"Láttam, láttam sok olyat, amit ti emberek el se hinnétek. Lángban álló hadihajókat túl az Orion-csillagképen, láttam C-sugarakat csillogni a sötétben a Tannhauser kapu mellett. Ezek a csodás pillanatok eltűnnek az időben, akár a könnyek az esőben... Ideje meghalni." (Blade Runner)
Sokszor megkérdezik tőlem, mi a fenét keresek (még) Nyíregyházán? A kérdés hízelgő. Májhizlaló, mert a formális logika szerint, azt az állítást tartalmazza, hogy máshol, valahol egy földi (újságíró) paradicsomban lenne a helyem. Csak én balga, kishitű, provinciális, rúzsflórás, büdös sajt, nem ismerem fel, hogy efféle nyírbátori szöveggyártó kisiparosra van szüksége ennek a fene nagy világnak. Szóval ilyenkor egy nehéz kérdéssel a nyakamban térek haza, lelki magányomba, hogy aztán hosszasan bíbelődve, rágcsáljam ezt a nem éppen jóízű kefeszerű képződményt.
Először is jó lenne hinni, hogy a Krisztusi korban, van még bennem szufla. Nemcsak az ország hetedik legnagyobb városában lehetek szerkesztő-riporter és nagy tiszteletben álló Kálmánka, közepes méretű(?) hal, egy pocsolyában, hanem tegyük fel viza a Dunában. Tudom ez képtelenség, mert a Vaskapu megépítése óta, nem úszkálnak hatalmas vizák a Dunában Budapestnél, sőt a romantikus ábrándozásnak is lejárt az ideje, mert az öreg folyam elvesztette a néhány évszázada még keringőt érő kék színét… Szóval marad a nem túl szívderítő esély, olajos halnak lenni és szorongani egy szűk szardíniás (média)dobozban.
Édesanyám és édesapám még most sem érti, miért gondolják mások, hogy megtáltosodtam… Nekik, az ő egyetlen hülye gyermekük maradok, akinek szombaton reggelente lapáttal kellett beleverni a fejébe a legegyszerűbb matematikai összefüggéseket is. Hiába a versek, cikkek hada és az élő tv műsorok, továbbra is csepűrágó maradok a szemükben, mert nem teljesítettem be álmukat, hogy orvos, ügyvéd, mérnök vagy éppen megbecsült közszolga legyek egy uniós pénzből felújított hivatalban…
A realistábbak azt mondják, nem a képességekből van hiány, inkább az akaratból, szorgalomból. Ülök a fenekemen, csehovi antihősként ábrándozom a világ megváltásáról, az emlékeimben élek, miközben elszalad mellettem a világ. Míg azon morfondírozom, hogy van-e bennem elég erő, tehetség, szufla, megöregszem és a végén a halálos ágyamon azon fogok keseregni, hogy miért nem próbáltam meg, legalább egyszer, a nehezebb utat és miért választottam a kényelmesebb, de sokkal langyosabb középszerűséget… (Ha egyáltalán a középszintet elértem…)
Menni bele a sötét, kiszámíthatatlan ismeretlenbe, bukdácsolva, sérülve, kopva és szédülve, vagy a biztoshoz ragaszkodva ténferegni egy ismerős, némi védettséget élvező posványban? Ez itt a kérdés!
Egy ideje egyébként nagyon magam vagyok. Nagyon. Belül kényszerek, konvenciók párbajoznak a lázadás, a nyughatatlanság, a sohasem álmodott becsvágy seregeivel. Miközben ezeket a sorokat is írom, nem a meggyőződés sutyorog bennem, nem ZPZS nagy mellénye és arca, hanem a szorongást kiváltó kérdések: vajon Luxi és Co. mit gondol? Mosolyog-e a szellemi fogyatékos reményein, álmain? (No de ki gondolta volna a parasztfiúnak álcázott Skywalkerről, hogy egyszer az egész univerzum sorsa az ő fénykardjától függ majd…)
Egy ideje úgy érzem, nagyon magam vagyok, mert mindenki, aki csak teheti, elhúz Nyíregyházáról. Itt hagyja a pocsolyát és inkább elmegy ebihalnak, valami távoli vízbe, minthogy ebben a mocsárban egyetlen percet is töltsön. Aztán így nem nehéz eltemetni magamban a nótát és nézni, hogy minden társam valóban piszkos, gatyás és bamba… maradni a káromkodás és a fütyörészés mellett…
Valamikor azt mondtam, mi marad ebben a porfészekben, ha mindenki hátat fordít neki? Mi marad? Marad-e egyáltalán valami? Mi tartja majd össze a várost? Ki, kik vállalják a habarcs szerepét a hányaveti módon kiégetett téglák között??? Ma azon tűnődöm, miért nekem kellene ezen merengeni?
Kétségek, igen az én fámban nem a szú perceg, hanem a kétségek sötét rovarhada. Tudom, itt soha nem lehetek próféta. Itt anyám hülyegyereke vagyok, bármilyen nagyszerű pillangó is bújjon elő a bábból. Itt csak arra fognak emlékezni, milyen csúf kis hernyó voltam, aki még az életet is csak hitelbe kapta, akit vidéki jó szándékból hagytak meg holnapra.
Az ember ilyenkor úgy várja megerősítést, mint hívő a messiást. Biztatást, tapsot, szurkolókat óhajt, mint vizet a teve. Mentort, mankót és gyógyászati segédeszközt, egyetlen kezdő lökést… Várja nőktől, áthazudott éjszakáktól, várja csábító tekintetektől, kiszedett szemöldököktől. Várja csontos kezektől, kerek, feszülő mellektől, forró és jéghideg comboktól… Várja egytől és egyetlentől. Várja a tömegtől és másoktól…
Egyetlen reményem, hogy tényleg van valami, halvány, apró szikra itt a lelkem mélyén. Néha, ha emelkedettebb a hangulatom, istennek hívom, máskor csak öngyújtónak csúfolom…
Még maradok. Nyíregyháza, gyermekkorom városa még magához ölel. Még ad, még szívesen ad… Holnap???
It's too bad, he won't live. But then again, who does?Kár, hogy nem fog élni! Na, de hát ki fog?(Blade Runner)