Kilépve az Elefántcsonttoronyból, fáradtan, nyúzottan egy nő nekem áll, hogy ocsmány módon szemetes a művház alja és hogyan tűrhetjük mi ezt. Nem érti, hogy hiába minden szent akarat, ennyire telik. A hajléktalanokat már felkértük a távozásra.
Most azt gondolja, a fiatalok péntek éjjeli lealjasodásának emlékeit talán jobban tolerálnánk?
Gabi nem érzi jól magát Pesten. Vízen jár, mióta elment. Jobban kötődik a Nyírséghez mint álmodta volna. Pedig naponta hajt át a Danubián és Budán kalászt arat, mégis a Tisza vize, a diftongussal csókoló lányok nem hagyják nyugodni Bátori lelkét. Visszasírja a régi álmokat, a Honvéd- Szentvér utca édes köldökét…
A Szőke-Tündér azt kérdezi tőlem, miért írok szomorúságról, miért emelek neki ekkora oltárt? Miért nem hagyom másnak a szívfacsaró perceket. Ha látná mennyi apró, gonosz szú készül megrágni a lelkem, talán nem kérdezné ezt. Persze lehet úgyis élni az életünk, hogy fittyet hányunk a problémákra. Lehet úgyis közlekedni a kátyús utakon, hogy nem lassítunk, egyszerűen nem veszünk tudomást a gödrökről. Elhitetjük magunkkal, hogy ilyen a suhanás…
Nekem azért nyomasztó az lenni ami vagyok, felelősen gondolkodó magyar, természetvédő, embervédő, állatvédő, életvédő, Jézus-védő, jövő-féltő, arcom féltő…
Óh, vehet téged bármilyen sokaság körül, ha azt érzed bent, ahol más csak a maga ura, engem ott a magány hideg nirvánája vár. Valahogy nincs köldökzsinór a közösséghez, míg a többiek körjátékot játszanak önfeledten, én legfeljebb távolról mosolygok a boldogságukon. Aztán persze elfog a vágy, valami társas akvárium iránt. Azt kívánom, hallá változzam, aki már nem beszél, csak élvezi az őstenger melegét, átadja magát a szaporodás ősi imperatívuszának és aztán az sem érdekli, hogy rántott halként végzi egy karácsonyi vacsorán…
Persze aztán attól félek, a kellő pillanatban mégis meggondolnám magam. Megijednék a beteljesülés nagyon is kiszámítható, banális happy endjétől.
Vagy csak az a baj, hogy senki sem állt elém, rámás csizmában, kápráztató szoknyában és vágta a szemem közé: elég volt te Paraszt-Kasza-Nova, elég volt döntésképtelen, elég volt, te lompos róka. Elég volt a csoffadt játékból, a szánalmas beégésekből, mától én irányítalak. Téged választottalak és úgy lesz, ahogy én akarom: oltár elé állítasz!
Talán ekkor, még a fülem és a farkam is behúznám. Meghunyászkodnék, és egyszerűen követném a pokolba is…
Talán, de lehet, hogy egyszerűen csak kinevetném…
Vajon melyik az igazi arcunk? Vajon kik vagyunk?
Luc Besson képes még olyan filmet forgatni, mint a Nagy Kékség? Megbocsáthatóak a bűneim? Van élet, az életem után?
Azt hiszem nem is érdekesek a válaszok, csak a kérdés maga. A kérdés maga az élet, a rég várt szerelem…
Ui: Oltáspárti vagyok. Megkaptam a szezonális és a h1n1 ellen is. Kiállok mellette. Ha van mivel, hát kerüljük már el a szenvedést. Ne butáskodjunk már, ez nem politikai, hanem LÉTkérdés…
