Csak kapkodom a fejem… Abban a pillanatban, hogy beléptem a küszöbön rájöttem, hiányzott a szerkesztőség és egyszerűen jó volt bemenni… Valahogy a kollégák is, igen mintha valami őszinte „femili fíling”, de lehet, hogy csak én töltődtem fel… Aztán egy képeslap New Yorkból, egy meghívó Rzeszow-ból… Névre, személyre… Mondom kapkodom a fejem, kellemes telefonok, mintha őszinte érdeklődés lenne a vonal túl végén… Ez lenne a tavasz?
A könyvtárban Pista bácsi vigyorog rám, azzal a soha nem lohadó, hamiskásan csibészes mosollyal. Némi humor után, Kipling, Ha című verse miatt dicsér engem… Megtalálható a blogon is. Fogalmam sincs, hogyan kapcsol össze vele, nem tudom, hol idéztem belőle… Aztán hozzáfűzi, a könyvtárosok nem ismerték… Sajnos… Azt persze nem merem hinni, hogy a blogom olvassa… Pedig jó lenne, ha néha benézne, hümmögne egyet, vagy bólogatna hozzá…
Ma egyébként a beszélgetések napja volt. Komoly, fontos beszélgetéseké. Telefonon vagy élőszóban, de mindegyik hagyott bennem valamit. Volt, amely a szívemben szaladt és most ott dohog.
Este már nem bírtam magammal, a sok élmény miatt betettem a Háry-t. A kocsiban a suite szólt, itthon már a teljes daljáték… Az intermezzo a kedvencem, ez a dacból elkövetett komolyzenei himnusz. Ez a zenei magyarságtabló, amely a legszebb pentaton dallamokkal kürtöli a világnak, törhet más gerince, szakadhat a hite, dőlhetnek tornyok, falak és államok, megfúhatják a végítélet harsonáit, a magyar sírva fog vigadni. Mindegy, hogy csárdás vagy palotás, a táncrendben ott lesznek a nyalka huszárok, akik elbűvölik a mennyei közönséget is.
Az intermezzo nekem hit, remény és akarat. A megmaradás. Néhány fontos interjú Popperrel, Kányádi Sanyi bácsival, Csoóri Sándorral, Bárdy Györggyel, Bodrogival, Kernnel, Csákányival, Bacsóval, Szinetárral, Blaskóval, Schererrel, Mucsival, Vallóval, Újlakyval, Eperjessel… Néhány fontos mondat és sor, a makacs ragaszkodás ahhoz a családi legendához, hogy rokonságban vagyunk Adyékkal. Makacs ragaszkodás a kereszténységhez, hazához, a piros, fehér, zöld trikolorhoz. Őrült, életre szóló szerelem a Nyírséggel. Valami tébolyult hit abban, hogy a világ Nyírbátorból is kiforgatható a négy sarkából, hogy a semmiből is nőhet város, mint Nyíregyháza. A két város között a világ leglassabb szerelvényei közlekednek. Hiába lekerekítettek és gyönyörűek a Siemensek, a sínek állapota miatt helyenként csak 20-szal száguldozhatnak a vonatok…
Nem lehet nagyobb átkot szórni emberre, minthogy ezt a vidéket nevezze szülőotthonának. Nincs nagyobb nemzeti magány a világon, mint az, hogy a magyart vallhatja valaki anyanyelvének. Nincs elátkozottabb a magyar és azon belül is a Tiszán túli messiásnál. Még az isten is megszánja időnként, olyankor szilvapálinka képében gurul le a torkán és próbál erőt, kitartást pumpálni a szerencsésebb körülmények közé szánt húsba. Néha azt hittem talán Zorbának még kegyetlenebb, de Kréta körött legalább ott a tenger… Nekem be kell érni a sárga futóhomokkal, ami nem sivatag, de rosszabb annál, és Pszeudóakácokkal, amelyek csak imitálják Hemingway Afrikáját…
Keresem az ért. Esküszöm, kitartóan keresem a sás borította Ért, amely majd eljuttat az óceánig… És bolondulj meg ember! Az egyetlen várost átszelő folyóvíz neve Nyíregyházán: Ér patak… Most mondjátok, szórakozik velem az isten? Vagy kezdjem ácsolni a nevemet kölcsönző bárkát?
