Szomorú vagyok… A következő összeállítás tragikus… Persze ez volt a célja…
más…
itt a tavasz. megjött. finom. hallom az izgatott telefongangokból.. a madarak énekéből, érzem a véremben… kíváncsi lennék milyen az idő a Nagy Almában?
Diary of Cardinalis
Cardinalis szerint...
Allegro barbaro (nyírségi gombóc a torokban)
Csak kapkodom a fejem… Abban a pillanatban, hogy beléptem a küszöbön rájöttem, hiányzott a szerkesztőség és egyszerűen jó volt bemenni… Valahogy a kollégák is, igen mintha valami őszinte „femili fíling”, de lehet, hogy csak én töltődtem fel… Aztán egy képeslap New Yorkból, egy meghívó Rzeszow-ból… Névre, személyre… Mondom kapkodom a fejem, kellemes telefonok, mintha őszinte érdeklődés lenne a vonal túl végén… Ez lenne a tavasz?
A könyvtárban Pista bácsi vigyorog rám, azzal a soha nem lohadó, hamiskásan csibészes mosollyal. Némi humor után, Kipling, Ha című verse miatt dicsér engem… Megtalálható a blogon is. Fogalmam sincs, hogyan kapcsol össze vele, nem tudom, hol idéztem belőle… Aztán hozzáfűzi, a könyvtárosok nem ismerték… Sajnos… Azt persze nem merem hinni, hogy a blogom olvassa… Pedig jó lenne, ha néha benézne, hümmögne egyet, vagy bólogatna hozzá…
Ma egyébként a beszélgetések napja volt. Komoly, fontos beszélgetéseké. Telefonon vagy élőszóban, de mindegyik hagyott bennem valamit. Volt, amely a szívemben szaladt és most ott dohog.
Este már nem bírtam magammal, a sok élmény miatt betettem a Háry-t. A kocsiban a suite szólt, itthon már a teljes daljáték… Az intermezzo a kedvencem, ez a dacból elkövetett komolyzenei himnusz. Ez a zenei magyarságtabló, amely a legszebb pentaton dallamokkal kürtöli a világnak, törhet más gerince, szakadhat a hite, dőlhetnek tornyok, falak és államok, megfúhatják a végítélet harsonáit, a magyar sírva fog vigadni. Mindegy, hogy csárdás vagy palotás, a táncrendben ott lesznek a nyalka huszárok, akik elbűvölik a mennyei közönséget is.
Az intermezzo nekem hit, remény és akarat. A megmaradás. Néhány fontos interjú Popperrel, Kányádi Sanyi bácsival, Csoóri Sándorral, Bárdy Györggyel, Bodrogival, Kernnel, Csákányival, Bacsóval, Szinetárral, Blaskóval, Schererrel, Mucsival, Vallóval, Újlakyval, Eperjessel… Néhány fontos mondat és sor, a makacs ragaszkodás ahhoz a családi legendához, hogy rokonságban vagyunk Adyékkal. Makacs ragaszkodás a kereszténységhez, hazához, a piros, fehér, zöld trikolorhoz. Őrült, életre szóló szerelem a Nyírséggel. Valami tébolyult hit abban, hogy a világ Nyírbátorból is kiforgatható a négy sarkából, hogy a semmiből is nőhet város, mint Nyíregyháza. A két város között a világ leglassabb szerelvényei közlekednek. Hiába lekerekítettek és gyönyörűek a Siemensek, a sínek állapota miatt helyenként csak 20-szal száguldozhatnak a vonatok…
Nem lehet nagyobb átkot szórni emberre, minthogy ezt a vidéket nevezze szülőotthonának. Nincs nagyobb nemzeti magány a világon, mint az, hogy a magyart vallhatja valaki anyanyelvének. Nincs elátkozottabb a magyar és azon belül is a Tiszán túli messiásnál. Még az isten is megszánja időnként, olyankor szilvapálinka képében gurul le a torkán és próbál erőt, kitartást pumpálni a szerencsésebb körülmények közé szánt húsba. Néha azt hittem talán Zorbának még kegyetlenebb, de Kréta körött legalább ott a tenger… Nekem be kell érni a sárga futóhomokkal, ami nem sivatag, de rosszabb annál, és Pszeudóakácokkal, amelyek csak imitálják Hemingway Afrikáját…
Keresem az ért. Esküszöm, kitartóan keresem a sás borította Ért, amely majd eljuttat az óceánig… És bolondulj meg ember! Az egyetlen várost átszelő folyóvíz neve Nyíregyházán: Ér patak… Most mondjátok, szórakozik velem az isten? Vagy kezdjem ácsolni a nevemet kölcsönző bárkát?
Mindenki elhúz Nyíregyházáról…
"Láttam, láttam sok olyat, amit ti emberek el se hinnétek. Lángban álló hadihajókat túl az Orion-csillagképen, láttam C-sugarakat csillogni a sötétben a Tannhauser kapu mellett. Ezek a csodás pillanatok eltűnnek az időben, akár a könnyek az esőben... Ideje meghalni." (Blade Runner)
Sokszor megkérdezik tőlem, mi a fenét keresek (még) Nyíregyházán? A kérdés hízelgő. Májhizlaló, mert a formális logika szerint, azt az állítást tartalmazza, hogy máshol, valahol egy földi (újságíró) paradicsomban lenne a helyem. Csak én balga, kishitű, provinciális, rúzsflórás, büdös sajt, nem ismerem fel, hogy efféle nyírbátori szöveggyártó kisiparosra van szüksége ennek a fene nagy világnak. Szóval ilyenkor egy nehéz kérdéssel a nyakamban térek haza, lelki magányomba, hogy aztán hosszasan bíbelődve, rágcsáljam ezt a nem éppen jóízű kefeszerű képződményt.
Először is jó lenne hinni, hogy a Krisztusi korban, van még bennem szufla. Nemcsak az ország hetedik legnagyobb városában lehetek szerkesztő-riporter és nagy tiszteletben álló Kálmánka, közepes méretű(?) hal, egy pocsolyában, hanem tegyük fel viza a Dunában. Tudom ez képtelenség, mert a Vaskapu megépítése óta, nem úszkálnak hatalmas vizák a Dunában Budapestnél, sőt a romantikus ábrándozásnak is lejárt az ideje, mert az öreg folyam elvesztette a néhány évszázada még keringőt érő kék színét… Szóval marad a nem túl szívderítő esély, olajos halnak lenni és szorongani egy szűk szardíniás (média)dobozban.
Édesanyám és édesapám még most sem érti, miért gondolják mások, hogy megtáltosodtam… Nekik, az ő egyetlen hülye gyermekük maradok, akinek szombaton reggelente lapáttal kellett beleverni a fejébe a legegyszerűbb matematikai összefüggéseket is. Hiába a versek, cikkek hada és az élő tv műsorok, továbbra is csepűrágó maradok a szemükben, mert nem teljesítettem be álmukat, hogy orvos, ügyvéd, mérnök vagy éppen megbecsült közszolga legyek egy uniós pénzből felújított hivatalban…
A realistábbak azt mondják, nem a képességekből van hiány, inkább az akaratból, szorgalomból. Ülök a fenekemen, csehovi antihősként ábrándozom a világ megváltásáról, az emlékeimben élek, miközben elszalad mellettem a világ. Míg azon morfondírozom, hogy van-e bennem elég erő, tehetség, szufla, megöregszem és a végén a halálos ágyamon azon fogok keseregni, hogy miért nem próbáltam meg, legalább egyszer, a nehezebb utat és miért választottam a kényelmesebb, de sokkal langyosabb középszerűséget… (Ha egyáltalán a középszintet elértem…)
Menni bele a sötét, kiszámíthatatlan ismeretlenbe, bukdácsolva, sérülve, kopva és szédülve, vagy a biztoshoz ragaszkodva ténferegni egy ismerős, némi védettséget élvező posványban? Ez itt a kérdés!
Egy ideje egyébként nagyon magam vagyok. Nagyon. Belül kényszerek, konvenciók párbajoznak a lázadás, a nyughatatlanság, a sohasem álmodott becsvágy seregeivel. Miközben ezeket a sorokat is írom, nem a meggyőződés sutyorog bennem, nem ZPZS nagy mellénye és arca, hanem a szorongást kiváltó kérdések: vajon Luxi és Co. mit gondol? Mosolyog-e a szellemi fogyatékos reményein, álmain? (No de ki gondolta volna a parasztfiúnak álcázott Skywalkerről, hogy egyszer az egész univerzum sorsa az ő fénykardjától függ majd…)
Egy ideje úgy érzem, nagyon magam vagyok, mert mindenki, aki csak teheti, elhúz Nyíregyházáról. Itt hagyja a pocsolyát és inkább elmegy ebihalnak, valami távoli vízbe, minthogy ebben a mocsárban egyetlen percet is töltsön. Aztán így nem nehéz eltemetni magamban a nótát és nézni, hogy minden társam valóban piszkos, gatyás és bamba… maradni a káromkodás és a fütyörészés mellett…
Valamikor azt mondtam, mi marad ebben a porfészekben, ha mindenki hátat fordít neki? Mi marad? Marad-e egyáltalán valami? Mi tartja majd össze a várost? Ki, kik vállalják a habarcs szerepét a hányaveti módon kiégetett téglák között??? Ma azon tűnődöm, miért nekem kellene ezen merengeni?
Kétségek, igen az én fámban nem a szú perceg, hanem a kétségek sötét rovarhada. Tudom, itt soha nem lehetek próféta. Itt anyám hülyegyereke vagyok, bármilyen nagyszerű pillangó is bújjon elő a bábból. Itt csak arra fognak emlékezni, milyen csúf kis hernyó voltam, aki még az életet is csak hitelbe kapta, akit vidéki jó szándékból hagytak meg holnapra.
Az ember ilyenkor úgy várja megerősítést, mint hívő a messiást. Biztatást, tapsot, szurkolókat óhajt, mint vizet a teve. Mentort, mankót és gyógyászati segédeszközt, egyetlen kezdő lökést… Várja nőktől, áthazudott éjszakáktól, várja csábító tekintetektől, kiszedett szemöldököktől. Várja csontos kezektől, kerek, feszülő mellektől, forró és jéghideg comboktól… Várja egytől és egyetlentől. Várja a tömegtől és másoktól…
Egyetlen reményem, hogy tényleg van valami, halvány, apró szikra itt a lelkem mélyén. Néha, ha emelkedettebb a hangulatom, istennek hívom, máskor csak öngyújtónak csúfolom…
Még maradok. Nyíregyháza, gyermekkorom városa még magához ölel. Még ad, még szívesen ad… Holnap???
It's too bad, he won't live. But then again, who does?Kár, hogy nem fog élni! Na, de hát ki fog?(Blade Runner)
Tavaszi szél vízet áraszt...
Két és fél óra egy fogorvosi székben. Két és fél óra érzéstelenített arccal. Közben beszerelnek egy fogorvosi röntgen készüléket, Dr. Angyal,a druszám elmeséli a fél életét, csörögnek a telefonok, intézik a világ fogsorát. Az RTL klubon egy gyönyörű lány szambázik, méregzöld, falatnyi semmiben és mosolyog. A percek csak vánszorognak, a fúró, szinte az agyamban sípol, és közben szaporodik a méregdrága, idegen (amerikai?) anyag a fogamban. Mennyivel egyszerűbb lenne cápának lenni!?! Aztán arra gondolok, a jóisten milyen aprólékosan tervezte meg az embert. A gyerek ne szenvedjen: a tejfog helyett még nő másik. A fájdalomtól terhes tömés, legyen a bepiszkolódott felnőttek osztályrésze.
Amerikai anyag…
Hányszor, de hányszor jut eszembe Heléna. Gyönyörű fotókat kaptam tőle. Ott a kedvencem is, csak neked fejléccel: a Flatiron, most éppen a „feneke” felől… A fotókon merengve arra gondoltam, a zsidók ismét milyen okosak. Sok gyereket vállalnak, sok utódot hoznak a világra, mert tudják ez (is) a felemelkedés útja. Nem gondolkodnak, hogy a gyerek milyen nyelven keresi majd a kenyerét, a lényeg, hogy megőrizze identitását (ami ebben az esetben nem csupán nemzeti, hanem vér kérdés is) és bárhol is nőjön fel, tudja, hová tartozik és akarjon oda tartozni. (Vér nem válik vízzé!) Nincs szebb dolog, mint felállalni a közösséget, építeni a közösséget! Nem kétséges, hogy az a zsidó srác - akiről Heléna ír, -aki, most költözött ki az Államokba Budapestről, kéz a kézben egy debreceni lánnyal, szóval neki, nekik nincsenek identitás problémáik. Talán néhány apróság hiányozni fog – túró rúdi, a krémes tejföl, a TV-paprika, töltött káposzta – de mindezért bőven kárpótolja őket az Újvilág. Lehetőségekkel, eséllyel és szédületes perspektívával. Másrészt Amerikában zsidónak lenni, büszke gyönyörűség…
Szóval, azt hiszem, ha egyszer, valaha, még élni akar a nemzet, akkor sok-sok gyerekeket kell nemzeni, nevelni és exportálni a nagyvilágba. Nem a nyelvünk kell félteni, nem a vérünkbe ívódott magyarságélményt, hanem az egyre fogyatkozó genetikai állományt. Embert kell nemzeni, faragni, szép magyar legényeket és leányokat. Ezt a kategorikus imperatívuszt éppen a zsidó fiatalok küldik nekünk.
Egy nagy nemzet látomása nem kezdődhet másként, mint a nemzeti sokaság megteremtésével, a lélekszám látványos emelkedésével.
Sokáig azt gondoltam, erre a csúf, kormos világra nem is kell már gyerek. Ám ezzel a buta gondolattal a pusztulásnak adnám át a helyem. Most még dönthetek, hogy a termékeny talajba nemes magot ültetek, vagy hagyom, hogy az ugaron elterjedjen a mindent túlélő parlagfű. Most még eldönthetem, hogy magyarra tanítok ragyogó tekintetű csemetéket, vagy megvárom, míg a sírom fölött idegen imádság sustorog. (Ahogy azt már Herder is megjósolta...) Még most van választási lehetőség, holnap ellenben már csak kilenc millióan hívják „édesnek” az anyjukat…
Ráktalicskának
Baráti üdvözlet és őszinte tisztelet jár JonC-nek. Annak a szellemi társas utazónak, aki ugyanarra a végkövetkeztetésre jutott, a „pörrel” kapcsolatban. Átrágtam én is a beadványt. Köszönöm a „hozzáférést”.
Szívesen olvastam a kemény, őszinte és a kényes téma ellenére is tiszta gondolatokat, amelyek szívemből szóltak. Azt hiszem nagyon igaza van annak a szakértőnek, aki azt mondja, pontosan az ilyen agyszülemények provokálják a szélsőségre hajlamos embereket, sőt talán még a józanul gondolkodókat is. Egyébként napok óta allergiás viszketést érzek, amikor arra gondolok, ilyen kérdésekben milyen diplomatikusnak kell maradni, milyen visszafogottan kell kiáltani és logikus érvelést felépíteni, különben máris olyan bélyeget süthetnek az emberre, ami egy éltre eltántorítja attól, hogy bármilyen közéleti kérdésben kifejtse a véleményét. Egyébként soha nem fogom elfelejteni, amikor a postaládámban egy olyan szórólapot találtam, amit azóta sem értek.
A propagandaanyag azt taglalta, miért van szükség Izrael és Palesztina között egy négy méter magas betonfalra. Hogy ez a monstrum, a biztonság egyetlen bizonyítéka. Nem értettem mi közöm nekem ehhez, miért kérik az én támogatásom az építkezéséhez és, ha már meg kellett kapnom, akkor miért nem tudják, milyen undorral tekintettem 1989-ben, 12 évesen, a berlini betonszörnyetegre. A szavak a siratófal tövében perelnek tovább…
Érzelmek…
Éjfél előtt úgy döntöttem, kimegyek a ködszitálásba. A gondosan, szelektíven összegyűjtött szeméttel a kezemben, a lomot bepakoltam Katama hatalmas hasába. Mielőtt beindítottam a motort, az egyik műanyagból, kaját szórtam a kedvenc madaraimnak. Recsegett az olvadó hó a talpam alatt és közeledtem a ház előtt álló szomorúfűzhez, amikor egy hangtalan madár hasalt neki a ködnek. Egy hatalmas baglyot zavartam meg vadászatában. Felém fordította busa fejét és szemrehányó tekintettel távozott. Aztán egy denevérre lettem figyelmes. 3 fok ezt mutatta a kocsi hőmérője. 3 fok… Holnap, ma akár 11 is lehet… Lehet, hogy ez már a tavasz? Talán. Tavaszi szél meg vizet áraszt. Most van belőle. 2001-ben március elején szakította át a gátat. lehet, hogy idén szükség lesz a két, új vésztározóra? Mintha a lelkem, szívem vizei indulnának meg. A felfagyott Szív ország jégcsapjai lassan megindulnak és özönvízre készülnek. Meneküljön, ki merre tud…
A bűntelenek kiáltványa (élesítve)
Elsős gimis lehettem, amikor elkezdtem olvasni Merlétől, A Mesterségem a halált. Annyira belemerültem, hogy amikor csak lehetett, még a suliban is faltam a regényt. Orán is kockáztattam. Tudtam, ha észreveszik, elveszik tőlem és a szigorúbb tanárok karóval jutalmazzák az irodalmi buzgólkodásom. Ennek ellenére két példányt is cipeltem belőle, mert ugye ki tudja. Kósáné tanárnő, biológia órán el is vette az egyiket. Persze azonnal elővettem a másik kiadást és óvatosabban, fel-fel nézve, de folytattam az olvasást. Mai napig sem tudom eldönteni, hogy azért húzta el a száját és jegyezte meg - ilyen borzasztó című könyvet nem szabad olvasni, - mert nem olvasta, vagy éppen fordítva…
Rudolf Hoess, már- már hihetetlen története mai napig itt zakatol a fejemben. Édesapám adta a kezembe és én egymás után kétszer is végigolvastam.
A Holocaustról egyébként először apai nagyanyámtól hallottam. Ő mesélte, a zsidók már a bibliából tudták, „tüzes” borzalmak várnak rájuk, de nem sejtették, nem is sejthették a KZ gázkamrákat…
1986-ban, Krakkóból, Kis Polskival indultunk Auschwitzba. Esett. Április eleje volt, hűvös, csapadékos tavasz. A bejáratig jutottunk. Láttuk a táblát. Arbeit macht frei… Aztán apám meggondolta megát. A 10 éves fia álmát jobban féltette, minthogy a kíváncsiságának teret adjon. Talán jól tette. Talán… Visszafelé arról mesélt, nagyapám a pajeszes, gabonkereskedő kis Polacsekkel meg vetélytársával, a nagy Polacsekkel is barátságban volt. Mindkét családot Auschwitzba hurcolták. Nagyapám tisztelte a zsidókat és nem értett egyet a deportálásukkal. Bár 1944-ben ő nem is láthatta, hogyan terelik össze a csendőrök a nyírbátori zsidókat, mivel valahol a Kárpátokban, határvadász törzsőrmesterként védte a hazát…
Mindezt azért írom le, mert nem értem és fel is háborít, mit akar az néhány zsidó család, aki most úgy döntött, Amerikában beperli a MÁV-ot, mert a vasúttársaság akkori dolgozói "szemtanúk szerint, aktívan" közreműködtek a magyarországi zsidóság kínzásában, deportálásáában és elpusztításában. A követelésük számokban kifejezve is meghökkentő: 1,2 milliárd dollár!
Engem mégsem az 1,2 milliárd dolláros kártérítés háborított fel. Nem a hatalmas, az államháztartás szempontjából sem mellékes összeg. Még az sem érdekes, milyen algoritmus segítségével számolták ezt a summát. Nem a matematikai, közgazdasági, meg mittomén milyen vonzata érdekel. Sokkal inkább az, hogy a magyar állam tulajdonában álló gazdasági társaságot (és indirekt módon így Magyarországot), 65 évvel a világháború lezárása után, kívánják falhoz állítani.
Nem érdekel ki, nem érdekel mikor, és hogy miért!?! Komolyan nem. Tisztelem, becsülöm a zsidóságot. Eszükért, a kiválasztottság bizonyosságáért, az összefogásukért, a bizonyított zsenialitásért. Tisztelem, de ez a kártérítési pert, én akkor is faragatlanságnak tartom, mert úgy gondolom, ha igazat ad nekik egyetlen bíróság is, akkor ezzel minden ma élő magyar ember, kisded és aggastyán egyformán bűnössé válik. 65 év után kiderül, mindannyian aktív részesei lettünk a deportálásoknak. Atyáink(?), a nácik(?), nyilasok(?) bűne miatt, mi lakolunk meg, az amúgy is megroggyant közös kasszából egy képtelen összeget ki kell izzadnunk, csak azért, mert több mint fél évszázad után valakik ebben iszonyatosan nagy bizniszt látnak.
És ez az ami felháborít! Az üzlet. Az elhunytak, a megalázottak, a megölettek, megnyúzottak bőrén kezdeményezett beteges, pokoli, gazdasági játék. Ugye senki nem gondolja komolyan, hogy a magyar államot, 65 év távolságból ilyen mértékű kártérítésre lehet kötelezni, csak azért mert néhány jó szimatú ügyvéd, ebben bizniszt lát? Ugye nem? Ugye nincs kollektív bűnösség? Ugye nincs jogfolytonosság a Nyilas uralom és a mai demokrácia között. Ugye a Hágai Nemzetközi Bíróság is tudja, azóta nálunk rendszerek dőltek meg, átalakult a világ és generációk nőttek fel, akiknek semmi, de semmi közük nincs a II. VH-ban elkövetett borzalmakhoz.
(Ugye nem egy programozott perről van szó, hogy így tartsák sakkban a szélsőjobb felé elmozduló, egyébként korábban "csak" konzervatív szavazókat? Ugye nem egy politikai játszma 10 milliós statisztái vagyunk? Ugye nem lehet beperelni 2010-ben a MÁV-ot, amely egy szerencsétlen ország, elátkozott, de másnak ártani képtelen gazdasági társasága. Ugye nem így akarják rávenni a kormányt, hogy értékesítse a nemzeti vasúttársaságot? Ugye nem?)
És most ne menjünk bele, hogy hiszek-e vagy nem hiszek a Holocaustban. Hiszek! Ne firtassa senki, miként vélekedek az antiszemitizmusról, mert megfogom a grabancát és a ráförmedve vágom az arcába: nem vagyok antiszemita!!!
Őszintén gondolom, ha egyetlen embert is meggyilkoltak valami pokoli eszme miatt a nácik vagy bárki, akkor volt holocaust és nyíltan felvállalom, nem szívesen tartózkodom olyan emberek társaságában, akik vallási, felekezeti, hit alapon vagy éppen bőrszín, eszme szerint képesek megkülönböztetni egymástól embereket. De ez nemcsak a nácikra, sztálinistákra, ortodox kommunistákra és egyéb ördögfattyakra vonatkozik.
Éppen ezért senkitől sem sárgától, sem feketétől, sőt fehértől, moszlimtól, zsidótól, kereszténytől sem fogom elviselni, ha bántja a magyart, ha igazságtalanul szorít a falhoz, ha visszaél a jóhiszeműségemmel, ha a villogó dollárjelekkel a szemében átverni, befeketíteni készül.
Isten gyermeke vagyok: áldott vagy átkozott, egyre megy. Minden mást, ami sérti a létezésem, tudatom, hitem, magyarságom, kikérem magamnak!
Into Great Silence ( a nagy hallgatás... )
„Fáradozásunk és hivatásunk első sorban az, hogy a hallgatásban és a magányban találjuk meg Istent.”
(Statútumok 12,1).
Az aktív hallgatás különbözik magától a hallgatástól. A kettő közötti óriási különbség ahhoz hasonlítható, mint amikor valaki leül és figyelmesen végighallgat egy új albumot, vagy amikor valaki fogalmazás írás közben rádiót hallgat a háttérben. A megfelelő hallgatás során meg kell próbálni megérteni a másik fél gondolatait és érzéseit.
Az aktív hallgató megpróbálja megérteni a beszélő üzenetét és az ahhoz kapcsolódó érzéseit. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy csendben figyel, megfelelő szemkontaktust tart, nyílt testtartást vesz fel, és megfelelő helyen tett észrevételeivel bátorítja a beszélőt a folytatásra. Azért, hogy buzdítsa a beszélőt és biztosítsa arról, hogy helyesen érti, a hallgató időnként -beszéd természetes szüneteiben- újrafogalmazza a beszélő üzenetét és megerősítést, tisztázást vár. Fontos, hogy csak arra adjon visszajelzést a hallgató, amit úgy érez, hogy a beszélő üzenete jelentett, sem többre, sem kevesebbre. Azáltal, hogy hallgat és hangsúlyoz ahelyett, hogy tanácsolna és ítélkezne, a hallgató az elfogadás és megértés légkörét kelti. Állj ellen a kísértésnek és ne adj tanácsot – alkalmatlan és bátortalanító...
Schweigen ist ein kommunikativer Akt, bei dem nicht gesprochen wird und bei dem auch keine Laute erzeugt werden. Schweigen hat mehrere Funktionen. Einmal gibt es Zeit, sich eine Antwort zu überlegen. Zum anderen deutet es das Ende eines eigenen Sprechaktes an. Während man einem anderen zuhört, schweigt man ebenfalls meist. Doch kann das Schweigen auch einen Abbruch der Kommunikation signalisieren. Im übertragenen Sinne gibt es das Schweigen eines Rundfunksenders oder das Schweigen einer Raumstation. Metaphorisch können auch Waffen schweigen.
A silent mind, freed from the onslaught of thoughts and thought patterns, is both a goal and an important step in spiritual development. Such "inner silence" is not about the absence of sound; instead, it is understood to bring one in contact with the divine, the ultimate reality, or one's own true self. Many religious traditions imply the importance of being quiet and still in mind and spirit for transformative and integral spiritual growth to occur. In Christianity, there is the silence of contemplative prayer such as Centering prayer and Christian meditation; in Islam, there are the wisdom writings of the Sufis who insist on the importance of finding silence within. In Buddhism, the descriptions of silence and allowing the mind to become silent are implied as a feature of spiritual enlightenment. In Hinduism, including the teachings of Advaita Vedanta and the many paths of yoga, teachers insist on the importance of silence for inner growth. In some traditions of Quakerism (a branch of Christianity), silence is an actual part of worship services and a time to allow the divine to speak in the heart and mind.
Mélyebbre ás a varangy...
Keresem a könnyű szavakat. A lebegést és a nevetést. Keresem a tavasz illatú szavakat. Kutatom édesanyám nevetésétől éltre kelő szavakat, a szerelem nehéz jácint, nárcisz illatát. Keresem a feltámadáskor felszolgált füstölt sonkát, sárga túrót, roppanós újhagymát és „vérempiros” hónapos retket, amiről Tóth Emília ajkai jutnak eszembe…
Megyek, egy vidám nóta, valami kubai, mojito ízű nóta pereg a fejemben. Táncolni, igen táncolni a hóban és kacagni hangosan. Nevetni…
Félálomban ültem az íróasztal előtt, megálmodtam a holnapot, megálmodtam a gólyát ami pólyát pottyant az ölembe. Jajj szóljon ez a kubai nóta, álmomban apa lettem. És micsoda büszke apa, úgy hordoztam házról- házra a kipirosodott arcú csemetét, mintha a Kisjézust bízták volna rám…
Tengerrel álmodtam, uram. Tengerről, amit az én folyóm táplál. Nehéz álom volt uram, halak és kagylók felett őrködtem, én a tenger botcsinálta juhásza. De ima után, amikor halat nyúztam, minden pikkely ezüstté vált a kezemben, úgy csilingeltek, hogy abba bele lehetett örülni. És én minden vagyonomból tulipánfákat vettem. Sétáltatok már magnólia erdőben? Simogatta arcotok a szirmok bársonya, bódultatok-e már a virágok ólomsúlyú illatától. Nem aludhatok, még nem hunyhatom le a szemem.
Óh, de pici lett az a lány… De pici lett a vágy végtelen tárgya. Felcser kellene, szívéből bíbor patak, folyik a fekete vér… Segítsetek neki. Segítsetek talpra állni. Még egyszer nevetni, remegni egy augusztus éjjelen, amikor a csillagok a Tiszába járnak fürödni…
Ugye nem tudtad, hogy ilyen nehéz lesz? Ugye nem? Hát húzzad cigány! Húzzad jobban, táncolni való kedvem van. Kitáncolom magamból ezt a semmire se jó telet, a fagyot, hideget. Táncolok magamba tavaszt, szirombontogató szerelmetes tavaszt! Hogy ragadnának össze már a kutyák, sírjanak a kandúrok, lármázzanak a békák! Csiviteljen a fecske, a füstös tücsök legyen az én cigányom…
De ácsi! Álljatok meg legények, egyet se perdüljön a rokka lányok, öltözzetek feketébe nyalka huszárok. Léptetek csendes legyen mint a bagoly szárnya, álmom egy kisded álma…
Tudnék én jobbat, szebbet, tudnék olyat hogy megolvasztaná a jeget. De akinek üzenek, annak meglehet néma a szája. Mélyebbre ás a fázós béka mámma…
Levélféle szép Helénának, Amerikába
Miért lennénk ennyire földhözragadtak? Hiszen aki akarja, észreveheti, hogy a végtelen átszivároga az érezhetően nyomasztó égbolton. Túl a bioszférán, túl a naprendszeren, minden csillag egy isten és az istenek milliárdjai alkotják az Egyetlent. Nekem elég csak egyet szökkenni éjjelente és csizmám nyomán aprókat fröccsen a tejút, összevert sarkantyúmból szikrázva pattognak a Kométák és csillagbölcső köd előttem, köd utánam…
Ki jön velem meglesni, hány fiókája van a Fiastyúknak? Fáradt-e már az örökös vándorlástól az Ökörpásztor? Ki jön velem újra az ég tetejére húzni a Kis Göncölt, hogy nyár legyen ismét, nagy, nehéz, varázskezű nyár, ami csókra tanít, fehérbe öltözött nyárfák alatt?
Ki jön velem átbőgni egy misét a Bethlen Gábor utcai görög katolikus templomban? Ki sétál velem egy meleg, április végi estén a Garibaldin, a mezítlábas Camps Elysees-én. Kinek mutatom meg, hogy remeg a város egy augusztus éjjelen, a Pagony melletti díjugrató pálya lelátójáról…
Számoljátok meg, hány lépés a Stadion utcától Sóstó, egy széttört szerelem után… Számoljátok meg, hány akácvirág fürtjétől részegülnek meg a nyírségi méhek… Tavasszal már ne ágyon, párnák között, hanem egy meggyfavirág szirmában aludjatok!
Húsvétkor, amikor a reggel még hűvös széllel cicáz, induljatok Tokaj felé. Autók az örökkévalóságba, emberek a hegyre, hogy bekopoghassanak a Megváltó ajtaján...
Egyszer, amikor lábujjhegyre álltam megvakartam egy bárányfelhő álmos hasát, azóta minden nyáron nekem béget, legyek bárhol, hallom, hogy jön utánam és kérőn követeli a simogatásom…
Nyomok a hóban...
Egy lábnyom a hóban… Ennyi… Elindulhatsz utána, vagy csak a szemeddel simogatod az ember gyártotta krátereket. Egyetlen dolog biztos, hogy valaki járt itt előtted. Valaki már nekivágott a szűz hónak. Nem tudhatod, miért éppen ezt az ösvényt választotta, de láthatólag bátran lépkedett. Bolond volt? Szent őrült? Vagy csak a remény hajtotta? Egyre megy. Lábnyom van a hóban. Apró, kecses cipő hagyta. A léptei könnyűek voltak, szinte csak érintette, seperte a vastag hópaplant…
Ma nem gondolkodom, nekivágok. Mezítláb, meztelen talppal lépkedek a térdig érő hóban. A lábnyomot követem. Időnként másoké keresztezik, de én el nem hagyom, el nem tévesztem. Sokáig járok így, hegyet hágok, lőtöt lépek. Rettegek a hóvakságtól, mert akkor soha nem derül ki után járok, és félem a tavaszt is mert elfonnyasztja a havat, kiengedi a föld fagyát, vízzel mossa el, füvet növeszt a lábnyomok helyén…
Lázas ez a menet, embert próbáló. Fekete lett minden lábujjam, jégcsapok lógnak a szakállamból, de megyek…
Aki a telet is legyőzte...
Egyszer majd megírom mit jelent a tél. Egyszer majd megírom, hogy Indiában miért éppen a fehér a gyász színe és nem a fekete… A fehér nem is szín... nem az, aminek látszik. Minden más, a kék, a zöld, és napsárga is az ő köpönyege mögül lép elénk.
Ha kinézek az ablakon, mint ordas, kiéhezett, villogó szemű farkasok osonnak be hozzám, a fagy, a hó és a tél… A tél nem több mint várakozás. Téli éjszakákon nem lehet önfeledten szeretkezni, nem lehet őszintén csókolni, nem lehet beteljesedni. A tél a virrasztás, a kínos várakozás, az őrületbe kergető szürkeség ideje. Nem énekes madarak csicsergenek, hanem nehéz varjak harapják a ködöt és úgy néznek rám, mintha vicsorogva szeretnék a képembe vágni: Hitchcock tojásaiból bújtunk elő…
Az éltető víz megfagy, minta valaki megállítani a folyók sodrát, a patakok csilingelését. 2005-ben, egy komoly influenza után, onnan tudtam, hogy megérkezett a tavasz, hogy amikor már elegem lett a plafon bámulásából, beültem a kocsiba és a szikrázó napsütésben Regécig hajtottam. Még tél volt, de látszott rajta, hogy elkezdi kigombolni a kabátunkat. Leveszi a kölcsönzött tollat a fruskák testéről. Bele akar szagolni a lenhajukba, bele kíván harapni a nyakukba, eldobja a sálukat és kivörösödött fülcimpájukat nyalogatja…
A Huták előtt, a jégcsaporgonák a legfinomabb tavaszidéző andantéba kezdtek és én boldogan szopogattam egy nedves, letört, patak-darabot…
Nem merészkedtem fel a regéci várig. Hideg volt és a testpedt betegség után még nem éreztem elég erőt magamban. Lépdeltem a hóban és nagyon boldog voltam. Így lett vége akkor a télnek…
Akkor márciust írtunk, most februárba fordul a naptár. Még ki kell tartani. Tavaly ilyenkor éreztem meg, mi az a pánikbetegség. Most az az érzésem, idén el fogom felejteni. Tavaly ilyenkor majdnem lemondtam Zakopanét. Most valami azt súgja, semmire sem fogok nemet mondani… Tavaly ilyenkor még angyalnak láttam életem ördögét, ma már kinevetem magam és a bolond ragaszkodásom…
Meg kell vizsgálni, valójában ki áll mellettem? Ki fogja a kezem? Ki repít havas fenyőerdők felett? Kinek az arcával alszom el, amikor megnyugszom…? Tudom a remény olyan mint a kaspóban nevelt nárciszok, némi fény és meleg kell csak nekik és elűzik a havat, jeget, elűzik a hideget…
Rosszkedvem tele! Elég belőled! Jöjjön a fékevesztett repülés!