőcseppek elől…
Egy megbolondult mészáros sem tehetett volna nagyobb kárt, a válogatott tojójércékben, a nemesített kakasokban és a hófehér tollú jámbor némakacsákban. Az egyik „néma” annyira hozzászokott az emberhez, hogy még meg is lehetett simogatni. Úgy bújt a mama lábához, akár egy macska…
Fura, hogy mindez éppen tegnap történt, amikor amúgy is sokat gondolkodtam afelől, milyen kegyetlen világot teremtett a jóisten. A boldogság, az öröm épp csak néhány fejezetet kap az élet regényéből, míg a szenvedés, a fájdalom, a csalódás, a halál, a szomorúság mindenütt körbevesz bennünket. Mennyire nincs beleírva a boldogságprogram a nagy isteni szoftverbe…
A következő video a „Battle at Kruger” a youtube 100-as listáján első helyen áll. Érdemes megnézni… Érdemes elgondolkodni az élet esendőségén, érdemes eltépelődni a kegyetlenségen és azon is, hogy a halált megvető bátorság milyen felemelő, lélekemelő tud lenni. Nagy magányomban Kafferbivaly- bika szeretnék lenni…
Keleten a helyzet...
A szeretet ellentéte nem a „haragszom”, hanem a közöny, az üresség, az érdektelenség.
A szerelem pedig néha nem múlik. Nem múlik, ha egyszerre rádöbbensz a szíved a számodra tökéletesért dobban. Nem érdekel a kémia, meg az első látásra, nem érdekel, hogy mit lát a szem és nem érdekel mi zuhan át az agyamon.
Ordítok, panaszkodom, mint Jób. Ma egy kócsag köszönt rám, amikor kinéztem az ablakon. A tóban úgy lépkedett, mint aki tojásokon jár. Láttam, amikor egy apró halat jóízűen nyelt el, miközben egy vadkacsapár kíváncsi képpel bámulta a kócsagom habfehér öltönyét…
Nagymamám 79 éves lett, isten sokáig éltesse! Szilvagómbóccal várt, frissen füstölt, (saját) házi kolbásszal, kukorica dagasztotta kétszékű tojásokkal. Gondosan rakosgatta a tartóba, miközben aggodalmasan kérdezgetett, mit pakoljon még nekem? Mamikám, ettől többet nem is lehet, ez is több, mint, amit én valaha is meg tudok hálálni. Meséli, micsoda „műsorom” volt a híradóban. Jajj, mennyire szeretem és milyen kevésszer mondom neki. Szaladok, rohanok, aztán a 41-esen leszek rosszul, ahelyett, hogy elaludnék a spór mellett, vagy megraknám a cserépkályhát, ami olyan sokszor melengette kölyökkoromban a dunyhám…
Mennem kell, mert a pénteki műsorban még hiányzik, egy átkozott vendég. Nekem meg nagyi hiányzik, a beszélgetések, a pattogó tűz a spórban, a lábamhoz dörgölőző macska, a madártej, a rántott hús, a sárga túró, a húsvéti sonka.
Az Euro 313 felett, lassan jöhet a bank a lakásért, nevetünk, még nevetünk, még bírjuk. Szidjuk a kormányt, átkozzuk Ferit, Janit és dicsérjük a szlovákot, románt, csehet, lengyelt.
Persze történelmet írunk. Nagymamám már második világválságot éli meg, 1930-ban született. A fene, a rosseb’ ott egye meg az egész mizériát. Lassan ránk tavaszodik, a földnek különös illata kezd lenni, tavaszi szél vizet áraszt, a kutyák egyre izgatottabbak és esténként ha már nem zörögnek az autók hallani lehet a madarak csicsergését. Már úgy mennék Dombrádra. Pedig tavaly ott egyik éjjel… Mindegy rossz emlék. Elveszíteni a legfontosabbat soha sem könnyű. Amibe nem haltál bele az erősebbé tett. Még nem érzem. Még együtt dúdolom Zsédával; még hat a varázslat, a szív hazatalálhat… még a küszöbömön áll…
Vajon kinek fogok májusfát állítani? Vajon kinek fogom a szívem díszbe öltöztetni. Kihez megyek locsolódni?
…Kinek kérem meg a kezét…
Árva vagyok, minden egyedüli gyerek árva… A helyzet reménytelen?
Az örökölt barátság
Pintye nagyapámról nincsenek emlékeim. Nem is lehetnek. 1974-ben halt meg én pedig 1976-ban születtem. Amit tudok róla az kétarcú. Édesapám beszámolójából egy nagy formátumú egyéniség bontakozik ki, míg a család más tagjai finoman szólva sem elragadtatással nyilatkoznak Pintye Jánosról.
Amit biztosan tudok, kék vér (világoskék, kisnemesi-) csorgott az ereiben és valami oknál fogva fekete bárányként tartották számon a családjában. A század összes vihara megtépázta, megcibálta. Kétszer nősült, négy gyermeket nevelt fel, két fiút és két lányt. Iparos ember volt, bérelt malmot, termény-takarmány nagykereskedéssel bírt Nyírbátorban. Még a 18. században született, kereken 1900-ban.
(most jut eszembe az analógia az Óceánjáró zongorista balladája című filmmel, ahol a hatalmas hajón talált gyermeket, jobb híján színes bőrű nevelőapja Novocento-nak nevezi el, mivel a magára hagyott árva is az évszázadforduló küszöbén látott napvilágot)
Szóval a monarchia polgáraként segítette a világra a bába, Hajdúböszörményben. 1919-ben már a Kun Béláék szervezte Vörös Hadsereggel harcol a románok és a csehszlovákok ellen. Június 9-én ott van abban a csapatban amely jókorát harap a csehszlovákok által megszállt Felvidékből és egészen Bártfáig jut az ősi magyar földön. Nem szívleli ugyan a kommunistákat, azonban még az ördöggel is hajlandó szövetkezni a haza védelméért. (Kibukkant belőle Bocskai hajdúinak sűrű vére!)
A Horthy rendszer alatt nagyapa kemény munkával jómódú iparos-kulákként éli az életét. Egy meseszép nőt vesz feleségül, aki két gyermekkel ajándékozza meg. A családja jólétét majdnem a háború végig megőrzi, azonban élete első nagy traumáját a felszabadító szovjet katonák miatt éli át. A féltve szeretett feleségén orosz katonák úgy tesznek erőszakot, hogy a törékeny nő belehal a sérüléseibe. Minderről már akkor értesül, amikor hazaszökik a frontról. Tőrzsőrmesterként Tokaj után egyszerűen leugrik a vonatról. A vagonokban az oroszok elől menekülő katonákat szállítanak, ő meg úgy dönt egyszerűen hazasétál. Tiszanagyfaluban egy ismerős molnárnál ledobja az egyenruháját, civil gúnyát kap és egy lyukas kupával a kezében egyszerűen hazasétál nyírbátorba.
Nagyapa két félárvával marad magára. 1946-ban nősül újra. Ekkor veszi el a nagymamámat, a nyírbátori csendőrkapitány hosszú, barna hajú, csendes lányát. Asztalos Erzsébet 10 évvel volt fiatalabb az akkor már sokat próbált férfinál. A tüzes vérű, apró termetű, hirtelen természetű ember ellentéte volt, a halk szavú, gondoskodó lánynak, aki már csak azért is volt csöndes teremtés, mert korán elveszítette szeretett édesanyját.
Még ebben az évben gyermekük születik; Erzsébet, majd két év múlva jóapám, István József.
Nagyapám élete második traumáját a kommunisták okozzák. A módos, iparos emberért 1949-ben egy fekete terepjáró érkezik. Rákosi kutyái koholt vádak alapján (állítólag nem tett eleget a beszolgáltatási kötelezettségének és éjjel búzát őrölt a malmában), a szegedi Csillagba hurcolják. Minden vagyonát elkobozzák. Hogy szebb legyen a sztori, a vérveres végrehajtó a zsákmányolt pénzzel külföldre szökik. A 70-es években még egy képeslapot is küld a családnak, Svájcból… Nagymamám négy gyermekkel marad magára. A szomszédoknak, a falu jó szívének köszönheti, hogy nem halnak éhen. Nagyapát egy év múlva szabadon bocsátják.
Élete innen kezdve szélmalomharc, megbélyegezve, mindenétől megfosztva igyekszik új életet kezdeni. Munkát nem kap, földből él, ebből igyekszik eltartani a családját. Apám elmondása szerint gyermekkorában sokszor még a szilvaszemeken is összevesztek. A rántott húst hírből sem ismerték. A mai napig sem szerette meg. Az öreg kínlódva, küszködve új életet kezd. Összebarátkozik a helyi pártitkárral, gyakran isznak együtt, énekelnek, összekacsintanak. Nagymamám egyszer csak munkát kap. A nyírbátori tanácsházán, takaríthat a kommunisták után a polgári iskolát végzett, finom lelkű nő. Miután Rákosiékat is eltakarítják legalább a gyermekek esélye javul. Mindegyiket gondosan taníttatja nagyapám.
Hogy miért mesélek most róla? Hát a múlt héten Fekete Gábi barátom nagymamája látott engem az RTL Klub Híradójában. Amikor Gabi látogatást tett nála, azonnal mesélni kezdett Pintye nagyapámról és nagymamáról.
- Rongy ember vót annak a nagyapja, fiam – kezdte a mesélést és közben sokszor csóválta a fejét – rongy ember volt. Dédapáddal ha leültek nem vót az a büdös pálinka, amit ne ittak volna meg. Ezek ültek, ittak és beszéltek. Rongy emberek vótak. Ennek a Pintye fiúnak a nagyapja egy alacsony ember vót. Szigorú ember, kevély ember, büszke ember. Inni azt szeretett, mint a dédapád. Olyan torkuk vót, hogy a vitriolt képesek lettek volna egy húzásra meginni. Na de a nagyanyja az szép nő vót. Finom asszony. Olyan kontyot te még nem láttál, mint amit az a fején hordott. Ha kibontotta a haját a derekáig ért. Jaj de sokat panaszkodott szegény teremtés amiatt a rongy ember miatt… Istenkém…
Ismerve nagyapám keserves életét, hányszor állt fel a padlóról, hányszor kényszerült mindent újra kezdeni, megértem, hogy nem bizonyult mindig és minden körülmények között kifogástalan jellemnek. Apám néha nevetve mondja, ha az öreg megbolondult menekültek előle és a kutyaólban töltötték az éjszakát. Meg az is mondja, amikor Pesten tanult a fele nyugdíját felküldte neki, hogy nyugodtan tanuljon, semmiben ne szenvedjen hiányt. Azt is meséli, papónak volt egy kistraktorja, amikor a kelleténél több időt töltött a kocsmában, már messziről lehetett hallani, hazafelé tart. Ugyanis nem tudta a gépet egyesből kettesbe kapcsolni és bőgette a masinát, ami az isten szerelmére sem akart gyorsabban gurulni.
Amikor lekászálódott a bakjáról ezt kiáltotta apámnak;
- Pista, hát nem bassza meg kutya, hát ezé’ taníttattalak. Azonnal csináld meg!
Gabi nagyanyja azt is hozzátette, mert hírből már halott rólam, volt kire ütnöm, na meg persze Gabinak is. A mama ugyanakkor azon is eltöprengett, milyen nagy az isten kegyelme, egy régen köttetett barátságot az unokáknak, dédunokáknak ajándékozott...