Életed legyen öngyilkosság, vagy majdnem az...
Ez a majdnem halál, ez a percnyi elmúlás, ez a kiszámítható örvény, ami eléd áll és nevet. Hátborzongat és nevet. Minden emléked, minden émelyítően édes emléked benne lakozik... Itt most én döntöm el, kiből lesz legenda, ki lesz a jó, a rossz és a csúf. Ha nem veszel rólam tudomást, akkor is én rendelkezem a lelkeddel. Az enyém volt, nekem adtad, hiába hitted, hogy visszaveheted.
Be, sötét tud lenni a decemberi éjjel. 76-ban egy ilyen, kormos, szurkos, jéghideg éjszakán követeltem magamnak helyet az élők között. Ezt a sort Magyar Józsitól loptam. Élsz-e még mondd! Vagy maga alá temetett ez porból ólommá varázsolt Keleti Limes?
Néha a gondolatok úgy tapadnak le, mint a régen nem használt izmok; zsírcseppek keletkeznek az alkoholgőzben kifőzött agysejtek helyen. A magány egy kurva, egy ordas ribanc, akihez józanul soha nem mennél el, ám ha egyetlen egyszer is belekóstoltál, nem ereszt, nem engedi, hogy ótvaros higanylámpák, hepatitisz-fényén kívül bármi is beragyogja az életed.
Malbec a Mendoza völgyből. Jelentős mennyiség. Azt mondják fermentált szőlőlé, de én tudom vércseppek sűrűsödnek a pohárban. Én tudom, hogy azért szeretem az éjszakát, mert rég eladtam a lelkem Mefisztónak. Hosszú évek óta az övé.
Wer immer strebend sich bemüht… Tanár Úr, az is csak a temetőben végzi…
Tanár Úr! Emlegetem… Akkor szűz nyüvő fiatalságom idején, még tudtam, én vagyok Siegfried, én vagyok maga a legenda. Aztán… Tanár Úr, Will Smith lett a legenda, én meg itt vagyok a Bujtos mocsaras, hajléktalan partján, ahol legfeljebb… A szükségből erényt. A szükségből Goethe-ét! És nyissátok ki, a másik spalettát is, mert nincs elég fény! Nincs elég fény, csak homály, véreres szemem legnagyobb bánatára.
Én úgy születtem, hogy nem fogok soha aludni. Tágra zárt szemmel, még a bőrömön keresztül is magamba szívom az életet! Én úgy születtem, hogy egyszerűen hazaviszek minden keresztet apámhoz, ahol a körfűrésszel apróra vágjuk a világ fájdalmát, aztán a téli hónapok alatt feltüzeljük a dirib-darabokat. Én úgy születtem, míg élek, a Marson járunk, hogy távoli csillagokkal flörtölünk és nem zuhanunk holmi gazdasági és morális válságba.
Én úgy születtem, hogy megélem, az isten a szerelemről küld 10 parancsolatot nekünk. Hát elbaltáztam. Miközben már-már a mennyországba vezető ajtón kaparásztam a kilincset, egyszerűen otthagytam és a kufárok kirakatától reméltem, azokban találom meg az örök szerelmet, a nektárként cseppenő megváltást.
Most az a büntetésem; minden mondatom félbe szakadt, fércmű, minden vágyam félig éltem meg, minden lehetőségem a szakadék másik oldalán. Ilyenkor hiányzik még a rosszkedvem tele is, mert akkor még, volt bennem a remény, fordítani a világ bolond kerekén.
A tények persze megmakacsolták magukat, mint valami megkergült hadsereg, utam állják és nevetnek. Nevetik a félig varrott katonát, a félig kész embert, a félig sütött kenyeret.
Talán egyetlen kapaszkodóm maradt, talán egyetlen apró lehetőség, hogy az életem nem más, mint édesanyám féle töltött káposzta, mert azt „félfőtten” szeretem.
Ui: No de drágáim, Ti ne ijedjetek meg. Nektek ne legyen rossz a szátok íze a sötét hajnalokon. Leonidász barátommal felkészültünk a legrosszabbra. A völgy bejáratánál napok óta ökröt sütünk. Várunk. Nem remegve, csak mint aki pontosan tudja mire készül.
Új legendára készen…
