Az este megeszi a reggeli gondolatokat. Pizsamát húznak a nagy remények, hálósipkát a világmegváltás. Pedig, hogy ismerem az Éjszaka csodáit. Weöres Sándor 1989-ben hunyt el. A Kelet- Magyarországban egy rövid cikk méltatta az életét. Valahonnan egy felismerhetetlen fekete-fehér fotót is kerítettek a cikk mellé. Sándor bácsi beírta magát a gyerekek szívébe. Az én korosztályomtól, amikor a főiskolán az első filozófia órán megkérdezték, hogy ismerünk-e magyar filozófust, szinte kivétel nélkül Weörest említettük. Kukla Krisztián legnagyobb bánatára, mert ő bizony WS-t egyáltalán nem tartotta filozófusnak.
WS, nem is filozófus. Bár a Teljesség felé, szép munka. WS nem földi és nem is földönkívüli. Bóbita bátyja, a Gős pék barátja, az izzó Galagonya szerelme, Vigláb néni unokája…
Erre a WS bvezetőre afféle intellektuális felhangként volt szükség, hogy gyorsan átnyergeljek a sötét gyökpop kultúra meghökkentő eseményeire. Erről jut eszembe, hogy ez a felpumpált Voksán Virgács, mivel érvelt, amikor megkérdezték tőle, hogy tudja-e ki Kállai Ferenc, Bacsó Péter. Hallott-e már a Tanú című filmről… A válasz elképesztő volt.
Szomorú vagyok, amikor azt látom, úgy nő fel mellettünk egy generáció nagyobbik része, mint a bolondgomba. Valami spórahalmazon egyensúlyozva, komoly gyökérzet nélkül.
Vagy mint az ördögszekér; gurulnak össze-vissza egy lecsupaszított, üres Guttenberg utáni bináris galaxisban. Nincs jövőjük, a múltjukat felednék, szanálnák, felszámolnák, mert senki nem tanította meg nekik, hogy értékes. Csak a gurulás, a kényszerű mozdulat pillanata, ez a "banális most" az övék. Nincs megállás, a megkergült szélben csak a vesszőfutás marad…
Buták és üresek vagyunk, még lázadni sem tudunk.
Bacsó Péter nekem nemcsak rendező. Nemcsak Szerelmes biciklista, nemcsak Tanú és Megint tanú, nemcsak Sztálin menyasszonya és nemcsak Banánhéjkeringő… Hanem, Rongyos élet, filmen és a Vidor fesztivál alatt. Egy fröccs a MZSSZ büféjében és legendák, sztorik, adomák végeláthatatlan sora, meg a lányok alapos szemügyre vétele. Nem hiszem, hogy már Ő sincs…
Kállai Ferenc, Pelikán pedig minden, ami tv-film, ami szatíra, ami embert, Színészt igénylő alkotás. Legyen szó színházról, Sarkadi Elveszett paradicsomáról, vagy éppen a Faust lelkére pályázó Mefisztóról. Legyen szó a Nyolc évszakról, a Legényanyáról, vagy éppen az Astoria igazgatójáról… Kállai egy TM, egy brand, egy állócsillag…
A perc emberkék, a pumpált, túlszolcsizott cici-celebek pedig a végítéletig, vagy még azon túl is hordhatják a billogot; Almost famous… 15 perc hírnév nekik is jár…
Adjuk meg a császárlánynak, ami a császárlányé… Az istenek, egyelőre úgysem kérnek túl sokat tőlünk…
Egyébként meg, ott jártam, hogy szeretnék valaki mellett hallgatni tanulni… (ej de szép dupla infinitiv ez) Hallgatni… Nem megyek karthauzinak, mert először kell valaki, aki megtanít hallgatni…
Olyan társat kívánok, aki mesét mond nekem. Hosszú, de izgalmas meséket. Igaz mesét, az Ő meséjét… Zaklatásról, csalódásról, álmokról, vágyakról, szemtelen hallgatóságról, érintésekről, összetört szívekről, csalódásokról. Mesét akarok hallani arról, miért mondott nekem nemet. Miért utasított el. Miért távolodott, menekült, miért hagyott magamra… Aztán a mese végén, válaszokat szeretnék kapni, mégis miért, miért maradt mellettem…
