A DC Comics legújabb adaptációja úgy vágott fejbe, mint Roschach bácsi bárdja a gyermekgyilkost… Többször sújtott le és szinte érzem, ahogy a kiélezett acél utat vágott magának az eleven szövetek között. Érzem roncsolt és tátongó űrt hagyott maga mögött.

 

A Watchman közben azon merengtem, mi van, ha mégis a paranoiásoknak van igaza és az egész gazdasági válság mögött tervezett program áll? Hogyan értékeljem az ország bukását, ha valami szabadkőműves páholy oktondi tagjai rég eldöntötték, mi legyen az egyre fogyatkozó nyersanyagokkal, (a megmosolyognivaló) fenntartható fejlődéssel, a globalizációval, a túlnépesedéssel, a nyugati társadalom egyre növekvő és nyomasztó ökológiai lábnyomával? Szóval mi van akkor, ha csak egy szám vagyok, egy pusztítható szövethalmaz, értéktelen csillagpor???

 

Mi van, ha létem anélkül merül le, hogy bárkit is meghatna. Ha sem könnyező barátok, ismerősök, de még gyászhuszárok sem állnak majd a sírom és a nemzet sírja mellett.

 

Tudom, megtanultam a leckét az univerzum éppúgy süket a lelket is megmozgatni képes zenénkre, mint a jajkiáltásokra. De az ember, aki ismét farkasbőrbe bújt, képes hagyni, hogy felebarátja mellette pusztuljon el?

 

Ha így van, akkor az én messiásom Rorschach. Egy brutális vérengző arkangyal, aki rendet, békét és kompromisszumok nélküli világot hoz nekünk…

 

Do it! Rorschach! Mach doch!