A csönd nem jelenti azt, hogy hiányolnom kellene a szavakat. A csönd önmagában, bármilyen dermesztő is lehet, nem jelent veszélyt a szavakra. A vészjósló hallgatáson, a visszatartott, bennszakadt lélegzeten kívül ugyanis van még örömteli, somolygó, kacsintós némaság. Pontosan a ki nem kerekített fonémák, a meg nem alkotott mondatok teszik boldoggá az embert, mert fölöslegessé válik minden magyarázat, okoskodás, és pedellus papolás…
Egyébként érzitek a változás szelét? A krisztusi kor előtt tébláboló férfi hormonváltozásait? Talán én is csak bebeszélem. Mégsem vehetem ennyire komolyan önmagam. A baj, hogy helyettem más sem teszi meg.
A hallgatást, részben az elmúlt időszak igazságtalanságai miatt választottam. El voltam foglalva a felém repülő kígyókkal és békákkal. Most pedig valami édeni nyugalom szállt rám. Valami apró bizodalom, hogy minden labirintusból van kiút, hogy a keresztutak, nem jelentenek szükségszerűen újabb és újabb kereszteket.
Azt hiszem a következő időszakban többet fogok írni a médiáról. Többet fogok kritizálni. Magamon kezdem. Meg kell találni a lázadót, a papot és mesterembert magamban. Meg kell találni a rázókeveréket, amely hatással lehet másokra.
Mondjuk ki kell állnom a védőoltások mellett. Vagy újra kell értelmezni és fogalmazni a helyi médiumok feladatát és szerepét. Fel kellene nőni, készülni a vezérhím szerepére. A poszt, egyébként is, csak ideig-óráig megkaparintható, aztán úgyis jönnek a mindig újak.
Magamra kell haragítani az isteneket, csak hogy tudjam, észlelik a létezésem. Fejbe kell vágni a politikusokat, fel kell rázni az apátiába menekülő, rezignált, processziós idegekkel megáldott embertársaim.
Magad és párod s fiaid részére vadássz eleget,
de ne ölj az ölésért; és embert sose ölj, ne feledd!
Hangosan kell üvölteni, akár a falka élén álló farkas: Akela! Adj helyet kölykeidnek…
