Nélkülem... Azt hiszem minden élő szervezet (vagy talán csak az ember ennyire elátkozott?) eljut a nagy felismerésig, nélküle is kerek a világ... Igazából rá kell döbbenni sehonnan, soha nem hiányzol, senkinek nem áll meg a szívverése, ha te hirtelen eltűnsz innen. A nap felkel, a csillagok ragyognak és minden ugyanolyan közömbös, buta, mint tegnap, vagy azelőtt és amilyen buta lesz holnap vagy holnapután...
Nincs értelem, hacsak nem vagy olyan naiv, hogy a saját gondolataidból világot álmodva, értelmet képzelsz a nihilbe. Nincs észérv, hacsak te nem találsz ki hozzá. Az isten (már, ha van) lehet hogy belefáradt az ügyeink intézésébe és elfordult tőlünk, ahogy a véletelennek köszönhetően istenné "deformálódott" Jon fordul el a Watchman-ben... Egyszerűen nem érdekli, hogy hol fáj, mi éget, piszlicsáré neki, hogy csalódunk, rákosak vagy éppen posztraumatikusan depressziósak leszünk. Ugy van vele, hagyjuk békén és szervezzük meg magunknak a gyógyítást, találjuk ki magunknak a megváltást... Ezért, talán csak ezért érdemes befizetni a TB-ét... talán csak ezért érdemes adózni... és templomba járni...
Az egzisztencializmus ezzel talán nem tud mit kezdeni... A jog azt mondja, a legfőbb érték az élet. No, de miért? Kinek? A holtnak? Aki már a Példabeszédek szerint sem ér semmit? Vagy annak, aki most sírni készül, az Élet és az élete inkompatibilitása miatt? Kinek fontos az Élet? Hippokratész esküjének? Az istennek, vagy az ördögnek? Kinek fontos, hogy még egy korty levegővel, egy szerencsétlen lélekkel több legyen? Kinek fontos, hogy akárcsak egyetlen nappal is több legyen?
Régen az öngyilkost nem temette el a pap... Egriné tanárnő így mondta, elkaparták őket valahol a templom közelében. Az öngyilkosok, a kóbor lelkek, akik se az istennek, sem a pokolnak nem kellenek, most is közöttünk járnak. Ott vannak a fényképeken, érezzük a jéghideg leheletüket... Mesebeszéd...
Nélkülem... Nélküled... Testem ordítássá alakul, egyetlen néma ordítássá... Megfeszülök, próbálgatom a keresztem, nyom, fáj, szúr a szálka, a durván hasított fa apró darabkája...
Nélkülem... Nélküled... Mit veszíthet, aki végképp elalszik? Mit? Szókratész is azt mondja, ha a halál olyan mint az álom nélküli alvás, akkor az a legjobb dolog, hiszen gondoljunk csak bele, reggelente, milyen nehéz otthagyni az ágyat, széttépni a tudattalan lágy pókhálóját és belekezdeni egy újabb értelmetlen menetelésbe, az amúgy is elkerülhetetlen halál felé....
Hát mitől is félnék..?
Nélkülem... Valaha azt hittem híres szeretnék lenni. Már tudom, amikor kiírtjuk, megmérgezzük magunk, amikor a Föld belezuhan a Napba, akkor már mindegy lesz, mit tettem, kit szerettem, kiért sírtam és miféle agyament bejegyzéseket firkáltam a blogomba... Mindegy lesz, kit vártam 2009. március 11-én olyan nagyon... És ki az aki végül, ezen a napon sem jött el...
Requiem barátaim... Requiem ez egy megtisztult lélekért, egy szeretni képes szívért és Értetek...
Ámen...
