Kaptam... Aki kibírja bőgés nélkül, vagy legalább nem hümmög hozzá, az nem is ember...
No comment...
Diary of Cardinalis
Cardinalis szerint...
A takarékbetétkönyv
Válság közepette mindenki arról beszél, spórolni kell, takarékoskodni, fogunkhoz verni a nem létező garast. A válság csöndre, meditációra int. Lefagyasztja a mosolyt az arcokról.
Persze a válság lehet barát is. Az én szerelmi válságom a leghűségesebb kísérőm. Ahogy a Hold a Földet, egyetlen arcát mutatva felém, a világ összes széplányáért sem hagyna el engem. Jön velem, sőt enni, inni kér és minden nyilvános helyen csókot ígér, becéz engem…
Épp azt mondtam, csak ez hiányzott, csírázott itt az átok átkot… Az érzelmi válságra még dobtak egy lapáttal.
Szóval visszatérve a takarékoskodásra. Kodácsi nagyapámat már-már a fösvénységig takarékos, nyakas parasztembernek teremtette az isten. Piros műbőrborítású szövetkezeti takarékkönyvvel büszkélkedett ebbe rakosgatta minden forintját. Volt ebbe tejpénz, leadott disznókból származott jövedelem, a gondosan művelt háztáji földben termett forint, meg az isten tudja miféle haszon.
Nagyapám gondosan számlálta a forintjait, és ha túljutott a bankók „olvasásán”, lovaglónadrágszerű buggyos szövetgatyát húzott, fehér ingét mint Veres Péter nyakáig gombolta, zakót öltött és felparancsolta bütykös lábaira a gumicsizmáját. Egy kis simléderes sapkát nyomott a fejébe, néha jambót és elkarikázott az ótépéig… A pénz nagy részét berakta, megsimogatta a kiskönyvben a forintokért kapott pecsétet, majd a zsebét megtapogatva a kocsma felé vette az irányt…
A kiskönyvbe gyakran került pecsét, ami roppant elégedettséggel és büszkeséggel töltötte el. A könyv névre szóló volt, személyi igazolvány is kellett hozzá, így ugyan nagymamám mindig tudta mennyi gyűlt össze benne, de hozzáférése nem volt a betétkönyvhöz. Ő lágyabb szívűnek és gondoskodóbbnak született, sokszor fedte meg nagyapámat, miért gyűjtögeti a pénzét.
- Úgyse viheted magaddal a sírba, Jani!
Nagyapám ilyenkor csak somolygott borvirágos orra alatt.
- Ha meghalok, majd az övék lesz, addig meg az enyém! – felelte hetykén…
Halála napja előtt is rakott ebbe könyve. Nagyanyám úgy emlékszik, éppen odatette a kapott potykát főni, amikor papó felült a biciklijére. Mire hazajött körútjáról nagyapám, el is készült a jó fajta, enyhén csípős, pikáns halászlé. Vagy két tányérral is bekanalazott belőle. Másnap mama arra lett figyelmes, az ura, jó szokása szerint, nem kotoz pálinka után a spájzban.
Jani, tán csak nem lettél beteg a hallétűl? – kiáltotta ki a szobából. Nagyapám dünnyögve válaszolt, már érezhette valami nagy baj készül… Az agyvérzése előtti, utolsó, érthető mondata így hangzott:
- Baszhatod Piri a betétkönyvet…
Ezzel arra kívánt célozni, az öröklési törvény szerint az összegyűjtött forintokat a gyermekei, unokái fogják örökölni nem pedig nagymamám… Mert nem íratott papírt arról, hogy mama is hozzáférhessen. Ám a mondata, mint Goethe utolsó sóhaja sokkal megrendítőbb a magyarázat nélkül.
Baszhatod Piri a betétkönyvet… Na most mondjátok, hogy válság van! Most mondjátok, hogy nincs semmi értelme az életünknek! Mert, igazából mit veszíthetünk? Mindenünk megvan, ha jó az egészségünk, ha nevetni tudunk. Nem? Édesapám szerint én is csak a jólétem; a "csicsa-picsa" lakásom, az internetelőfizetésem, a médiaboxom, a mobiltelefonom és az autómat féltem. A luxust, amiról dédanyáink álmodni sem mertek volna, a luxust, amelynek a fenntartása közben globális felmelegedést és környezetszennyezést okoz...
Nagymamám, akármilyen kutya ember is volt, nagyon megsiratta papót. Nehezen törődött bele az elvesztésébe. Halála után sokszor tette fel a kérdést;
- Egy ilyen jó halászlé után, hogy lehetett meghalni?
A törhetetlen demizson
Pós Anita már sokadszorra mondja, tetszik neki a blogom. Persze igyekszik hozzáfűzni azok a részek inkább, ahol történeteket mesélek. A depressziós ömlengésektől a szerelem tárgykörében nem hatódik meg és jóllehet díjazza az őszinteségem, azonban sokkal jobban szereti, ha a családi almáriumból szedek elő egy-egy mulatságos mesét. Talán igaza van. Erősnek kellene lenni…
Vajon az isten valóban csak megmosolyogja odafent, ha idelent arról beszélnek, nem is létezik. Valóban egy Jolly Joker Ő, aki mindenütt ott van, aki mindent összekuszál és kibogoz. Aki személyesen szövögeti a mesénk szálait. Ha így van, akkor talán rá lehetne venni, hogy segítsen. Végül is meddig tart átírni a sztorimat. Egyszerűen előjelet váltani és elindulni a boldogság felé. Míg az út másik végén szintén moccan majd a szív, és elindul a test, hogy beteljesedés legyen két apró, isteni mintára gyártott lélek osztályrésze… Hát mozdulj meg kérlek…
Kodácsi nagyapám, „kutya” ember volt.
(Így becézte magát, és én a mai napig nem tudom eldönteni a kutyaság, a hűséget jelentette nála vagy azt, hogy természetében a kutya, mint animalisztikus jelenség materializálódott. Másképp fogalmazva, nagyapám totemállata biztosan egy kutyában testesült meg.)
Szóval kutya ember volt, "kórház-asszonynak" szólította nagymamámat, ha egy kicsivel többet ivott a kelleténél, mondván, hogy szegény mami csak teng- leng akár a kórházajtó. Hosszú szárú kisgatyában táncolt a konyha közepén, és a mellkasát döngetve ezt kiabáltotta nagyinak:
- Ebbe a testbe szerettél bele Piri!
Mondom kutya ember volt, az ágya végében, a fejénél, mindig kiélezett baltát tartott, mert ugye soha nem lehet tudni. A ház bejáratához legközelebb álló szilvafára pedig a kaszát akasztotta, hogy az is a keze ügyében legyen...
Nagyapám második állandó mondta így hangzott: nem ismertek ti engem, csak láttok. Hát láttuk. Láttuk ahogy habzsolja az életet, ahogy imádja az életet, a jó italokat, a jó ételeket és minden jót, amit isten kegyelméből magához vehetett.
Egyszer télvíz idején apám a zöld MZ-jével vitte haza Bátorból Apagyra. Jeges, havas volt az út, zord volt a tél, akárcsak idén. Fújta a szél rozsdás kürtjét, és havat kavart az aszfaltra. Az NDK csodán, a zöld motoron hárman ültek; apám, egy öt literes „kisasszony” alias demizson[1] és a vesszőfonatos „hölgyikét” magához szorító nagyapám. Apám fehér csuklóval kormányozta az időnként megbokrosodó drótszamarat (Jónás Tibi szerint az MZ az MZ és nem derótszamár, mert az a bicikli, ez meg legfeljebb motorBICIKLI) és így meg- meg csúszva, sziszegve, lassan elhagyták Ófehértót, a bakti erdő széléhez értek. No itt egy haragos jégborda, a legnagyobb óvatossága ellenére is kifogott apám bizonyított képességein, felborultak. Négyen négyfelé gurultak. A motor, édesapám, nagyapám és a demizson. Apám azonnal felugrott és úgy ahogy volt, havasan szaladt nagyapámhoz, nem történt-e valami baja.
- Apuka – így szólította az apósát – nem esett baja?
Nagyapám a havas árokból úgy pattant fel, mint egy rugós bicska, aggodalmas tekintettel nézett szét, majd ezt kérdezte apámtól;
- Pista! Ugye a demizson nem tört el?
Megmondta. Kutya ember volt. Ha a naptárigazításban jégtörő Mátyáshoz érünk, mindig elmeséljük ezt a történetet, sírva, nevetve, mert nagyon tud hiányozni a családból ez a „kutya” ember, aki 1991. december 3-án halt meg a Jósa András Oktató Kórházban, agyvérzésben…
Hogyan tegyünk vallomást?
Hogyan? Hát így...
Szomorú...
vasárnap... késő este... a zurek elfogyott... a vendégek nem jöttek... pedig a hurka, kolbász finom... a lacipecsenye előkészítve... szűzérmék alszanak a fűszeres olajban... olyan az illata, hogy az előbb becsöngetett hozzám Szindbád von Bujtosi és azt kérdezte, nem sütöm-e neki meg még ma este... arra kértem jöjjön vissza holnap este... legyen feketében, akár egy halotti toron... és hozzon valakit aki a következő nótát el tudja énekelni...
A zurek dícsérete avagy vallomás kóborlás után...
Ez a hétvége is arra tanít, soha ne add fel az álmaid. Ha hibázol, vezekelj, de az álmaid akkor is tartsák benned a lelket. Aztán visszatérsz az élethez. Hurkát töltesz, kolbászt. Darálod az izmot, inat, belsőséget. Közben arra gondolsz, miért nincs itt akit a szíved kíván. Kint a kondérban ott fő a tegnap még élő disznómáj és a kedvesen ívelt vese. Ott rotyog, fő, időnként felveti a forró lé, felveti amiből rövidesen hurka lesz, benned pedig a tegnapi boldogság apró morzsái gurulnak szerteszét. Aztán megkóstolod a befűszerezett vért. Piszkos kézzel, mintegy romantikus kannibál azon tűnődsz, miért kerültél zsákutcába. Mélázik Kannibál Lecter. Közben megcsapja az orrod a hurolt bél vad szaga. Fintorogva keresed a munka szépségét, végül is csak kipucolod a disznó belsőségeit, hogy aztán megtölthesd a finom falatokkal. Hatházi Laci mondja, mind a 32 fogát villogtatva, a disznóvágás egyszerű dolog; leöljük a jószágot, ledaráljuk, aztán visszatöltjük a belébe. Szépen eufemizálva a gyilkolás tényét, némi fűszerrel, gasztro-indokkal elfedve egészen még papíron is a pavlovi reflexig lehet fokozni a disznóvágáskor készülő finomságok elemzését.
Kezdve a disznó legnemesebb részéből, a szűzpecsenyéből készített, pácolt rablúhústól, az enyhén csípős házi-(paraszt)kolbászon át, a majoránnás, köményes hurkáig, amely roppan, soha nem puha, istenments(!) lácsu, amelyből szinte kiperegnek a rizsszemek, és isteni arányérzékkel kap helyet benne a belsőség, vagy a véres esetén a vér és a szénhidrát. Egykor gondolom, hajdina, vagy árpagyöngy is megtette, manapság azonban a rizsnek nyitott tért a magyar konyhaművészet, már csak azért is mert nincs olyan „háborús” mellékíze.-)))
A magyaros, házi finomságtól függetlenítve emésztőszerveim, zuhanyzás közben eszembe jutott, a hűtőben van még a Zakopánéban vásárolt Kielbasa nevű csodából. Ez "a kolbász" a lengyeleknél, olyan büszkék rá, mint mi a gyulaira vagy a csabaira. Számtalan formában lelhető fel, azonban az isteni lényege, Platóni ideája, hogy fehér kolbász, mint Németországban a bajor virsli, vagy a türingiaiunokatestvére. Nincs benne paprika, van ellenben belőle füstöletlen zöldfűszeres, vagy különböző módon, vagy inkább különböző fával tartósított változat. Ez a kolbász főzni és sütni is jó, és ez szolgál a Zurek nevű levesük egyik alkotórészeként. (mondják, hogy hasonlít a régi cserkészkolbászhoz, meg a lecsókolbászhoz is, én azért óvva intenék mindenkit ezen magyaros termékek kíméletlen zurekesítésétől, mert az bizony korcs szerelem gyermeke lenne!)
A Zurek tapasztalatom szerint olyan a lengyeleknek, mint nekünk a gulyás, vagy az aranyló zsircseppekkel nemesített házi tyúkhúsleves. Állagát tekintve azonban leginkább a Jókai bablevesre hasonlít, de semmi köze hozzá. Enyhén savanykás ízű, pasztellszínű leves, amiben a már említett kolbász, sonka, szárított erdei gomba, krumpli és főtt tojás szokott feltűnni. A savanyúságát a kwas adja, azaz a kovász, ami ugyanúgy készül, mint a házi kenyér kovásza, csak fokhagymát is tesznek bele. A néhány napos erjesztés után ez adja a leves nemes ízét. Persze a kwas kapható zacskós, szárított kiszerelésben is, elég csak hideg vízben feloldani máris ott vagyunk, ahol lennünk kell, minden lengyel levesek előkészületénél.
Sokan azt mondják a Zurek téli leves. Ha úgy értjük, laktató kiadós és a halottat is fel lehet vele támasztani, akkor téli. Ha úgy értjük, egytálétel, és utána már nem kell csülökkel álmodni csak esetleg valami édességgel, mondjuk rakott palacsintával, akkor az állítás igaz; a Zurek téli egytálétel.
Szóval Zureket főztem. Egy kis vízben odatettem kevés kockára vágott krumplit, a kwas-port hideg vízben feloldottam, majd apró vágtam Kielbasa-át és egy pici (paprikás, jajistenem) házi kolbászt is. Amikor a krumpli már majdnem megfőtt hozzáadtam a kolbászokat. Amikor a húsárú is majdnem megfőtt, levettem az edényt a tűzről (kerámiatűzről!) és összekevertem a kwas-szal. Petrezselyemmel, metélőhagymával és egy kis kaporral dobtam fel. No meg a félbe vágott főtt tojással, illetve a tányéromba helyztem féltő gondoskodással egy kiskanál tejfölt is. Hadd szóljon!
No jó, tovább nem mesélem. Attól félek, még kineveznek a lengyelek gasztro-díszdoktornak… Szóval csak csöndben csak halkan.
Estére talán kolbász, hurka vacsora lesz, ha jönnek a vendégek. Pali-Ági, Gabi-Betti, Miterli… Jönnek az éhes nyírbátoriak a véres hurka szagára!
Tegnap néhány rövidebb novellaötletet vetettem papírra. Ízlelgetem őket. Aztán hosszú ideig ültem az egyik nagy ablakomban, keresztbe rakott lábakkal és néztem a világot. Bevallom vártam, várok, mint aki tudja valaki hozzá készül, valaki jön, lassan vontatottan jön. Arca előtt az én arcom, szíve előtt az én szívem… Aztán eszembe jutott a Nagy Rokon, Endre és az ablakra leheltem az egyik versének néhány sorát…
Hogy ki vagyok, ma kezdem sejteni:Rossz ébredő és sokat próbált fekvő,Az Életnek rosszul nősült veje,Vallástalan és nőtlen, öreg vő.Ma kell kihúzni a szomorú tőrt,Melyet az Élet szívembe belévert,Ma felejtek el minden igazatS ma bocsátok el minden régi némbert
Aztán a nagy várakozásban nem történt semmi sem. Semmi, csak jöttek mentek, csak a hit csavarjai lazultak meg bennem…
Bukdosik a lelkem,Mint szamár a jégen:MeghanyatlottAz én büszkeségem.Nagyon meghanyatlottŐs fenyő módjáraS a volt úrnálNincs szomorúbb árva.Fürész fürészelte,Fejsze nekivágott:Büszkeségem,
Óh, halálra váltott,
Búcsuzom már tőled
Bölcseséggel telten
S bölcseséggel
Bukdosik a lelkem.
A hídon akkor kell átmenni...
...amikor odaértél… Most olyan kedvem lenne belejavítani az intelligens tervezésbe, az isteni szoftverbe. Olyan ingerenciám lenne a boldogságeffektust, ezt az értelmetlennek tűnő keresését kikapcsolni egy pillanatra. Azt mondják, hajlamos vagyok a zuhanásra, hajlamos vagyok levetni magam a szakadék szélén. Talán mert azt remélem, hogy pontosan velem történik meg a csoda, a lebegés… Jön a flow, jön tör fel belőlem. Nincs szánalmasabb dolog a világon, mint megkapni azt, amire legjobban vágysz. Nincs megvetendőbb, mint beteljesedni, tisztes jólétben, harmóniában az élettel tűzszünetet kötve megöregedni.
Két novella mára. Két egyszerű novella. Greene bácsitól a Pornó és O. Henry-től A Napkeleti királyok. Két novella él itt bennem. Mr. és Mrs. Dillingham Young, no meg Carter bácsi és a kaktusz neje. Közben szól az Edda, Nekem nem kell más…
Nincs más és én mégis féltelek, túl sokan éhesek a boldogságra.
Ki gondolta volna, hogy ez lesz barátaim. Ki gondolta volna, hogy ide jutunk?
Tegnap a TCM-en Gene Kelly-re kapcsoltam át. Éppen elkezdett táncolni az esőben.
Mosolyogva néztem és édesapámra gondoltam, aki először hívta fel a figyelmem erre a csodára. Kelly bácsi fergeteges vizes zakós csápolására.
ÁJMSZINGINDERÉN….
Kint ismét befagyott a kis tó. Tél borult a városra. Hideg, otromba tél, ami egyszerűen csak visszatért. Pedig alig több mint egy hete ízelítőt adott a tavaszból. Kis kóstolót, milyen lesz könnyebb kiskabátokban rohangálni. Jajj istenem, milyen gyászos március 15-ének nézünk elébe. Milyen lehangoló, gyalázatos ünnep lesz. Vagy mégsem? Vagy talán mivel nincs mélyebb, elindulunk fölfelé. Félek, hogy a pokol bugyrai még nem köpték ki ránk az összes miazmájukat… Félek, hogy a zuhanás csak a kezdet és a földet érésbe halunk bele. Félek pedig a tudás, az életem, a bennem tomboló alkotó vágyat, az íráskényszert senki nem veheti el tőlem. Mint a politikai foglyok Recsken, kívülről is megtanulom, amit kigondoltam és fújom a nótám, fújom majd, mint egy megveszekedett dudás. Fújom esőben, hóban, fagyban szélben és napsütésben, fújom hajnalban, éjjel és kora este. Mennyivel okosabb és bölcsebb voltam, míg csak Weöres gyermekverseit mondogattam. És most hogy kellenének Az éjszaka csodái…
Ha becézésem és csókom se kell,kicsi lány, mivel ringassalak el?Ha elzár tőlem a buta lakat,lesajnál minket majd a virradat.Te! ha hiszed, ha nem hiszed,úgy szeretem nevetésedet,mint kinn ezt az éjszakát,lámpavilágos éjszakát –
Verset szeretnék mondani március 15-én, mint a 80-as években és a 90-es elején. Verset a tömegnek, kiállni kócosan és mondani…
Egy gondolat bánt engemet!
Egyetlen gondolat! Harsogni. Sírni egy ország, egy nép faramuci történelmén, aztán hárslevelűt kortyolni. Énekelni Máté Péter Elmegyekjét és nagyapámra gondolni.
Papó! Hiányzol. Amióta elmentél, hiányzik a jókedv, hiányzik a tánc, hiányoznak az örök kérvényű mondatok. Hiányoznak azok a hamisíthatatlan disznóvágások. 91-ben téged gyászoltunk, 92-ben Antall Józsefet…
Papó! Talán te tudnál segíteni. Eljönnél velem ahhoz a lányhoz. Eljönnél, istenemre és aztán a lábad a kapunyílásba vetve, olyan védbeszédet vágnál ki, de olyat az unokádért, hogy az büszke, dacos, szép szemű is megenyhülne, törne a jég, olvadna fel a világ. S rögvest véget érne a válság… Ott künn a világban és itt bent a csontra fagyott, durva szívemben…
Papó! Jó lenne ha segítenél, mert nagy itt a szükség… ha közbenjárásod volna odafent, hát ne késlekedj, nézd ezt a pici országot, és nézz benne engem… Ugye formás az a lány? Ugye hozzám való? Ugye megérted…
Ölel unokád, Zsolt…
Széthullik a világ...
Széthullik a világ köröttünk. Mint egy rossz hajó, hánykolódik és közben recseg- ropog. Nincs, ami összetartsa. A régi ragasztóanyag szétmállott, a régi szögekkel jóllakott a rozsda és a facsavarokat felfalták a mindig éhes szúbogarak. Vágyom a harmóniát, mint madarak a napfényt, vágyom a csöndet, a szélcsöndes időt, a mozdulatlanságot, a kortalanságot.
Az akarok lenni, aki akkor voltam, mikor az akartam lenni, aki most vagyok…
Ma sem tudtam lefeküdni anélkül, hogy néhány keresetlen szóval ne válaszoljak az életnek. Ma többször voltam rosszul. Igyekeztem nem pánikolni, de érzem, hogy nincs minden rendben.
Ne ess pánikba!
Istenem holnap kötök egy nagy törülközőt a nyakamba és vigyorogni fogok. Ne ess pánikba! Douglas bácsi örült regénye… És amikor a 90-es évek elején először jöttek a fiatal angol turisták megnézni, hogyan élünk itt az egykori vasfüggöny mögött, ott hordták a törülközőket a nyakukban. Akkor még sokan értették az utalást. Ez is csak egyfajta intertextualitás.
Don’t panic!!!
Mennyire kellene most ez a könyv, ez a szlogen ennek a buta, megbolondult világnak. Világnak? Ennek a modern pokolnak. Ennek a seszínű, búgócsigának. Szóljon már valaki az Óvó néninek, bácsinak! Gyerekek bolondok vagytok! Bolondok! Buták és egyszerűek, mint a facsipesz.
Mi a boldogság? Hol a boldogság? Hát bennetek. Mikor borzongtatok bele a létezésbe? Mikor nevettetek a hófelhők alatt? Mikor mosolyogtatok? Mikor vágtatok fejest egy nagy hókupacba? Mikor szaltóztatok utoljára a vastag hódunyhába? Mikor?
Írni akartam a cigányokról. Írni akartam Bayer Zsoltról, a szegény Cosma fiúról, a bűnözésről és mindezek összefüggéseiről. Írni akartam a leveleki nőről, akit a nógrádi cigányok majdnem agyonvertek. Írni akartam a nyíregyházi börtön előtt társalkodó cigány nőkről, a roma prostikról és a stricikről. Írni szerettem volna egy rétegről, amit nem azonosítok a nagy egésszel. Írni szerettem volna arról, hogy bolondulunk meg, hogy fordulunk kínunkban a kisebbség felé, és hogyan válunk mi is állatokká. Hogyan lesz itt cigány, magyar, zsidó, sváb, szláv, román és mittomén miféle náció még, egyformán Gregor Samsa, hogyan alakulunk át rovarrá, hogyan nő ki a gonosz emberevő csápunk… Almát a tüskék közé!
És írni szerettem volna szerelemről, a megtartó, megmentő szeretetről. Arról hogyan kell egyetlen embert szeretni, hogyan kell monogámmá válni, hogyan kell megtanulni becsülni az életet, valaki törődését, hűségét, figyelmét, csókját és ölelését.
Írni arról, hogy mesterem Symeon „az új teológus” misztériuma micsoda hatást gyakorolt rám. Megírni, hogy minden alkotás tudatmódosulással jár, hogy minden papírra vetett magasabb rendű, quasi szerkesztett textus, érintkezés az istennel, vagy legalábbis az ember isteni lényének kidomborítása, legrosszabb esetben keresése.
Minden szavam őszinte. Még ha nem is tudok olyan tisztán élni, mint ahogy kifejezem maga, ahogy a blogon szeretek, ahogy itt élek, ha nem is tudom megóvni magam, minden piszoktól, gonoszságtól, ravaszságtól akkor is kísérlet ez a tisztaságra való igényem bizonyítására és megóvására.
Igen szeretni így kell. Hűnek lenni így kell. Aztán élni talán másképp. Élni piszokul kell tudni, nem ilyen magasztosan, ilyen szépen megírtan. Élni mindig úgy kell, mintha minden perc csak kikönyörgött pillanatunk lenne. Élni, gyorsan, mohón, átkozott vérszívóként lehet. Élni, élni…
Széthullik a világ. Mint a forgács, hullnak évek, szeretők, és hitek. Szétmállik a világ. Szétcsúszik, ami összetartozott.
Íme ember, ez a nem túl dicső vég. Íme! Köpj hát a buta paternalizmusra, köpj arra, aki nem hisz az emberben, nem hisz abban, hogy játszani is engedni kell hű fiad.
Hirdess hát anarchiát, hirdess gyilkos liberalizmust, hirdesd a törvényen kívüli embert! És végül hirdesd a szerelmem!
Aztán ha minden felborult, ha minden vízszintes már, akkor építs új világot, gyúrj erősebb törvényt, keress új szövetségest, alkoss új államot, hass a többiekre és gyarapítsd a világot…
Még zuhanunk, de én már tudom, mit fogok tenni, ha túlélem…
Úgy behavazott a vágy...
Meseországban 120 centiméteres hó esett. Napokig éjjel- nappal havazott. Az üveghegyen is túl, egy pici völgyben, ott hagyhatod a kóbor lelked a Duch Tatr gerendaházikó meghitt szobájában. Nézheted az álmosító hóesést, miközben a tüdődből gyökeret eresztve jégvirágok nőnek az ablakon. Nézheted a szűz hómezőt, a behavazott otthonokat, vágyakat és szíveket. Álomországban csilingelve csúsznak a szánkák, előttük büszke lovak, akiket nem zavar a jéghideg, szőrökön csatakokban folyik a buzgalom és kék szemű, hosszú bajszú, szakállú gurálok kurjongatnak a bakon. Nézheted, hogyan táncolnak a hóemberek és várhatod, hogy kitisztuljon az ég, a havasok idegnyugtató látványa újra és újra elvegye a világ bűneit. Addig meg pattog a tűz a kályhákban, apró füstkígyó kúszik a mennyek felé, hogy félúton az isten szellője csavarja ki a nyakát…
A ropogó hóban lépkedve, azon gondolkodsz, ha most itt lenne a nagy út vége és ott állnál remegő térdekkel az Isten előtt, mit mondanál neki. Képes lennél-e érvelni, tiszta fejjel, okosan, nem csűrve a szót, de logikusan magyarázva; minden bűnöd csupán a lelkedben kristályszerkezetűvé csiszolt vágy. Minden bűnöd egy öklömnyi gyémánt. Isteni ajándék, hogy mint a virág, fordulj a napfény, az öröm, a boldogság felé. Mint sötét rögök közt lapuló magonc, kirobbanjon belőled a csíra és kússz, napokon- éjszakákon át a felszín felé.
Sajnos uram nem tudnám szépen, tisztán elénekelni, hogy mennyire szeretek. Mennyire szeretem Őt. És téged is Uram. Nem tudnám eltáncolni, mint Zorbász, nem tudnám elmutogatni sem, mint egy gyakorló pantomimes. Nem tudnám felépíteni, megácsolni, nem tudnám kifaragni, elfütyülni, síppal- dobbal, nádi hegedűvel. Túl lassú lennék még a te végtelen türelmedhez képest is. Vakargatnám a tarkóm, mint aki megtetvesedett és izzadó homlokom törölgetném. Szánalmas lenne, ahogy vizet kérnék, mint múlt héten a 41-es mellett a kocsmában. Szánalmas lenne, bepánikolva, szapora pulzussal állni a fejemre szórt kérdéseket. Mint 1989-ben, amikor Barna Gyuri bácsiék az éjjel kellős közepén az NDK-ás lányok szobájából rángattak ki bennünket. Az volt a nagy elszámolás. Én állni alig bírtam. Eszembe sem jutott, hogy a ledorongoláson kívül semmi bajunk nem eshet. A szégyen súlya nagyobb büntetés volt minden durva szónál. Pedig nem történt semmi…
Jajj, istenem, az Ő kérdő, számvető tekintetét már képes lennék elbírni. Képes lennék, azt mondani; íme az ember. Nem inkább, íme a fiú, aki járt odaát… Aki onnan is visszajött. Aki magára talált, aki a szívek ösvényein már csak egyetlen egyen lenne boldog, egyetlen egyen járna magabiztosan, boldogan, büszkén.
No de mindek a feltételes mód. Minek ez a sok esetlegesség. A sok könny és szívet rágó búbánat? Minek a szó, ha nincs aki meghallgassa. Minek az őszinteség, ha mindez csak égbe kiáltott szó. Minek a feltámadás, ha trükknek, gyermeteg játszadozásnak tartják. Minek adnád a szíved zálogba, ha a vevő csak koszos széndarabként számolja el és egyből tűzre veti.
Uram arra kérlek, ha idő előtt rendelsz magadhoz, akkor hagyj nekem időt. Neked, ki a végtelent méred az órádon, mi egy perc, mi egy év, egy emberöltő? Mondd, baj az, ha 1001 éjjel mesélem az életem? Ha magadhoz rendelsz, mert úgy látod jónak, kérlek hallgass majd meg… Hidd el nem leszek néma… Mint egy törötten is szép korsó, ha kell minden szállított vízcseppről mesélek…
Szívzűr vagy csak infarktus?
Ülsz az autóban, ezer dolog jár a fejedben. Már legalább két hétre előre tervezel. Munka, szívességek, kicsinységek és az életed formáló események, mind- mind ott kavarog az agytekervényeidben… A mellkasod mélyén pedig ott zakatol a szíved, hiába próbálod elterelni a figyelmed, a szíved egyre csak zakatol. Talán nem is érzed, hogy hasad meg, hogy szakad meg. Nem semmit sem érzel. A magas vérnyomásnak nincsen előjele. Ez az egész olyan, mint egy lesből támadó ellenfél. Ott lapul a sziklák, bokrok mögött és az életed, a kincseid követeli… Védtelenek, gyöngék vagyunk vele szemben…
A 41-esen történt, kicsivel Napkor után. Még a körforgalom előtt. Ott éreztem először, hogy összegabalyodik a világ. Akkor még nem tudtam, hogy belül ítéletidő készül, hogy nemsokára vízszintbe ér ösvénnyel az árok és talán készülhetnek a gyászhuszárok. Nyomás, égő érzés a szív környékén, összekuszálódó képsorok, mint amikor elszakadt a film a nyírbátori Szabadság moziban és a gép össze-vissza csévélte a szalagot… A torkomban gombóc, érzem, ha nem a szív, akkor a fulladás. Nincs mese. Satufék, szerencsére senki sem jön utánam, a korábban olyan jól felrakott kaján vigyor kétségbeesett könyörgéssé változik. De itt senki sem segít rajtad. Itt egyedül vagy, mint mostanában annyiszor. Telefon a másik ülésen…
Még nem. Még adok egy esélyt. Leállok. Kiszállok. A hideg levegő megcsap, körbeölel. Nem fázom, belül valami zsarátnok ég a szívemen. Valami súlyos, vulkánikus parázs. Talán folyik is, talán valami magma. Őrület. Lépek néhányat. Lépdelek. Ha nem borulok fel, mint ’81-ben a kis vastag kerekű szovjet biciklimmel, akkor talán van remény. Szédelgek, de ahogy sóhajtozom és mondogatom magamnak, még nem, még nem, erőt ad. Visszaülök. Lassan elindulok. Vezetek, a bal kezemig csúszik a súly. Bal kezem leengedem, jobbal fogom a kormányt. Ismét visszatér. Most rosszabb. Most sokkal rosszabb. Az orosi első kereszteződés. Ős-Oros. Kiszállok, lerogyok az aszfalt szélére. Az autók elsuhannak mellettem, kérdőjel az arcokon, de csak bámulnak. Jön egy busz, érzéketlen tekintetek. Ülök az aszfalt szélén, sóhajtozom. Tudom van itt egy kocsma. Odáig kellene elmenni. Vizet kérni. Vizet, mert itt fulok meg. Egy kerítés mögül egy kölyökforma német juhász barátságos gombszeme bámul. Felállok és nagyon lassan sétálni kezdek. Nagyon lassan megyek a kocsmáig. Megismernek. Mondják ez a „nyíregyházi kameramann”. Kérek egy kólát. Gondolom a koffein talán segít. Persze marhaság, ha infarktus, ha magas vérnyomás akkor csak árt. Mindegy, csak legyek jobban. A pult mellett Wermeser Gabi. Rám köszön. Kint ülök le a sörpadokon. Kijön utánam. Kérdezi van-e valami baj. Mondom. Mentőt akar hívni. Kettőt kortyolok a kólából. Már nem akarok megfulladni. Már csak a nyomás a mellkasomban…
Gabi kérdezi bevigyen-e. Nemmel felelek. Visszavonszolom magam a kocsiig. Előveszem a telefont és felhívom Dankó Lacit. Neki volt hasonló, az autópályán. Hátha mondd valami okosat… Mondd… Én egyre rosszabbul vagyok… Mentő kellene…
A sürgősségi osztályon vagyok. Egy fiatal doktornő kérdezi mit érzek. Mondom… EKG. Vérvétel. Dokt be, ápló ki, néha rámnéznek, néha kérdeznek. Az álmennyezet hibáit bámulom. A poros csöveket. Eszembe jut, ha felépül valaha a nagy tömbkórház, az már nem lesz poros. Az már nagyon modern lesz. Abban talán már nagyobb lesz a sürgés forgás. Olyan mint az amerikai filmeken. A kedves, de fáradt tekintetű fiatal doktornő egy Frontint parancsol belém. Infúzió, mondja lesz mellkasröntgen is. Irány az SBO kórterme… Pihenek. Standby… Talán valamivel jobb… Talán… A leletekkel minden rendben… Szorongás, kimerültség, depresszió… A nyomás nem szűnik a mellkasomban…
Így zuhant rám február 11-én a 2008-as esztendő, minden kínja, nyűge és nyavalyája. Így zuhant rám az a néhány mondat a múlt héten, amitől ismét elment az életkedvem. Így zuhant rám egy levél…
Gyönge vagyok, sápadt. Magamnak csináltam. Én vagyok egyszerre a betegség és a gyógyszer. A tévút és az isteni ösvény… Én vagyok a hullócsillag és az újjászülető égi fény, a horizont fölött… Én vagyok a kérdés és a válasz… Én vagyok a kor és a kortalanság. Benjamin Button, a számkivetett és a megváltott.
De Uram, te vagy az út, az igazság és az élet… Via, veritas, vita…
Boldogok azok, akik megbetegednek, mert azokat te gyógyítod meg…