Már egy éve, hogy elkezdődött a vesszőfutás, a depresszió, a tévutazás, a fájdalom és ez a mágneses magány. Már egy éve annak, hogy nincs tavasz, nincs nyár, csak varjakat termő jegenyék, lassú elapadás, fonnyadás, szívet facsaró, szakajtó vergődés a Szerelem nevű bolygó körül. Épp egy éve, hogy K. hazatért Hollandiából. Alig több, mint egy éve, hogy új lakásban élek, egy a régi életében megrekedt személyiséggel. És több mint két éve annak, hogy egy tapodtat sem léptem előre. Persze volt felhőtlen időszak, voltak olyan állomások, amikor úgy éreztem, minden rendbe jön. Sajnos, akkoriban én voltam kishitű, türelmetlen és bolond. Megkaptam a büntetésem.
Most úgy érzem az elmúlt két év alatt, s főként az elmúlt 365 napban kagyló lettem, egy zárkózott kagyló, amely kényszerűségből tett lakatot az ajtajára és kényszerből igyekezett bizonyítani, a fájdalomból igazgyöngyöt növeszt. Az elmúlt időszak ugyanis bebizonyította, a gyöngy már réges-régen ott lapul ebben a kagylóban és fénye nem vakítja azt, aki igaz szívvel közelít hozzá, sőt még meg is melengeti, akár a tavaszi napfény az óceánnak tűnő téltől elbágyadt, remegő lelkeket.
Figyelj! Lenne itt valami… Lenne itt egy gyöngy. Lenne itt egy apró ajándék, egy semmiség, amit, át kellene venni, hazaszaladni vele, féltő gonddal ápolni, titkolni, rejteni mások elől… Lenne itt egy gyöngy… Szürkés, fémes a színe, de a kezedben, ha megszorítod, ha szívvel szorítod, felizzik, nap sárga, narancs és végül vörös, vérvörös lesz, mintha egyenesen a szívben, valamelyik pitvarban termett volna. A Tied! Vedd el, kérlek! Figyelj! Ne sérts meg vele, hogy elutasítod… Csak egy gyöngy, a Te gyöngyöd…
Magányba fulladó hétvégém volt. Alig mertem kimerészkedni… Aztán vasárnap délután az erdei tornapályán és azon az ösvényen, ahol már a legsötétebb éjszakán is kutyagoltam éppen K. miatt, most gyerekek szaladgáltak, kipirult arcú felnőttek futottak és biciklik suhantak el mellettem. Kicsit zavarban voltam, kicsit elszégyelltem magam. Ahogy néztem a boldog, velem egy idős apukákat és anyukákat… Alig mertem belenézni a szemükbe… Lesütöttem a pilláim; igen én még mindig… Igen, kéz a kézben ezzel a vén szipirtyóval, a magánnyal. Néztem a családi idillt… Nekem meg legföljebb ez a kagylóba zárt, senkinek sem kellő igazgyöngyöm van... Ez az egyetlen kincsem. Neki nem kell, másnak meg adni sem akarom… Patthelyzet…
Hiába bámultak rám, a lassan ébredező tölgyek, pszeudóakácok, hiába fütyültek nekem a szerelemtől mámoros fekete rigók, hiába sandított rám, egy göndör hajú, szép arcú kisasszony, hiába… Mentem, meneteltem, mint régen, fülemben „olyan” zenékkel. Kutyagoltam végig az ösvényen, a sínek mellett, át az Igrice oldalába, meg a tó körül… Mentem és úgy éreztem, nyúlik a lábam, valami ragacsos gumi lesz, nem csont, nem bőr és nem ín. Másztam, csúsztam, mint egy hernyó… Megbámultam, ahogy a nap lassan elbújik a Sóstói fák mögött. Azt reméltem, hogy K. is így nézi most a Napot, és akkor rádöbbentem, az én kincsem, az én gyöngyöm, pontosan olyan színű, mint az a hatalmas korong az égen… Mintha valami égi hatalom ragadta volna ki a kezemből és ragasztotta volna a díszlet aljára…
Ünnep lett a pillanat. Ünnep, amivel nem foglalkoztam… Ünnep, mert ez a politikával sugárszennyezett, szegény kis Magyarországon lassan ismeretlen ez a szó… Lassan elkopik… Pedig én tudom, mit jelent, ha Egy gondolat bánt engem, ha Feltámad a tenger és tudom milyen túlordítani a tömeget… Tudom, milyen megalázkodni Ámor előtt és sírni, sírni ennek a Kárpát- medencei nép szerencsétlen történelmén.
Polgármesterasszony a Szabad Sajtó Napján azt mondta;
- Túl leszünk ezen is, kibírjuk. Mohács után is felálltunk, nem?
Csak ahhoz 150 év kellett, sőt még attól is több… Hallgattam a nagy álmot… Szörényi- Bródy… István a király… A Széchényiben az egyik diák azt mondta, ő még soha nem hallotta. - Hát sürgősen pótolni kellene, kisbarátom. Sürgősen, mert a nemzet nagybeteg… Szóval hallgattam a nagy álmot…
Mohácsnál győzni fogunk,Dózsa lesz György királyunk,Nagyhatalom századokon át.Rákóczi világot hódít,Kossuth-tal valóra válikA Duna-menti Köztársaság…
Jajj istenem, Torda… Nekem az is elég lenne, ha itt ebben a pacányira zsugorodott kis államban, meg lehetne bízni a politikusokban, ha érezném, a sugárzó arcú, lánglelkű magyarságot, amely ölel, egybeforraszt és asszimilál. Ahol a különbség érték, de az egység a cél. Ahol az egyéné a kincs, de a többségé a tisztelet. Pacifista, kozmopolita vagyok, de mindenen túl, a szűkebb közösségem a magyarság… Torda, nekem az is elég lenne, ha a Sparban márc. 14-én, 500 ft Feletti vásárlás esetén kokárdát kapnának a vásárlók és a gyerekek pedig egy magyar zászlóval a kezükben mennének haza. Torda, már az is elég lenne, ha Sólymunkat hagynák leszállni Marosvásárhelyen, vagy ha egy belevaló, bátor ember lenne a külügyesünk…
Miterli most hív. Pesten volt. Készenlétis. Volt balhé, előállítás, kisebb „ütközet”. Elveszítette a „brutális” szüzességét. Fáradt, nyúzott a hangja. Azt mondja Miskolcon a cigánytelepen áll a bál… Pihennek, aztán irány…
Krisz volt nálam. Mesélt. Kerültem a tekintetét, nem akarom, hogy lássa, mit gondolok. Másrész mókás volt, ahogy beszélgettünk. Az egész olyan felemás, én azt szeretném, hogy bízzanak bennem. Ő pedig érthető módon, pontosan a bizalommal bánik csínján. Nem egyszer égette meg magát velem… Persze nem vagyok vak. Nem tudom nem észrevenni, azt szeretné látni; leszámoltam Ibránnyal…
Mások is kérdezik; ki az a démon a wiw-en? Hát ő… Az az én dagerrotípiám, egy negatív, amely még hat rám… Egy kép, ami talán idővel homokzsák lesz, vagy mittomén…
Meleg a radiátor… Azt mondod érzelmileg, emocionálisan labilis vagyok… Mint gróf Széchenyi… Egy romantikus gróf… Egy soha meg nem gyógyuló árnyék… Egy számkivetett. Csöndben felszállok az első metróra… Elsuhanok, remegő lámpák, baglyok és denevérek előtt… A végállomásig megyek… Te maradsz. Te, ott maradsz a saját világodban… Egy fura, de tiszta törvényű világban. Én pedig ha tejet veszek, mindig rád gondolok. Ha foxit látok sétáltatni, hagyom hadd szakadjon meg a szívem…
Pedig ott a remény. Lenne, aki törődjön velem… El sem hiszem. Egyszerűen csak át kellene menni az út másik oldalára. Az sem baj, ha löknek. Átmenni és rájönni, nem veszíthetek semmit. Talán csak az olvasó könnyebbülne meg.
Szinte egyetlen sipító hangon ordítják: menj már!!! K. az új barátját csókolja. A legújabbat.
Kopog a halott a koporsóból: lenne, aki kiengedné?
