Két és fél óra egy fogorvosi székben. Két és fél óra érzéstelenített arccal. Közben beszerelnek egy fogorvosi röntgen készüléket, Dr. Angyal,a druszám elmeséli a fél életét, csörögnek a telefonok, intézik a világ fogsorát. Az RTL klubon egy gyönyörű lány szambázik, méregzöld, falatnyi semmiben és mosolyog. A percek csak vánszorognak, a fúró, szinte az agyamban sípol, és közben szaporodik a méregdrága, idegen (amerikai?) anyag a fogamban. Mennyivel egyszerűbb lenne cápának lenni!?! Aztán arra gondolok, a jóisten milyen aprólékosan tervezte meg az embert. A gyerek ne szenvedjen: a tejfog helyett még nő másik. A fájdalomtól terhes tömés, legyen a bepiszkolódott felnőttek osztályrésze.
Amerikai anyag…
Hányszor, de hányszor jut eszembe Heléna. Gyönyörű fotókat kaptam tőle. Ott a kedvencem is, csak neked fejléccel: a Flatiron, most éppen a „feneke” felől… A fotókon merengve arra gondoltam, a zsidók ismét milyen okosak. Sok gyereket vállalnak, sok utódot hoznak a világra, mert tudják ez (is) a felemelkedés útja. Nem gondolkodnak, hogy a gyerek milyen nyelven keresi majd a kenyerét, a lényeg, hogy megőrizze identitását (ami ebben az esetben nem csupán nemzeti, hanem vér kérdés is) és bárhol is nőjön fel, tudja, hová tartozik és akarjon oda tartozni. (Vér nem válik vízzé!) Nincs szebb dolog, mint felállalni a közösséget, építeni a közösséget! Nem kétséges, hogy az a zsidó srác - akiről Heléna ír, -aki, most költözött ki az Államokba Budapestről, kéz a kézben egy debreceni lánnyal, szóval neki, nekik nincsenek identitás problémáik. Talán néhány apróság hiányozni fog – túró rúdi, a krémes tejföl, a TV-paprika, töltött káposzta – de mindezért bőven kárpótolja őket az Újvilág. Lehetőségekkel, eséllyel és szédületes perspektívával. Másrészt Amerikában zsidónak lenni, büszke gyönyörűség…
Szóval, azt hiszem, ha egyszer, valaha, még élni akar a nemzet, akkor sok-sok gyerekeket kell nemzeni, nevelni és exportálni a nagyvilágba. Nem a nyelvünk kell félteni, nem a vérünkbe ívódott magyarságélményt, hanem az egyre fogyatkozó genetikai állományt. Embert kell nemzeni, faragni, szép magyar legényeket és leányokat. Ezt a kategorikus imperatívuszt éppen a zsidó fiatalok küldik nekünk.
Egy nagy nemzet látomása nem kezdődhet másként, mint a nemzeti sokaság megteremtésével, a lélekszám látványos emelkedésével.
Sokáig azt gondoltam, erre a csúf, kormos világra nem is kell már gyerek. Ám ezzel a buta gondolattal a pusztulásnak adnám át a helyem. Most még dönthetek, hogy a termékeny talajba nemes magot ültetek, vagy hagyom, hogy az ugaron elterjedjen a mindent túlélő parlagfű. Most még eldönthetem, hogy magyarra tanítok ragyogó tekintetű csemetéket, vagy megvárom, míg a sírom fölött idegen imádság sustorog. (Ahogy azt már Herder is megjósolta...) Még most van választási lehetőség, holnap ellenben már csak kilenc millióan hívják „édesnek” az anyjukat…
Ráktalicskának
Baráti üdvözlet és őszinte tisztelet jár JonC-nek. Annak a szellemi társas utazónak, aki ugyanarra a végkövetkeztetésre jutott, a „pörrel” kapcsolatban. Átrágtam én is a beadványt. Köszönöm a „hozzáférést”.
Szívesen olvastam a kemény, őszinte és a kényes téma ellenére is tiszta gondolatokat, amelyek szívemből szóltak. Azt hiszem nagyon igaza van annak a szakértőnek, aki azt mondja, pontosan az ilyen agyszülemények provokálják a szélsőségre hajlamos embereket, sőt talán még a józanul gondolkodókat is. Egyébként napok óta allergiás viszketést érzek, amikor arra gondolok, ilyen kérdésekben milyen diplomatikusnak kell maradni, milyen visszafogottan kell kiáltani és logikus érvelést felépíteni, különben máris olyan bélyeget süthetnek az emberre, ami egy éltre eltántorítja attól, hogy bármilyen közéleti kérdésben kifejtse a véleményét. Egyébként soha nem fogom elfelejteni, amikor a postaládámban egy olyan szórólapot találtam, amit azóta sem értek.
A propagandaanyag azt taglalta, miért van szükség Izrael és Palesztina között egy négy méter magas betonfalra. Hogy ez a monstrum, a biztonság egyetlen bizonyítéka. Nem értettem mi közöm nekem ehhez, miért kérik az én támogatásom az építkezéséhez és, ha már meg kellett kapnom, akkor miért nem tudják, milyen undorral tekintettem 1989-ben, 12 évesen, a berlini betonszörnyetegre. A szavak a siratófal tövében perelnek tovább…
Érzelmek…
Éjfél előtt úgy döntöttem, kimegyek a ködszitálásba. A gondosan, szelektíven összegyűjtött szeméttel a kezemben, a lomot bepakoltam Katama hatalmas hasába. Mielőtt beindítottam a motort, az egyik műanyagból, kaját szórtam a kedvenc madaraimnak. Recsegett az olvadó hó a talpam alatt és közeledtem a ház előtt álló szomorúfűzhez, amikor egy hangtalan madár hasalt neki a ködnek. Egy hatalmas baglyot zavartam meg vadászatában. Felém fordította busa fejét és szemrehányó tekintettel távozott. Aztán egy denevérre lettem figyelmes. 3 fok ezt mutatta a kocsi hőmérője. 3 fok… Holnap, ma akár 11 is lehet… Lehet, hogy ez már a tavasz? Talán. Tavaszi szél meg vizet áraszt. Most van belőle. 2001-ben március elején szakította át a gátat. lehet, hogy idén szükség lesz a két, új vésztározóra? Mintha a lelkem, szívem vizei indulnának meg. A felfagyott Szív ország jégcsapjai lassan megindulnak és özönvízre készülnek. Meneküljön, ki merre tud…
