Alszol? Engem nem tud legyűrni ez az éjszaka. Izgága volt a hétfő és most a kedd kezdete is hangyás. Hogy tudok ennyit beszélni? Mit tudom én. Talán ez a sorsom. Kibeszélni. Kimondani. Levésni. Annyi élet, annyi tapasztalat, annyi tudás veszett kárba, csak mert azt az őrült mennyiségű gondolatot senki nem volt aki levésse.

Te, figyelj! Alszol? Adj még öt percet, aztán hagyom, hogy az éjjel tegyen magáévá. Képzeld elmentem biciklizni. Csak így a tó köré. Gondoltam, majd lefáradok. Képzeld, összeütköztem egy denevérrel. Kicsit káromkodott, mert megijedt, de azért képes volt korrigálni. Képzeld, a Holdat tigriscsíkos felhők takarták és már csak szerelmesek andalogtak a tó körül. Honnan tudom, hogy szerelmesek? Kéz a kézben, csókra csók… Nem tévedhetek...

Te, figyelj! Szerintem egyik sem tud úgy csókolni, ahogy te. Nincs meg bennük az a türelmetlen rezgés, remegés. Amikor az ajkad az ajkamhoz ért, mindig azt hittem finoman beszippantasz, oda szíved legmélyére, oda ahol egy bársonykanapén csak nekem készítettél fekhelyet.

Ne aludj még! Az olyan mintha itt hagynál, itt egyedül ezzel a száz mömaxos szatyornyi érzéssel. Na látod, ezért nem fogynak el a szavak, ezért nem fogynak el a mondatok. Emlékszel még a nagy gardróbszekrényre? Kidobáltam egy csomó ruhát, lett hely benne bőven. Ideférne az életed. A nem használt cipőktől, meg minden kacattól megszabadultam. Igen, ne nézz ilyen kérdőn, az összes rossz szokástól is. Kivettem őket Dombrádra és egy délután elégettem az összest. Most jobb-e? Igen. Sokkal.

Te, hallottál a Szent Rita kilencedről (link)? Most futok majd neki másodjára. Elsőre nem ment. Három és fél napig nagyon erős voltam és nagyon határozott, aztán eltörtem, megtörtem, magamban sem hittem. Szégyellem. Mint, amikor apámtól megkaptam az első atyai pofont.

Bár ma már tudom, hogy nem a pofontól kell félni. Hanem a semmitől,  a hangtalanságtól, a csendtől és a közönytől… Ma már tudom, hogy amíg villámlik, mennydörög, addig bármi lehet, de ha nem kel fel a Nap, ha nem remegnek tovább a csillagok, ha nem hullámzik többet a tenger, akkor már mindegy, hogy az ember nappal vagy éjjel teker, nyomja a pedált… A csillagos ég felettem, kis (erkölcsös) piros bicikli alattam…   

Én vagyok, aki fákkal táncol, aki a viharos ég feletted, én nyitom meg az égi csapokat, én vagyok a jégverés, a szélvihar, a buborék a tócsába vágódó, kövér esőcsepp után. Én szólok az összes nyomorult hangszóróból, én beszélek, én éneklem az összes dühös nótát, én éneklem az összes szerelmes nótát, én vagyok az altató, mely a park felől, könnyű álmot hoz a szemedre. Én vagyok a bukás, én vagyok a siker, én vagyok az öröm, én vagyok a bánat… Én vagyok, akit utálnak, akit mégis várnak. Én vagyok a kerek, a szép, én vagyok végtelen, a kék, a tenger, a hófehér taraj a hullámon, én vagyok a teknős és én vagyok a sün. Én vagyok, aki mindig jön, aki mindig érkezik, aki soha nem tud ég veledet mondani. Én vagyok a féltve várt, remegő helló… Én vagyok a szelíd csók, én vagyok a vad csók, én vagyok a könny ízű csók… Én vagyok az oszló, foszló, a megtépett, a sarokba dobott, én vagyok a megrágott játékmackó… Én vagyok, aki játékból is feltámad, aki felkel, megindul, aki izgul, aki fél, de a végén mindig, mindig győz. Én vagyok a legtitkosabb álmod.

Minden emberi dolog olyan, mint egy műalkotás: meg lehet hamisítani.

Friuli-Venezia-Giulia tartományban, Camino al Tagliamento mellett, egy apró faluban, egy régi, jobb időket látott villa hívja fel magára az arra járó figyelmét. A villa Mainardis nevet viseli és aki szereti Tornatore (link) filmjeit, azonnal felsóhajt: hát ez a csoda szolgál a „Senki többet” (link) című film kulisszájaként. Csöndesen jegyzem meg, hogy a villa egy-egy szobáját a Tripadvisor szerint bárki kiveheti, két főre alig 20 ezer forintot kóstál az éjszakázás. A mellékelt képek tanúsága szerint, ezért a pénzért semmiféleképpen sem kapunk keleti kényelmet (link), sőt a belsőépítészetet illetően, esztétikai élményt sem, így inkább maradjunk a filmnél, amelyhez díszletként szolgált... 

Tornatore nagy játékos. Trükkök, ügyes vágások és egy trieszti kapubejáró összeboronálásával, ebből a mindentől távol eső, nagyon vidéki környezetből belvárosi helyszínt gyúrt össze. Bevett szokás ez a filmes világban. Szemfényvesztés. Kegyes csalás. De ettől a mese nem lesz kevesebb. Ha már a helyszíneknél tartunk érdemes megjegyezni, hogy az egész sztori kap egy kis, dekadens monarchikus színezetet, hiszen a forgatási helyszíneket illetően Trieszt, Bécs, Prága szentháromsága ad keretet ennek a keserédes, szerelmetes kriminek.

Okos film, de keserű film is, na meg elgondolkodtató film. Annak idején (2013) az Index Cinematrix blog-kritikusa kegyetlenül ütött rajta egyet; nyálasnak tartotta (link), bár ugyanakkor elismerte, hogy helyenként úgy beszippantotta, hogy már-már azt hitte, fantasztikus dolgot lát a vásznon…

Most hat év távlatából is azt állítom, hogy maestro Tornatore nem nyúlt mellé, nem lőtt mellé, a nyálastól messze áll és olaszként, a képzőművészet szintjére emelte a szerelemet. Mert Tornatore egy pillanatig nem kételkedik abban, hogy a szerelem valódi és lenyűgöző Kunst. Éppolyan művészet, mint a festészet, a szobrászat, építészet. És miért ne lenne az? Ha a csók, a szeretkezés lehet művészet (lásd Kámaszutra), akkor maga ez a megzabolázhatatlan, értelmezhetetlen, magyarázhatatlan érzés miért ne lenne az?

Spoiler: Dióhéjban a film könnyen vázolható. Adott egy fura, öregedő, decens "becsüs" és műgyűjtő (Geoffrey Rush), aki történetesen a világ egyik legmenőbb aukciósházát működteti. A férfi előéletéről nem sokat tudunk, de az kiderül, hogy szerelmes a különleges és ritka női portrékba és annak érdekében, hogy ezeket megszerezhesse, némi csalástól sem riad vissza, ebben pedig egy barátja (Donald Sutherland) segíti. Oldman (beszédes név), így hívják a férfit, egy nap fura telefonhívást kap, mely szerint egy fiatal hölgy (Sylvia Hoeks) arra szeretné megkérni, hogy készítsen katalógust szülei hagyatékról, majd árverezze el a műkincsekkel stafírungozott örökséget. Ha Oldman fura ember, hiszen semmit sem hajlandó megfogni puszta kézzel, csak kesztyűben, úgy a titokzatos hölgy megbízó mindinkább az. Olyannyira, hogy Oldman szép lassan beleszeret a fura lányba és az viszont. Nagy játék ez, mert a lány titokzatosságát az agorafóbiája nagyítja fel. Tessék elképzelni egy álomszép lányt, aki 12 évig ki sem jön a  szobájából, mert menten rosszul lesz az emberektől, a tértől és távolságtól. Pedig szemrevaló, bűbájos és finom, már hogyne képes elrabolni annak a férfinak a szívét, aki egész életében az egyedi, a szép, a különleges után kajtatott. Tornatore azonban nem egy leányregényt álmodott meg. A szerelemtől óvatlanná vált főhőst csúnyán átverik. Kirámolják a szívét és a széfnek használt kincstárát...  “Ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is.” (Mát 6,21) Szép lassan kiderül, hogy a lány szerelme tökéletes hamisítvány. Csupán arra szolgált, hogy Oldmant megszabadítsák felbecsülhetetlen értékű festményeitől... A teljesen kifosztott Oldman a film végére azt a kérdést veti fel, hogy lehet-e egy ilyen műgonddal megálmodott szerelem ilyen tökéletes másolat. Tornatore pedig nem ad megnyugtató választ.. Ha csak nem készít majd egy folytatást...        

A filmben a rendező már művészetként kezeli a szerelmet, és azt mondja, bizonyosan vannak olyanok is, akik sportot űznek abból, hogy meghamisítják a szerelmet. Megjátszott örömök, eljátszott érzések, apró stiklik, átverések, hány olyan kapcsolatot ismerünk, ahol az egyik fél csupán egy helyzetért, anyagi biztonságért, lehetőségekért él valakivel, míg a "másik" szentül hiszi, hogy nincs itt kérem átverés, önmagáért szeretik...

És hát nem ettől rettegünk-e mindannyian attól, hogy besétál valaki az életünkbe, aki iránt a legtisztább, legnemesebb érzéseket tápláljuk és Ő csupán érdekektől, sötét szándékoktól hajtva, a bolondját járatja velünk?

 „Minden emberi dolog olyan, mint egy műalkotás: meg lehet hamisítani.” Szól a “La migliore offerta” egyik alaptétele. És bármennyire tiltakozunk ellene, nem vitás, hogy örök igazságot fogalmaz meg. Millió hamiskártyás jár-kel a szerelem világában.

A Senki többet-ben persze Tornatore túloz. A művészetnek túlozni kell, hogy a kiábrándító és megdöbbentő valóságot képes legyen felmutatni. Ebben a filmben valahogy mindenki sérült egy kicsit, mindenki hamis, igazából senki sem az akinek látszik. Ilyen értelemben jó párhuzamot biztosít Amelie csodálatos életéhez.

A szakmája királyként tartott Oldman, nem csak egy megszállott profi, hanem gyűjtőszenvedélye miatt, akár a kegyes csalások mestere is, az autistának tűnő törpe-lány, mindentudó orákulum, az agorafóbiásnak tartott Claire pedig tökéletes színésznő. Ebben a filmben mindenki átver, mindenkit, és ettől hasonlít leginkább az életre. Ebben a filmben keserű igazságként kapjuk meg a pakkot hiú ábrándokról, káprázatosnak hitt szerelemről és az idő kegyetlenségéről…

Mesés, mégis felkavaró, sokat mondó film ez. A Geoffrey Rush által formált Oldmant a film végére teljesen magunkénak érezzük. Robert (Jim Sturgess), a film MacGyvere és mint kiderül, nagy manipulátora mondja, hogy a fogaskerekekben az a lényeg, hogy a kopások miatt elkezdenek egymásra hasonlítani. Ilyen az életünk, csalásban, átverésben, szerelemben, háborúban csak fogaskerekek vagyunk és bármilyen tökéletesen legyünk legyártva, a kopás miatt elkezdünk a másikra hasonlítani…

- Lambert! Mondja milyen együtt élni egy nővel?

- Mint licitálni egy árverésen. Sosem tudhatja, nem jön-e egy jobb ajánlat... 

Csuda nagy film a Senki többet! Csuda nagy katarzis. Minden szimbólum, minden metafora benne. Az esetlen kékszakáll hetedik ajtaja mögött, könnyen pénzé tehető, csodás portrék lapulnak. Szó szerint adható-vehető kincsek ezek. Ám a romantikus néző rögtön felfogja, Oldman szívével, lelkével azonos ez "képtár"-szoba. Akit ide beenged, annak bármit, az életét is odaadná. De mi történik, ha ez a valaki csak a pénzt látja ezekben a festményekben? A filmet igazából az fogja érteni, aki a szerelmet és a művészetet is érti. Aki képes úgy tekinteni a szív ügyeire, mintha az Uffizi vagy a Louvre csodái között járna… Mert ki érti Scheiber Hugót (link), Molnár C. Pált, Aba Novákot? Ki képes elámulni azon a triviális tényen, hogy Csontváry majdnem kocsipányvaként végezte? És ki épít úgy szerelmet, mintha az katedrális lenne? Ki őriz úgy elmúlt nyarakat, türkiz tengereket, kagylókat, mintha a világ legdrágább gyémántjai lennének? Ki tud úgy szerelmet rajzolni szavakkal, hogy attól bőgni kell, és kipirult szemmel fohászkodni az égre; torzóként is megérte!

A Senki többet megtanít hálát mondani és üzeni, nemcsak a szavaknak, a művészeteknek is hatalma van. Mágiája, elemi ereje és csodája. Így aztán, amikor a film végén megkérdezi a pincér a főhőst, hogy egyedül van-e? Az elmélázva feleli; nem, várok valakit. És mi ott ülünk Oldman mellett, a ketyegő órák között és várjuk azt a valakit.

…similis simile gaudet…

"Hinnye, azért vannak csuda napok!" – nyugtázta magában Póka Pista miközben kipirult arccal, megrángatta egy kicsit megcsúszott, kitérdelt, az ülepén foltozott szövetnadrágját. Tüdejét felfújta a karcos cigánymeggy pálinka és érezte, hogy a boldogság megkergül benne, mint a kölyökkutya. Öles léptekkel tartott hazafelé, rossz cipőben, de csudálatos érzésekkel.

"Ritka, mint a földön talált, kövér buksza, hogy az ember megérezheti mi az igazi szerelem!" – így morfondírozott magában. "Oszt akkor átjárja testét, hiába fojtja el az érzést, titkolja el az indulatot, a legvastagabb pokróccal tompított szívverések is világgá kürtölik ezt a világot rengető érzést, a szerelmet. Mert ilyen az ember ezen a vidéken. Tartogassa magában. Elfődeli, elhantolja. Nem mutatja, nem mondja. De azért belülről rágja, szorítja, roppantja. Mindegy az, hány éves az ember! Húsz? Negyven? A szerelem nem válogat, olyan mint a spanyolnátha, fiatalt, öreget leborít a lábáról!"

***

Pedig aznap kedve sem volt felkelni. Ilyenkor július elején olyan korán lesz reggel. Villámgyorsan pitymallik. A csillagok, meg a Hold sebtében pakolnak össze, mint valami gyors kezű tolvajok, hogy az embertelen. Vörösödik, sárgul a keleti égbolt, oszt a Nap, mint a cirkuszi mutatványos, hip-hop, mán az égen van. Aki meg ugye kaszálni készül, annak jobb minél korábban megindulni. Mert déltájt még az akácok alatt is megfőzi az embert a hőség. Hideg tejet ivott, szelt egy karéj kenyeret, megzsírozta és egy kertből szedett paprikát megdörzsölt az ingujjba és már harapta is hozzá. Aztán kiment a házból, levette a szilvafára akasztott kaszát és a vénséges fenőkővel élezni kezdte.

Csak az járt az eszibe, hogy ha egy kis szerencséje van, akkor Szokolék szépséges lánya is ott lesz az aratáson. Sűrű, hullámos barna hajánál, tán csak azoknak a nagy szemeknek a pillantása sűrűbb. Az arca ovális, a bőre makulátlan és formás, mintha valami porcelánból készült volna. Kacagása betölti a mezőt, a természete kikapós, de csak cicázik a férfiakkal. Ha úgy érzi túl sok belőlük, úgy rázza le magáról őket, mint kutya a bolhákat. Szédíti, forgatja az udvarlókat egy ideig, amíg kedve telik bennük, hogy azok majdnem agyvérzést kapnak a hirtelen jött vágytól. "Istenem, mint a frissen esett hó, olyan a szeme fehérje…"   Mondják, hogy a csemegeboltos Papp Géza fia is kajtatott utána. Nagy doboz bonbonokat hozott, meg csuda csokor virágokat. A virágot elvette tőle, a bonbont a bokorba hajította. Majd nagy morcosan foghegyről így vágta be maga utána a kiskaput;

-  Hát tehenet akar maga belőlem csinálni? Egy kövér asszonyt, aki majd jámboran szoptatja a borjait!?! Hogy soha férfi rám ne nézzen többet? Meg tudnia kellett volna az úrfinak, hogy nekem lila virág nem kell. Ismeri maga egyáltalán hófehér a fréziát? Vagy a szellőrózsát?

A Papp Géza fia tán fel is kötötte volna magát a Tiszavasvári úton, ha nem pont akkor jár arra Bakos, a szikvizes, a szekerével, oszt rá nem ripakodik, hogy az anyja hétszentségit akar azzal a kötéllel a nyakában…

***

"Hátha ott lesz…" - fente a kaszát Póka Pista. Vénfiú volt. Közel a negyvenhez. Esete sem volt lánnyal, menyecskével. Vágyott rájuk, de gyáva volt, bátortalan, esetlen. Csúnyának nem volt csúnya, de mivel gyakorta megtörtént, hogy az apja ruháiba járt-kelt, idősebbnek tűnt a koránál. Meg hát a Pókák korán kezdenek őszülni. Még 20 éves sem volt, amikor egy-két deres hajszál már vegyült a barna kobakján. Furcsa is volt a többiekhez képest; csillagokról, meg az állatokról szeretett beszélni, de olyan zagyván, a maga módján. A csillagok mellett egy dologhoz értett, a kaszához. Úgy fente, hogyha egy hajszál az élire hullott volna, menten kétfelé esik. Szépen vágta a rendet, vót benne köszönet és ha egy 20 fillérest valaki elhajított a réten, Pista olyan ügyesen forgatta szerszámot, hogy nagy széles mosoly közepette, bármikor megtalálta az érmét. Tudta a titkot, a sarkát kell jól leereszteni, nem a hegyét… Egyetlen gyermeke volt vénülő szüleinek, mint a Szokol jány. A szülők szorgos, istenfélő emberek, földjük volt rendesen, művelték is tisztességgel, volt, hogy 15-20 napszámos is dolgozott náluk, szükséget nem láttak, fejük csak azért fájt, hogy ez a fiú, nősüljön mán meg…

- Elindulok gyalog! – szólt be a házba. Az apja épp akkor egy kupica pálinkával köszöntötte a reggelt. Az édesanyja meg abárolt szalonnát, kenyeret, zöldséget készített elő a nagy munkához.

- Édes fiam! – szólt neki. - Oszt befogtad-e a lovakat, húztál-e egy kupa vizet? – kérlelte a mama, mivel tudta, hogy a kasza élezésén kívül ez mihaszna, egy gaz szálat keresztbe nem rakott az udvaron.

- Azt majd édesapám – válaszolta csendesen a fiú – ha én csinálnám, abban mindég hibát lelne – felelte és elindult magányosan a  határba.

-  Nősülj meg, te Pista gyerek, mert elvisz az ördög! – csúfolta Kindrusz Pali, a keresztapja, akit a rossz nyelvek hanglér embernek tartottak. Kisbíró volt, hozzászokott, hogy nagy szót kell mondani, meg figyelnek is rá. A szépasszonyokra merészen rákacsintott, így hozta őket zavarba, de az eladó sorba lévő jányokat is úgy gusztálta, mintha még legény korba’ volna. Minden mondata végén kacagott, de nem is kacagott, hanem röfögött, mint egy hízó. Szépen nyírt bajszára volt a legbüszkébb, meg mokány termetére. Hatvan felett is izmos volt, mint egy birkózó.  A csúfolódást hallhatták bizonyosan Szokolék is, akik akkor jöttek meg egy emberekkel teliaggatott szekérrel. Salamonbokor kalákába aratott. Fiatal jányok, fiúk zötykölődtek a gabonatáblákhoz és mindegyik nevetni kezdett, amikor Kindrusz Pali húzni kezdte rokonát, a bolondos, álmodozó vénfiút. A szekéren ott ült Julcsa is, de az bizony még csak rá sem pillantott. Szépséges tekintete most fájón szürkén a távolt, a semmit fürkészte. Pedig ebben a kimért szomorúságban is olyan volt, mint egy drága, csillogó ékszer a dúsgazdag, debreceni Löfkovits kirakatában…

***

Nehezen múlt a délelőtt. Pista kaszált, hátra sem nézett, ment mint egy ökör fáradhatatlanul. Némán. Ömlött rajta az izzadtság. A szempilláiról időről-időre a szemébe cseppent. Csípte. A népek a távolban bolondul nevettek, de ő nem hallotta miről megy a tréfa. Nem is érdekelte. Legfeljebb Julcsa. De annak meg mámma úgy sincs jó kedve. Kaszások, kévekötők előtt járt. Vissza-vissza csak akkor sandított, amikor legalább a szeme sarkából akarta látni Julcsa hajlongó testén.

"Hát hogy lehet valakinek ilyen csudálatosan szép, karcsú bokája, ilyen vajszínű sarka? Hogy lehet valaki ilyen angyaltermetű? Hát ennek a jánynak még a homloka is igazgyöngyöket izzad…."

Délben megpihentek az aratók. Megéheztek a nagy munkában. Az anyja egy emberes szelet kenyeret, egy szép darab abárolt szalonnát, egy fej friss lila hagymát meg egy kendőt tett Pista ölébe. Az emberek zsibongó sűrűjétől távolabb foglalt helyet egy lópokrócon. Megfáradt, de éhséget csak akkor érzett, amikor ránézett a falatokra. A szalonna hátát szépen befedte a fokhagymás paprikakrém és ínycsiklandozó illatokkal kényeztette az orrcimpáját. Elővette a bicskáját és harapnivaló falatokat gyártott. Ahogy egy-egy katona eltűnt a szájában a szemét is legeltette. A fehércselédeket bámulta. Megkapta őket a nap. Azok a mázas kupákból egymás tenyerébe vizet töltöttek, de nemcsak mosdottak, játszottak is, fröcskölték egymás arcát, majd amikor megunták, pihegve ültek le a fasor alá. Haraptak egy kicsit és egymást húzva, bazsalyogtak hófehér fogaikkal. Nem tudta miről van szó, de mint a tejbetök ő is mosolygott feléjük. Aztán azon kapta magát, hogy nem is az arcukon, hanem pihegő kebleiken nyugtatja a szemeit. Egyszer csak észrevette, hogy a szépséges Julcsa sehol sincsen. Nincs a lányok között, sem közel, sem távol. Mohón kezdte keresni, láztól fürkész szemekkel, de hiába forgott, sehol nem találta. "Talán hazaküldték…" Amikor befejezte az ebédet, még egy darabig fürkészte a lányt, de egyszeriben súlyos, méla álom kezdte kerülgetni. Le- és le akartak ragadni a pillái, nyúlt a szája, bóbiskolt a feje. Nem is értette a dolgot, hiszen olyan mélyen aludt az éjjel. Ledőlt. Könyökével kitámasztotta a fejét, majd összecsuklott és fekete álomba zuhant…

***

Ahogy vágta rendet, hátulról egy édes hang szólította meg; - Pista hoztam egy kis vizet! Villámgyorsan fordult meg. Julcsa állt előtte. Fogaival finoman beleharapott az alsó, meggypiros ajkaiba. Egy kék kanna volt a jobb kezében. Balban meg a kupája, tele friss, hűvös vízzel. Feléje nyújtotta. Pista úgy engedte el a kaszát, mintha megforrósodott volna a nyele. Mohón nyúlt a vízért. Szerette volna mondani, hogy köszönöm, de csak zavarodottan szélesre húzta az ajkait.

- Nem ülünk le egy kicsit? – kérdezte a lány nyájasan. – Maga úgy előrevágtatott, hogy csak a nyoma maradt meg. A többiek lemaradtak, látni is alig lehet őket. Az édesanyja aggódott, maga után küldött, hogy hozzak vizet, meg nézzem meg, hogy nem kapott-e napszúrást. Nézze csak, milyen közel az a hűs akácos. Jöjjön velem oda! Kisvártatva visszajövünk...

A lány visszacsúsztatta a kupát a kanna szájába. Megfogta a férfi kezét és elindult a fasor felé. Póka Pista egyik ámulatból a másikba esett. Még be sem értek az akácok közé, a lány csókolni kezdte. Hevesen, vadul mintha ez a világból az utolsó perc. Tépte a száját, ficánkoló nyelvét a nyelvéhez szorította, közben pedig finoman markolászta a lapockáit. A férfi csak hagyta magát, ki-kinyitotta a szemét, szíve bolondul kalapált, rettenetesen zavarba jött, de meg nem törte volna varázslatot. A fűbe vetették magukat, a lány lehúzta a férfi nadrágját és felkapta a szoknyáját. Meglovagolta. Nem foglalkozott az a férfival, csak a saját kéjével, de Pista ebből nem sok mindent vett észre. Nem is vehetett volna, mert az egész nem sokáig tartott. A pásztoróra már csak ilyen. Rettenetesen siet. Van olyan eset, hogy 2-3 percig sem tart…

***

- Pista! Az isten szerelmére, hát kelj fel! Ébredj már! Mán van aki a kévéket rakja, te meg itt hortyogsz...Menten elsüllyedek szégyentűl! – az édesanyja keltegette. Pista arcáról lehervadt az édes bazsalygás. Vágya nyomban lelohadt. Felkapta a kaszát és igyekezett, hogy azzal a kevéske búzával, ami még lábon maradt, gyorsan végezzen… Szégyellte magát. Szégyellte magát a szülei, meg a népek előtt. Félre sem nézett, pedig hallotta, hogy róla pusmognak.

"Istenem, olyan valódinak tűnt, olyan kézzelfoghatónak. Hét itt a nyála a szája szélén, az arca vaj illatú volt, hát attól olyan szép, a kezén meg érezte az illatos szappant… És a bőre, az a makulátlan, fényes bőre…"

Vágta a rendet, kíméletlenül, a kéjtől felajzott indulat szétáradt a testében, fújtatott tőle, mint egy bolond bika. Aztán ahogy suhintott volna egyet, hirtelen vissza kellett rántania a kaszáját. Ledermedve nézett a kalászok közé… Valaki itt egy apró tisztást csinált a búzában, ahol egy megszeppent őzgida mellett, egy csecsemő feküdt némi rongyba bugyolálva… Csepp híja volt, hogy mindkettővel végzett, de isteni szerencse, hogy meg tudta fékezni az éles szerszámot.  Ahogy ott állt köréje sereglettek a népek.

- Idesüssön édesanyám, babát ellett az őzike! – kiáltotta Tóthék tíz éves Kálmija és szaladt, hogy az anyja kezét megragadva, ideráncigálja az asszonyt a tisztáshoz.

- Még ilyet!?! Hát ilyen csuda még nem vót Salamonbokorban, mióta én élek!!! – csapta össze a tenyérét a 76 éves Szopkóné, aki férje halála óta a legnagyobb melegben is talpig feketében dolgozott. A kendőt igazgatta az arcánál, majd hitetetlenkedve ingatta a fejét.

Az asszonyok kibugyolálták a babát. Egészséges, jó húsban lévő kisfiú volt, nemrég láthatott napvilágot. Az asszonyok kaján felismeréssel vegyes rémülettel, sokat mondóan néztek össze.

- Oszt a nagy hasfájással hova lett a Szokol Julcsa? – kérdezte az egyik, a lány falfehérre vált édesanyját. Julcsa ugyanis úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Hasfájós volt az igaz, de az utóbbi időben nagyon megváltozott. Míg korábban erősen görcsölt, és az érzékeny gyomrára panaszkodott, mostanában inkább gyakori hányingerrel küzdött. Az édesapja egy ideig Szoboszlóról hozatott neki gyógyvizet, attól a fájás elmúlt segített, de a hányinger csak nem akart szűnni. Most meg úgy küldték haza, hogy ni, megpöffedt a hasa…

A gyereket ölbe vette Pista is. Nézte, bámulta és abban a mágikus pillanatban már tudta, hogy többet nem fogja elengedni.

"Ez a mi fiúnk..." - futott végig rajta a gondolat. "Ez a mi a gyerekünk. A Julcsáé meg az enyém! " - ragyogni kezdett a szeme. "A mi közös csöppségünk, kincsünk, szemünk fénye!!! Ez a mi szerelmünk gyönyörű gyümölcse…"

- Édesanyám! A kisfiút hazavisszük! – mondta végül boldogan és határozottan az anyjához fordulva.

- Megbolondultál Pista! Hát ki tudja kinek a gyermeke ez! – felelte az anyja.

- Az enyém édesanyám! Ez az én kisfiam! – húzta ki magát Póka Pista…

Cuclival táplálták a gyereket. Így is megnőtt. A salamonbokri asszonyok mindenben támogatták az agglegény-anyát. Julcsa azonban eltűnt. Senki sem látta többet. A pletyka szerint, egy jól menő debreceni ügyvéd kitartottja lett. Volt aki szerint megcsinálta a szerencséjét. Mások szerint külföldre távozott. Nemigen hallottak felőle…  

Bevezető helyett; szimpla kesergő

Olyan lett a világ, mint a rántott hús. Mindenki azt gondolja, hogy ez valami irgalmatlanul snassz, egyszerű dolog és persze mindenki ért is hozzá. Na de kell ide művészet, tudomány? Gyorsan megforgatjuk a húst, lisztben, tojásban, meg prézliben és aztán beledobjuk a forró olajba. Kész vagyunk, eszünk, jól lakunk. Az emberek, - és most tessék nekem megengedni, hogy egy picit kritikus legyek a női nemhez-, a lányok többsége ebben az elég fontos (nem csak vasárnapi) kérdésben sajnos csak ahhoz ért, hogy a kész, drága éttermekben gyártott rántott húsféleségeket kipakolja a közösségi hálóra egy széles mosoly, egy gazdagságtól sugárzó enteriőr kulisszái között, így tájékoztatva a nagyvilágot; szép vagyok, gazdag és a pasimnak hála, immár az újelit, újsznob halmazba tartozom. Egy olyan csoportba, akik már csak a villa hegyén találkoznak a drágán sült húsok világával...

Két hétvégi lagzi után, arra keserű és szomorú megállapításra jutottam, már rántott húst is elfelejtettünk készíteni. Mindkét lakadáréban a sültes tálak alapkínálatába tartozott a panírozott univerzum, de nem volt bennük sok köszönet. Hervasztó falatok, szájpadlást sértő bakelit-panírok, szikkadt húsok forogtak a nyelv és a fogak között. Köbgyök alá vonva az örömöt. Pedig mindkét helyen volt "kávé, kóla, konyak", igazából "rendes volt minden",  hogy Lakatos "Tarzan" Gézut idézzem, időben, forrón jött a kirántott hús, meg a kerek krumpli a konyhából és volt előtte "betőtött káposzta" is… Ám a gyors felejtés kifizetődőbbnek bizonyult, jobb vissza nem emlékezni arra az egyhangú, hervasztó ízvilágra, forgácsokra, fűrészporokra, amit kaptunk... 

Honnan ered a snicli?

A Wiener Schnitzel nagy titok… A „snicli” lényege, a minőségi alapanyag, az élettől gömbölyödő lélek, a tudományosan gondos előkészítés és az ötletes tálalás… Mert mi más lenne mindez, ha nem a szeretet parafrázisa. Az ételkészítés egyébként is valami szívből jövő művészet, az agapé megnyilvánulása. Lásd Jézus urunk hozzáállását a kánai menyegzőhöz...  Bíró Lajos, a sikeres Bock bisztró tulajdonosa tudna erről vulkánként kitörve, mély érzéssel, sok indulattal beszélni és beszólni. Ő lenne képes most, ide és odavágva felhívni a figyelmet, hogy kedves szakma, nálatok hol marad a forradalom, vagy legalább némi bársonyos panírozott rendszerváltás a deep fry-fronton? És akkor hol vagyunk attól a kérdéstől, hogy az étel képes-e szívről és lélekről is mesélni nekünk.  Mondom, a rántott hús világa szépen lassan elvisz bennünket a szerelem, a párkapcsolat és a sikeres házasság titkaihoz… (link)

Akkor disznólkodjunk...

Ha sertésről beszélünk, akkor legyen szűzpecsenye, vagy talán ennél is jobb a rövid és a hosszú karaj találkozásánál található minőségi rész, egy remek hibrid fajtájú fiatal ártányból. Frissen, üdén, klopfolva aztán leheletvékony menyasszonyi ruha, liszt formájában, de tényleg csak mutassuk meg a lisztet a húsnak, ebből ne legyen bunda!, hogy aztán valami felvegye az aranysárga, felvert, tanyasi tojás toilettet, végül pedig gyorsan fürödjön meg a felöltöztetett húsi a kiváló minőségű  - kifliből, zsömléből származó, darálón aprított – morzsában. Arról már beszélni sem merek, hogy mi történne, ha nem a klasszik szar BL55 kerülne a tányérra, hanem valami kifonomult pizzaliszt, mondjuk a 00-ás típusszámmal felvértezve. Az ínyencek meg dupla panírról beszélnek, ám ha ügyesen dolgoztunk, akkor a panírozás szentháromságát nem feltétlenül kell megismételnünk… Megjegyzem, hogy Reviczky Gábor, színművész aki szerint a főzés minőségi időt is jelent, (éppen ezért nála a lecsó is három óra alatt készül el), panír kérdésben sem ismer pardont, ő friss zsömlét szárít meg némi olajon, hogy aztán a víztől megszabadított pékáru, finoman duruzsoljon a mindig éhes darálóban. S ami kijön az "eszköz" ""orr"lukain, na az lesz a rántott hús-király, végső ruhája...

Az őstörténet...

A Wiener Schnitzelt az osztrák legendárium gróf Joseph Wenzel Radetzky, tábornagyhoz köti. Állítólag, az itáliai hadjáratok vezére rajongott a szigorúan borjúhúsból készült, panírozott csodáért. A gróf tudta, hogy ehhez a kiváló ételhez zsenge borjúhúsra van szükség és Észak-Itália molnárjai, gazdái, na meg pékjei kiváló alapanyagot tudnak szolgáltatni ehhez a „sógoroktól” elhíresült, ínycsiklandozó fogáshoz. Persze a taljánok meg az osztrákok a mai napi sem tudták eldönteni, hogy kinek megy jobban a snicli-kunszt. Mi magyarok, azonban azt is tudjuk, hogy szinte bármit meg lehet forgatni a jó panírban; hagymát, karfiolt, brokkolit, gombát, na meg egy érzéki, kakast még a hátán nem látott zsenge jércét is…

Egy kis rizi-bizi, sült krumpli, tartár, vagy éppen tejfeles uborkasaláta koronázza meg az élményt és hiszem, hogy egy békebeli magyar háztartásnak, vasárnap délután rántott hússal, párolt rizzsel és tejfölös uborkasalátával kevert (francia parfümöket megszégyenítő) illatának illik lennie…

A valóság...

Cipőtalpak, órákkal korábban panírozott, szikkadt húsok, anorexiás karajzsebkendők, szupervékony semmiben, fáradt olajtól tocsogó krumpli, rossz rizsek, még rosszabb, spanyol üvegházakból származó uborkák, frissfölök, hamisított, vagy jobb esetben brazil eredetű fűszerpaprikák, ez a kegyetlen valóság a szürke átlag világában. Gyorsan, összehányva, "összegórva", mindenféle lélek nélkül. Ennyi a nagybetűs (ál)tudomány. Ahogy felfújt szájú, mellű, túlszolizott, túlbarnított, túltenyészett, semmihez sem értő, lányok, nők hada mutogatja, kelleti magát, mintha eleven csemegepultok lennének egy herélt stílusú, franchise áruházláncban. Pármai műanyag csomagolásban, Wellington bélszín fagyasztva, fröccs alumínium dobozva gyártva...  És csodálkozunk, hogy mitől rohan a vesztébe ez az elértéktelenedett, uniformizált, kilúgozott agyú társadalom.

Lakik még itt valaki? És te hol laksz?

A rántott hús, a házi húsleves és az érzéki, okos nőciség tudomány. Ezek a dolgok a világ jobbik, szebbik, decensebb feléből származnak. Ott, ahol a lányok még nagybetűs "nők", anyák, társak szeretnének lenni, nem opportunista, önmegvalósítástól kegyetlen, lélektelen gépek, nem kántriszájd szexszimbólumok és nem olcsó kellékek. A világ szebbik, romantikusabb, elfogadóbb, megengedőbb és szerelmesebb fele pedig éppen kihalás szélére jutott. Lakik még ott egyáltalán valaki???    

Egy budafoki srác ebben a pillanatban negyedik a YouTube #felkapottjai között. A legújabb klipjét június 30-án töltötték fel a legnagyobb videómegosztó portálra és jelenleg közel 426 ezer kattintást jegyez. Kizárólag a kíváncsiság miatt hallgattam meg. Aztán szép lassan beszippantott ez az (ál)nihil, ami stílusoson árad a porszagú magyar ugarról, egy Y? generációs csávó interpretálásában. Közel 20 év előnnyel mosolyogva nézem az oldtimer Alfa Romeo Julietta Spiderben feszítő zenészt, aki egy egész korosztály önvallomását, életérzését képes Rap formában megfogalmazni; „Én csak megyek az utamon, amíg lehet/Nagyon régóta egyedül tolom a szekeret…” T. Danny amolyan Jokernek számít ebben a stílusban, a zenéjéért rajonganak a fiatalok, kívülről fújják a szövegeket és kezdem érteni őket. Ez az egészen hallgatható eastern Rap főként szövegre épül, de a Hammond orgonával túrbózott old school alap fülbemászó. Egészen addig nyugis amíg a confessio a göröngyös földúton, maximum hármasig engedi tolni a járgányt.

Én csak megyek az utamon, amíg lehet

Nagyon régóta egyedül tolom a szekeret

Nem vagyok én senki

Vár engem a semmi

Csak magamat adom

Mert én nem tudok más lenni

Aztán, ahogy leszáll az éj, és a rap-gangsta-children of the night meggyújtja a klip miatt előkészített, klisés olajoshordókat és a tempó a vissza kettő padlógázzá alakul, minden megváltozik. Van itt autotune bőven, de azért mérsékeltebben mint korábban. A felpörgetett zenéhez pedig a szöveg is sokkal impulzívabbá válik és teljesen ellentmond a korábbi spleennek. A srác elementáris erővel találja meg önmagát. Büszkeség, hiúság önmegvalósítás igénye ordít belőle. Lenni akarok valaki. Az a valaki, aki jó zenét tol, akit hallgatnak, aki koncertezik, aki az ország legismertebb csaját visz az oltár elé. Ez a srác már nem a porszagú prosztó, hanem valaki, aki érzi, hogy több van benne, minthogy a semmié legyen. Isten bocsássa meg nekem, de a fiatal József Attila jutott eszembe. Az, aki csont nélkül merte leírni, hogy nincsen apám és nincsen anyám. Aki csont nélkül merte leírni, hogy húsz esztendőm hatalom, húsz esztendőt eladom és ha nem kell senkinek, hát az ördög veszi meg… T.Danny virtuózitása az utolsó két versszakban komoly mosolyt csalt az arcomra. Mondom, kezdem érteni a rajongóit… 

Ismernek Pécstől Pestig

Ezt vártam eddig, kiélvezem az utolsó percig

Megszerzem, ami megtetszik

Megyek, és feleségül veszem Iszak Esztit

Látom, hogy megtérül végül

Készül a pénz, és a birodalom épül

Oh, jut eszembe, most mondjátok a szemembe

Hogy nem tudok rappelni autotune nélkül...

Ennyi

másik oldal...

A világ másik oldalán vattacukrot gyártok éppen. Vagy egyszerűen csak megbabonáz Nági és Ya Ou irigyelhető szerelme. Van itt ez a Rakpart meg az Úgy kéne, amit az én szirupos lelkem miatt nap, mint nap képes vagyok meghallgatni. A fene tudja miért. Van az a lelkiállapot, amikor jól esik nézni, hogy másoknak sikerül…  Persze a Hableány tragédiája után egészen más értelmet nyer az a sor, hogy úgy kéne hajókázni a Dunán, de azért igyekszem elvonatkoztatni… És közben finoman dúdolom;

Úgy kéne táncolni minden éjszakán

Úgy kéne, mintha nem lenne vége…

Igazán persze akkor mosolygok, amikor ez a négy sort dalolja Ya Ou:

“Eltévedtem, még 5 perc és ott vagyok”

Ezt üzented 20 perce, mert nem tudod

Nem tudod, hogy én addig is várnálak

Míg egy újabb metrót még kiásnának… 

Nági szép és tehetséges. Persze lehet negédesnek, sziruposnak nevezni. Talán túlzottan romantikus és a rögvalóságról csak eufemisztikusan képes megnyilatkozni, mégis tündéri és magával ragadó, ahogy a tehetség és az érzések körtáncot járnak... Mondom, elmúlt 23:00 óra, de én még mindig vattacukrot gyártok és hol T. Dannyt, hol Nágiékat hallgatom. Azt hiszem töltök még egy pohár bort, csakhogy könnyebben aludjak el…

…csak Te kellesz, senki más

Következik: Budapest, végállomás…

Telefonbeszélgetés két újságíró között...

- Kellene nekem egy nagycsaládos, interjúra. 4-5 gyerekkel. 

- Csak egy ilyet tudok, egy görög papot. 

(kis szünet)

- Jó... (bizonytalanul mondja) - jó lesz, de tud magyarul?

Az ország egykor legszegényebb, legelesettebb „kisegyházából”, mára a legprogresszívebb felekezetté vált a görögkatolikus egyház. Legalább is Kelet-Magyarországon. Sokak szemében megmagyarázhatatlan jelenség ez, hiszen a „görögök” ortodox módon, hűen őrzik, védik és ápolják évezredes hagyományaikat. Ezek a hagyományok pedig egyáltalán nem könnyűek. Egy görög liturgia bonyolult, végig kell énekelni és nem tűri a passzivitást. A laikusok számára ezért talán érthetetlen, hogyan lehet ennyire „népszerű” egy felekezet, miközben a görögkatolikus templomokban a kívülállóknak felfoghatatlan módon, még a Bibliát is énekelve olvassák fel, a hívek tornaórát megszégyenítő módon, egy rugóra állnak fel és ülnek le, na és persze vetik a keresztet, mintha csak krumpli volna. A nép, az istenadta nép közben pedig nevetve fűzi hozzá, a „görög” templomi menyegző legendásan hosszú, és a menyasszonyt, meg a vőlegényt még meg is koronázzák közben.  

Mindezek ellenére, a görögkatolikusok büszkén vallják hitüket, élők és lüktetők az egyházközségeik és a templomokat nem csak a „sátras” ünnepek idején töltik meg. Arról sem lehet hallani, hogy a „görögöknél” paphiány lenne, a görögkatolikusok iskolákba pedig a túljelentkezés miatt nem is olyan egyszerű bejutni.  

A „szakértők” azt mondják, hogy a görögkatolikus sikerek és népszerűség mögött a papságuk áll. Az a papság, amelynek átlagéletkora alig több mint 40 év. Ebből pedig az következik, hogy ortodox hagyományok (külsőségek) mögött progresszív, fiatalos, kreatív és innovatív egyházfik állnak. Olyan papok, akik felszentelésük előtt nősülhetnek, akik sok esetben nagycsaládosok és ebből adódóan nagyon is jól értik a hétköznapi emberek életét, problémáit és örömeit.

Persze mondhatnánk, hogy a református, meg az evangélikus papok is nősülhetnek, de valahogy közösségépítésben, közösségformálásban egyelőre (tisztelet a kivételnek) elmaradnak a görögök mögött…

Több faluban is kérdezősködtem, hogy a gyerekek melyik felekezet papját szeretik a legjobban. Szinte kivétel nélkül a görög papra esett a választás. Amikor arról faggattam egy  faluban az ott élőket, hogy mi ennek a titka, egy idősebb úriember nagyot kortyolt a csapolt söréből majd ezt mondta:

- Na, ide ügyeljen. Nekünk van egy 65 éves, református papunk. Mogorva, rigorózus ember. Az olyan szigorú a gyerekekkel, mintha katonatiszt vóna. Nagy autóval jár, sose köszön előre, de azt elvárja, hogy köszönjenek neki. A görög pap még a Jehováknak is előre köszön, ahogy kijön a templomból rövid gatyát húz, elmegy a pulyákkal focizni. Tábort szervez nekik, minden nyáron. Egy szakadt, régi járgánnyal jár, abban hordja a családját. Négy gyereke van. És tudja ennek ellenére, foci után jár a csoki, meg a fagyi az összes gyereknek. Na, akkor, maga szerint melyiket szeretik jobban? Félreértés ne essék, a református pap is rendes ember, de a pulyával a görög tud bánni!

Édesanyám, aki rendes református asszony, most nagyot koppintana a fejemre, hogy ne általánosítsak. Bizonyosan van olyan falu, ahol a református pap a népszerűbb és most ebben a pillanatban kellene befejeznem, ezt a méltatlan és minden tudományos alapot nélkülöző népszerűségi versenyt.

Ám az biztos, a görögök tudnak valamit. Ez az éppen csak fennmaradt, egykor Róma által csak politikai okokból megtűrt felekezet ma köszöni szépen, jól van, él és virul.  2015 óta ráadásul a Hajdúdorogi Egyházmegyéből egy három püspökségből álló Metropólia lett. Debreceni, miskolci, nyíregyházi székhellyel működik a görög érsekség és ugyan őszintén megvallva még nagy egy picit a metropólia-zakó, de a szándékok kegyesek és komoly munka folyik a háttérben, hogy az egyházszervezés nehézségeit, izzadságszag nélkül abszolválják.

A Szentatya döntése értelmében a Metropólia központja Debrecen lett, amit leginkább a hívek furcsállottak. 1914-ben egy rossz emlékű merénylet (link) miatt ugyanis otthagyták a Cívis várost és onnantól kezdve Nyíregyházára koncentráltak. Óvodától főiskoláig alakítottak ki itt intézményeket és a hívek száma is itt a legjelentősebb.

Ám meglehet, hogy mégsem elvesztegetett idő és energia új esélyt adni Debrecennek. A város ugyanis az elmúlt 3 évtizedben új szárnyakat kapott és a betelepülések miatt egyre komolyabb görögkatolikus közösség él a Hajdúság fővárosában.  

Isten malmai lassan őrölnek, így aztán a görögök csillagának is van még ideje felkúszni a debreceni égre. A receptet ott is jól ismerik; alázatos, okos, jól felkészült, ember- és családszerető papokra van szükség nemcsak a "görög-fészek"  Hajdúdorogon, hanem Debrecen városában is. Szorosan együtt kell működni a történelmi egyházakkal, támogatni a nagyobb testvéreket, a római katolikusokat és persze nem feledni, hogy a pulykakakasok városa nyakas, református vidék, ahol egyelőre az Áldás, békesség van többségen, de azért maradjunk annyiban, hogy alakul a Dicsőség is…

Eltévedtem, még öt perc és ott vagyok

Ezt üzented húsz perce, mert nem tudod

Nem tudod, hogy én addig is várnálak

Míg egy újabb metrót még kiásnának...

- Szia! Levennél innen? – szól egy selypítős, vékonyka hang a hátam mögül a görög iskola udvarában. A színpadon Mikó István, meg a Mandala éppen Hyppolitot játszik. Hátranézek és abban a pillanatban megáll bennem az ütő. Egy picurka, meseszép kislány lóg két méter magasan a szeren. Ha leesik, biztosan eltöri a kezét lábát. Azonnal felpattanok a székből, odaugrok és akkor a kis szőke királylány, mintha tudná, hogy már odaértem elengedi a felnőtteknek is magas mászókát és az ölembe pottyan. Szerintem Exupéry sem lepődött meg jobban, amikor a kis herceggel futott össze a sivatag kellős közepén, ezer és ezer kilométerre minden lakott területtől.

- Még egyszer! – selypíti a tündér és már kotor is felfelé. Lopva nézek körül, hogy hol vannak a szülei, de senkit sem látok. A tömeg a színpaddal van elfoglalva.

- Ígérd meg, hogy nem esel le! – szólok a mesekönyvből kilépett királylányra, aki hamiskásan elmosolyodik.

- Nem ígérem! – mondja jó hangosan. – Mert úgysem esek le! - kinevet.

- Akkor ne ígérd meg, csak ne ess le! – felelem neki.

- Nem ígérek semmit! - dacol velem cicázva és mint egy parányi olimpiai bajnok szertornász, ismét két méter magasan lóg. Aláállok, elengedi a vasat, elkapom. Kacag.

- Hogy hívnak? – faggatom.

- Annának. Kerezsi Annának és Kántorjánosiból jöttem – nem is mondja, inkább dalolja. - És tudod mit? – kérdezi mint egy kikapós fruska. – Én már kiscsoportos vagyok! – közben az ujjával hármat mutat.

- Én meg nagycsoportos! – vágom rá neki, hogy megmutassam legény vagyok a talpamon, meg tudok nagyot is mondani.

- Azt rögtön gondoltam! – mondja akadémikus komolysággal Anna. – Akkor elkapsz? – teszi hozzá.

Már vagy harmadjára mászik és huppan a kezeim közé kacagva. Amikor nagyon komolyan megkérdezi; - Látod azt a fekete ruhás bácsit?

- Látom! - felelem és kíváncsian várom, hogy vajon mit fog mondani Szocska Ábel, püspök atyáról.

- Ő Ábel atya. Tud teát meg kávét főzni, mint apa! – és közben, hogy elhiggyem neki a bizalmas infót bólogat a formás buksijával.

- Honnan ismered te Ábel atyát? – kérdezem meghökkenve.

- Ismerem és kész. Már játszottam is vele! – kéri ki magának Anna.  

Mire az első felvonás vége lett már minden mászókát megmásztunk, ittunk a kerti csapból és lejmoltunk szörpöt is Girhiny Gyuláéktól. Aztán Anna szülei lejöttek a mobil színpadról és hazavitték a  királylányt. Azt hiszem, szerelmes lettem...