Tény Nőnapon senkit sem köszöntöttem fel. Egyszerűen haragudtam a nőkre, egytől- egyig. Egyre legfőképp, de egy kalap alá vettem őket. Durcásan, mint egy megbántott kisgyerek egyre csak azt mondogattam, minden nő egyforma. Durva voltam, akár egy lópokróc, karcos és igazságtalan. Ilyenkor mindig azon gondolkodom, miért azokba rúgok, akik meg a hülyeségem is elviselik, akik elfogadnak, akik ezt a bolond, hisztis, önuralmat nem ismerő kisfiút is eltűrik bennem.

 

Nők, nők, nők. Girls, girls, girls. Csókok és csaták… Minden csírázó kínom veteményesei (de leginkább egy)…

 

Hiába na, nem tudom nem elmondani, hogy közben mennyire szép a világ. Nem is tudom világgá kürtölni, hogyan csillant meg a langy tavaszi napfény a vadkacsáim fényes tollán. Micsoda hűséggel bújtak egymáshoz ezek a jószágok.

 

Nem tudok elmenni amellett, mennyire örülök, hogy éppen a Széchenyi István Szakközépiskolában kistanárkodom. Az egyik hospitálásán azon merengtem, mennyire örülne most Bodnár tanár úr, az egykori magyartanárom. Még halála előtt is azt üzenete, ne hagyd abba az írást…

 

Nem hagyom tanár úr! Nem én! Bánja a bokám, meg a fránya kánya, ha tehetségtelen is vagyok. Mit bánom én, ha nem így kell, ha a nagyok másképp hegedülnek. Nekem az írás az élet. Megírhatom Csajbók Katát, mint egy mesét, itt a papíron megkérhetem a kezét, akár gyereket csinálhatok neki, boldogságban élhetünk míg meg nem halunk. Vagy ha megbánt, hát világgá üldözhetem. Úr vagyok, ha írok, teremtő és pusztító; kegyes, jámbor ámor-puttó és haragos vihar-angyal. Ha írok, bűntelen lehetek, olyan amire csak vágyom, olyan, amilyenről csak álmodom. Ha írok, nem gyönge a hús, nem esendő a test. Ha írok, a magam ura vagyok. Ha úgy akarom itt a papíron K. is bolondul értem, sőt ha akarom, hát hős vagyok, Grál-lovag…

 

Ha úgy akarom, itt kifordítom a világot a sarkából. Nekem az írás az álom. Őrület, ámulat és kábulat.

 

Napok óta szavalni szeretnék. Mondani a Szózatot, mint a ballagáson azon a májusi napon 1995-ben és aztán a diplomaosztómon 1999 júniusában… Hallani, ahogy a hangfalakból száll minden érzésem. Hallani a szívek dobbanását. Hallani, hogy a boldogság felsóhajt téli álmából.

 

Boldog vagyok, mert írok. Gurul a sor, jön belőlem, jön, mint a megáradt folyó, nem tiszta a vize, senki sem tudja, hol a fő sodrás… de jön és elárasztja a vidéket. Szürke, piszkos a vize. Lelkem megáradt folyó… Teljes metafora…

 

Ordítani tudnék, táncolni az utcán, üvegből inni a bort, szorongatni a hosszú szájú üveget és szeretni, szeretve lenni. Voltam már boldog, voltam már szerelmes tudom milyen az, tudom, hogy száll az ember, a lába nem éri a földet és úgy nevet, de úgy nevet, mint a csilingelő patakok, mint gyermeküknek örvendő anyák, mint igaz barátokkal mulató férfiak.

 

Óh, te méltóságos az égben odafent, hát töröld meg a homlokunk, simogasd meg a napokkal vénülő arcunk, szítsd fel hát szunnyadó vágyaink parazsát. Hadd, hogy az érzések, mint tegnap még fagyott jégcsapok, megeredjenek. Fusson az eresz, legyen színültig minden csatorna a boldogság kék vízével… Jöjjön ez a buta a tavasz ez a mohó hajszobrász, jöjjön, mert a nyár már nehéz és kíméletlen, a nyár már csupa terv, csupa izzadság, a hőségtől vibráló délibáb…

 

Let the Sunshine in! Let me free! Nagyuram, segíts most, még ha csak porszemek is kérnek. Elég a könnyekből uram, elég…

 

Neked csak egy mozdulat, kendődnek egy sarka is elég. Mi az neked, ki a boldogságot teremtetted? Nézz bűnös kezeimre, nézz bűnös szemeimbe… Megbántam már ezerszer, hogy megszülettem. Megbántam már, hogy csalódtam és hagytam, hogy csalódjanak...

 

De látom, hogy kék az ég, érzem a föld szagát, hallom hogyan suhog az ág a szélben és tudom a kertek alatt tavaszruhát öltött a megváltás…