Lakhatatlanná vált házak, kidőlt fák miatt összeroncsolódott autók. 80 településen több mint  kétezer károsult. Emberemlékezet óta nem látott vihar tombolt Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében június 27-én. A 130 km/h-ás széllel érkezett, az elemi erejű vihar milliárdos károkat okozott ingatlanokban, erdőkben, mezőgazdasági területeken. Építőanyagra, szakemberekre, empatikus biztosítókra lenne szükség, na meg támogatásért fohászkodnak a helybéliek...

- Te ez beveri a szélvédőt! – kiáltott fel Miló Misi, operatőr kollégám miközben cseresznye nagyságú jegek záporoztak a céges autóra. Ekkor már Nyíregyháza mélyebben fekvő utcáin hajóval is lehetett volna közlekedni. A Hunyadin, a Szegfűn tengelyig gázoltak az autók a villámszerűen jött égi áldásban. Az utcákat víz, a legnagyobb közösségi portált meg a fotók, videók árasztották el; Nyíregyházát villámárvízek sújtják… Majd csak elfolyik, reménykedtünk, mert már tudtuk, hogy embertelen vihar csapott le a megyére a Kisvárda-Mátészalka tengely mentén és döbbenetes károkat hagyott maga után…

Döbbentes képsorok

Ajak mellett, a 4-esen kilométeres autósor. A padkán hajtunk el mellette, míg el nem érünk a kamionhoz, ami Kisvárda felől Nyíregyháza irányába tartott. A sofőr arra lett figyelmes, hogy a 130 km/h-ás szél, szó szerint ide-oda dobálja a járművet. A kamionos lassított és félre akart állni, amikor egy olyan erős széllökést kapott oldalról, hogy az egész szerelvény az oldalára dőlt… A „nyírségi hurrikán” az út menti gyümölcsfákat derékba törte, a kukoricát letérdepeltette...

Az ajaki felüljárón kezdtünk először hüledezni. A temető előtt öt villanyoszlop kitört, a közeli tanyaépületről levitte a tetőt, az alatt lévő szigetelés több száz méteres körben szóródott szét. Emberes, 50-60 éves nyárfák derékba törve árválkodtak…

Kisvárdán a Penny tetőszerkezetével úgy játszott a szél, akár macska a gombolyaggal, de nem járt jobban a Szent László Gimnázium sem. Az iskola teteje 50 méteren kapott „sebet”. A görögkatolikus iskola keményét leborította, a téglák az egyik osztályteremben kötöttek ki. A „Besi” udvarán egy 100 éves platán tövestül fordított ki az emberemlékezet óta nem látott vihar. Ahová dőlt mindent széttört, emlékművet, ereszt, csatornát… Cserepek, bádogok, párnafák, gerendadarabok mindenütt. A várkert úgy nézett ki, mintha egy dühös óriás trappolt volna végig rajta…

Leleszi Tibor, polgármestert kérdezem; - Tudja már hány ház sérült? – Pontosan nem tudjuk megmondani – feleli, - de úgy fogalmaznék nincsen utca, ahol ne sérült volna ingatlan, közintézmény…

Másnap…

Áram nincs Pusztadoboson. A Jármy kúria „arborétuma” megsemmisült. Az utcákon tucatnyi lyukas tető. Egy tegnap még szép, impozáns emeletes háznak nemcsak a tetejét, a tűzfalát is lebontotta a vihar. Most torzóként meredezik az utcában. A sebtiben összehívott, rendkívüli képviselő-testületi ülésen a polgármester, Dani Attila annyit mond: - Ne áltassátok az embereket, jönnek a tűzoltók, ideiglenesen lenejlonozzák a házakat, de pénz egyelőre nincs, magunkon kell segítenünk…

Nyírmadán már operatív törzs ülésezik. Tűzoltók, rendőrök és a polgármester, Kálmán Béla egy szamárfüles földhivatali térképmásolat előtt rakják az x-eket a sérült házakra. 1600 ingatlanból 1000-ra mehet a vörös kereszt. Több mint 300-ra nejlon kell. Több mint 10 pedig lakhatatlanná vált. Áram itt sincs. Egy jó aggregátor most aranyat ér.

Gyulaházán, Bardi Béla egy mikrobusszal járja a falut. Leszakadt vezetékek, tető nélküli hajlékok kétségbeesett férfiak, kisírt szemű, kezeiket keresztben a mellkasukra szorított asszonyok az utcákon. Az önkormányzat tulajdonában lévő Millenium étteremről nemcsak a „lindabot” szedte le a szél, még a tetőablakokat is a földre csapta. De nem járt jobban a futballpálya szélén álló szabadtéri színpad sem.

Nyírkarász is katasztrófa sújtotta terület. A vadiúj művelődési ház teteje romokban. A kocsma előtti, több mint 100 éves tölgyfát kidöntötte a szél, ráborult a kisposta épületére… Tört zúzott, amit ért. A görögkatolikus templom tetejéről lefordult a kereszt. A toronynál megakadt, a szentlélek tartotta.  A keresztet tartó császárfa és sisak a tavaly felújított tetőre hullottak. A gyönyörű hódfarkú cserepet összetörték… Szalmási József, polgármester most a megszokottnál gyorsabban pattan ki a kocsijából és ül át a kerekesszékébe. Rossz lábát nem kímélve, már mondja is: - Már a Facebookon is megosztottam, segítség kellene. Adományok. Sok embernek nincs biztosítása. Építőanyagokra lenne égető szükség, meg ácsokra, tetőfedőkre, bádogosokra…

Személyes tragédiák…

Ajakon Pásztoréknak szerencséjük volt. Úgy vitte le a takaros, emeletes házukról a tetőt a szél, hogy közben a konyhájuk plafonja is beszakadt. Ha akkor, abban az időben, ott tartózkodik valaki, akkor már nem él… Pásztor István édesanyját ölelve mondja el, hogy élet munkája lett oda. A meglett, felnőtt férfi, először könnyezni kezd, majd zokogásba tör ki. Tartom magam, illetve a mikrofon tart engem. Aztán, amikor senki sem lát, én is könnyezni kezdek…  

Nyírkarászon Nagy Andrásné szintén könnyek között mondja: - Nekünk mindenünk oda van. Átéltünk már jégverést, két éve villám csapott a házba, de arra nem számítottunk, hogy még a tetőt is elveszítjük a fejünk felől… A vihar idején csak a nagymama volt otthon. Ő sokkot kapott. Azt mondja, szó szerint halálfélelme volt…

A vihar sújtotta településeken annak is könnyes lett a szeme, akinek nem vitte el a szél a házát. Három nap után ugyanis elkezdtek leolvadni a hűtők és a fagyasztók, aki nem tudott aggregátort szerezni, annak oda lett a bespázjolt hús…

Oszlopok a kukoricásban

Legalább öt, összeborult, nagyfeszültségű oszlop fekszik még most is Kisvárda és Ajak határában. A 22 ezer voltos oszlopok sem bírták az orkán erejű szelet. Ezek eltakarítása és felállítása több hetet vehet igénybe. 

Szegény embert, szegény megyét az ág is sújtja. Nagy köszönet azonban a tűzoltóknak, akik az ország szinte minden pontjáról jöttek, hogy gyorsan segítsenek a bajbajutottakon. A katasztrófavédelem rögtön küldte az egységeket. Zalából  Komárom-Esztergom megyéből, Hajdúból, Hevesből, Pest megyéből, meg csak a Jóisten tudja honnan. Több százan. A tűzoltók 650 forint túlórabérért hajlonganak a tetőn.

- Nem sok a pénz, de nem is ezért vagyunk itt! - mondja Pásztor Miklós, aki most Óbudán él, de nyírségi származású. De itt voltak a határon túli, magyar szervezetek képviselői is, akik a Felvidékről, Erdélyből és Vajdaságból keltek útra, hogy emberségből mutassanak jó példát.

- Több helyről jöttek Erdélyből segíteni! – mondja ízesen Miklós Áron, aki a farkaslakai önkéntes tűzoltó egyesület parancsnoka. - Mi azért jöttünk negyedmagammal Ajakra, mert nekünk a testvértelepülés az első…

Kedvességüket az olyan polgármesterek igyekeztek meghálálni, mint Kerekes Miklós, Ajakon, aki éjjel-nappali kantin varázsolt a szociális alapellátás épületéből. Itt a kárenyhítésben részt vevő minden tűzoltó, önkéntes mentőszolgálat munkatársa bármikor ihatott egy forró kávét, kaphatott be egy szendvicset és mindezek mellett napi háromszori meleg étkezést is biztosítottak a segítő kezet nyújtó vendégeknek.

Kétszer ad, aki gyorsan ad...

- tartja a latin mondás. A Nyírség nem szeret, de most kér! Építőanyagot, ácsot, tetőfedőt, bádogost. Olyan biztosítókat, akiknek a szakemberei gyorsan mérik fel a károkat, olyan biztosítókat, akik gyorsan utalnak… És olyan nagylelkű felajánlókra is számít ez a vidék, akik most a segélyszervezeteken keresztül építőanyagokat tudnak biztosítani azoknak, akiknek nem volt biztosításuk és most otthonuk sincsen…  

ui: A Máltai Szeretetszolgálat, a Katolikus Karitász és a Református Szeretetszolgálat, valamint a Magyar Vöröskereszt is várja a nagy lelkű felajánlásokat. Rajtuk keresztül lehet segíteni a bajba jutott embereken...   

info:  http://voroskereszt.hu/adomanyozas/kampany-tamogatasa/adomanygyujtes-a-szabolcsi-viharkar-enyhitesere/

Figyelj. Alszol? Nem hallasz? Naptávolba kerültél? Vagy széttartó síneken futunk? Tényleg alszol? Mit álmodsz? Te én azt álmodtam, hogy egy zsűri mondta ki, mennyit érek… Popper Péterből, Nagy Lászlóból, Kányádi Sándorból, Nikosz Kazantzakiszból, meg Szták tanár úrból állt a vizsgabizottság… Újra kellett érettségiznem. Tételt húzni. De most az életből. Minden válaszomnál csóválták a fejüket. Hiába idéztem Goethét németül, hiába tudtam a Halottak napja Bécsbent meg a Létem, ha végleg lemerültet, sőt a Zorbászból meg a Belső utak könyvéből is szó szerint…

De azt mondták, nem tanultam meg élni, nem tanultam meg okosan szeretni, nem tanultam meg embernek lenni. Mondtam én bátran, hogy ilyen az ember, hogy egyedüli példány, hogy én írtam magamnak legendát, hogy úgy írtam meg az életem, mintha novella, regény lenne, de ők szelíden mosolyogva annyit mondtak, amatőr vagyok.

Képzeld, ismernek Téged. Úgy ismernek, hogy nem kell, hogy lássák a Facebook-od vagy, az Instagram profilod. Ismerik az álmaid, a vágyaid, ismerik, hogy mitől leszel boldog, mitől szomorú. Tőlük tudom. Mert belőled is vizsgáztam. Ne kérdezd, hanyast kaptam. Nem lennék büszke rá. Egy biztos a továbbtanulásnál, csak ez az egy jegy számítana… Persze én vagyok a vakmerő, mert nem elégedtem meg a középszintű kérdéssorral és bizony az emelt szint belőled totál bukta…

Nem alszol? Futni voltam. Feljött a Jupiter és egy repülőgép szállt el előtte. Emlékszel, amikor először repültünk? Fura, de nem féltél. Vagy nem mutattad. Talán csak a felszállásnál fogtad meg a kezem…

Amikor, aztán bevésték a jegyet, Popper megigazította szemüvegét és mivel nagy meleg volt és a Nyíregyházi Egyetemen nem minden tanterem klimatizált, ezért egy fura zsebkendővel megtörölte a homlokát, majd szemüvegét tisztogatva azt kérdezte: - Mondja, tudja maga mennyit ér egy ember? Mennyit ér egy férfi?

Széttártam a karom és visszakérdeztem; - Ezt, hogy érti tanár úr?

- Meg tudjuk mérni, mennyit ér egy ember? Kilóra, rőfre, hosszra, hatalomra, gazdagságra? Az az értékesebb, aki többet keres, akinek jobb a munkahelye, akinek nagyobb az autója, háza? Az az értékesebb, akinek sikeresebb a karrierje, akinek több kitüntetése, akinek jobb nők a trófeái? Vagy az, aki szelíd, akinek nagy a családja, sok a gyermeke, a barátja, akinek boldog és elégedett a felesége? Aki többet segít az elesetteknek, akinek nagyobb a hite, aki alázatosabb, aki szelídebb? – hadarta el pedellus módon, éreztetve, hogy nála megbuktam…

- Eldöntendő kérdés lett, tanár úr… - mondtam halkan és elszégyelltem magam…

- Látja! Belátja! Pontosan… Nem házban, kocsiban, karrierben, hanem gyűrűben, hűségben, családban gondolkodjon és tanuljon meg hinni. Mert maga annyira kételkedik, annyira hitetlen, és olyan fene módon kiábrándult, hogy már-már az az érzésem, hogy nemhogy új esélyt, de még az életet sem érdemli meg… Maga hálátlan, maga önző és képtelen okosan viselkedni, őszintén bocsánatot kérni, hitelesen viselkedni! Higgyen magában, az isten szerelmére! Higgye el, magának még helyre rázódhat az élete és akkor egyszer csak mások is hinni fognak magának… És most tűnjön el a szemünk elől. Akkor jöjjön vissza, ha már nem kell újból felmondania a leckét… - legyintett. - Bolond... mintha ezt sziszegte volna, miközben a többiek felé fordult.

Még álldogáltam egy picit a teremben, de ügyet sem vettetek rám. Azt hiszem, újból érettségiznem kell. Emelt szinten. Elsősorban belőled…     

Most megy át a teve a tű fokán. Most fordul meg a nyári nap. Most derül fel a szív. Most. Yann Tiersen zenél az Új Embernek. Most lesznek széles, nagy folyók könnyekből. Most jönnek meg a rég nem látott fuvarosok. Még köpnek egyet, de már melegíti nekik a vizet az asszony és keményített fehér ing lesz rajtuk este. Most főzik az Élet Vízét és ne nevesd ki, hogy ez csak pálinka.

És készül a menyasszony. Megfürdött a messzi türkizkék tóban, lemosta lányságát, ajkát bíborba mártotta és most reményteljesen mosolyog. - Istenem, de szép! - csapják össze tenyerüket az asszonyok, a férfiak meg bólogatnak. Nem irigyek, de ők is elfogadnák. Az édesanyja csak csóválja a fejét, de titokban már rég megbocsátotta, az apja meg… Hát elveszik a legszebb kincsét, de úgy véli jó befektetés lesz, ha unokákat kap cserébe…

Most megy át a teve a tű fokán. Most fordul meg a nyári nap. Most kezdődik az élet. Mámma mulatunk! Mámma update penitenciákat ad a pap és siet, mert görögkatolikus módra, királylányt, meg királyt akar látni maga előtt térdepelni.

Áll az utcán a nép. Megy a zserbó hozzájuk, tömik két pofára és tapsolnak. A legények húzzák, szebben, mint még soha és a boldogság illata betölti az utcákat…

Aztán hajnal lesz megint. Az álom szétszalad. Varjak helyett fehér hasú, korgó gyomrú sirályok kárálnak, mérgesen csahol a szomszédban, egy bolond kutya, Kormot okádó gépszörnyek rohannak az úton. Fáj a fény, bánt a fény. Maradna inkább örökké éjjel. Lenne csillagtalan és fagyba vert minden éjjel… Lenne torokra fagyott kiáltás, kimerevített fájdalom. Lenne minden egyetlen másodperc, csak ne lassú, hitehagyott reménytelenség…   

Hát jöjj el Uram! Megraktuk a máglyát. Neked kell meggyújtani, neked kell velünk együtt körbe állni.

Neked kell áldást adni repdezett szívburokra... 

„Bizonyos magasabb hatalommal, avagy akaraterővel állok összeköttetésben, talán a világteremtő hatalommal, azzal a pozitívummal, amit mi sorsnak, láthatatlan mesternek, talán Istennek nevezünk, avagy a természet erejének véljük, ami egyre megy...” (Csontváry Kosztka Tivadar)

Tegnap volt száz éve, hogy elmentél… Kisétáltál. Itt hagytál minket. Meg az ecseteket, vásznakat. Minden világod. Elvitted magaddal a Naputat, meg az összes színt. Már elmúltál negyven, amikor rájöttél, ugyan nem rossz dolog patikusnak lenni, de ha az embernek közvetlen kapcsolatot ajándékoztak az Égiek, akkor nem érdemes az életet hétköznapi módon kúrálni. Te tanítod nekünk 100 embertelen év hagyatékával is, hogy tartsanak bár bolondnak, örültnek és pszichopatológiásnak, akit megsimogat a jóisten, az hirtelen ezer szemmel kezd látni, ezer szívvel létezni, annak költészet lesz a szerelem, csoda a tenger, az meghallja az esőcseppek szimfóniáját, az a magányos cédrus körül százezer év minden imádságát, szertartását és termékenységi táncát élvezheti végestelen végig, egyetlen kóbor másodpercbe sűrítve.

Szinte látom magam előtt, amikor a vénycédula hátára megrajzolod az ökrös szekeret, nevetve nézem végig, hogy boldogság tölt el, mikor a festékhez kevert anilin, gyógyszerész tanulmányaid alapanyaga, hirtelen életre kelti az olajon túli világot…

„ Nem Zseni az, aki energiáját megosztja mással. Nem Zseni, aki elfecsérli testi, szellemi és szívbeli erejét, aki apró pénzre beváltja energiáját, aki pályájának kezdetén vagy közepén szövetkezetben él, aki önerejének támogatására folyamodott segélyhez, aki hitében megtántorodhatott, és az út közepén megállott, aki a viharban tengerre szállani nem mert, akit a sivatagban a félénkség láza gyötört, akit honvágya visszatart a nagyvilág ismerettől, a ki szeszes italokkal él, a kinek kemény a föld és a kőpárna, a ki kábul a számításnál, akinek nincs színérzéke, a ki nem lát élesen a jövőbe, aki nem ismeri a jellemeket, aki magába zárkózva unatkozik, aki embergyűlölő, aki káros szokásoktól szabadulni nem tud, aki testileg gyenge terhelt, a ki a szerelemnek ellentállani képtelen, aki nem ismeri a szerelmet, aki nem érzi a szerelemben rejtőző energiát, aki a pénzt imádja, aki a vagyonban gyönyörködik, aki tülekedve küzd az elsőségért, aki hajhássza a dicsőséget, aki munka nélkül él, aki eredeti dolgot nem csinál, aki a világ teremtését erővel kutatja, aki embertársát nem szereti, aki különbséget érez az emberi és állati növény között, a ki keresi a földi boldogságot és családi életre vágyik, az maradjon békés családapának-anyának otthon, és ne kínálkozzék Zseninek… (Csontváry: A Lángész. Ki lehet és ki nem lehet zseni?)

De szeretnék veled vitatkozni Tivadar. Zseniségről, elhivatottságról, arról, hogy a nyíregyházi Stadion utcán egyszer szembe jött velem Jézus, azóta járok rendszeresen templomba. Arról is beszélnék, hogy egy jó kis ajándékba akpott depresszió, hogyan puculja fényesre a szívet, hogyan lesz az ember már-már fájóan tiszta. De szeretném, ha utána a szerelmem, Te festenéd meg. Szeretném, ha a Szerelmesek találkozása című képeden én meg Ő karolnánk egymás szembogarát bűvölve az alkonyban, valahol délen, a mediterrán világ közepében… De szeretném, ha ma a szívem hajnalvörös vágyát is megfestenéd, és ehhez az sem bánnám, ha tiltott mágiaként, csöppnyi vérem kevernéd a festékbe…

Behűtött, szigorúan kimért bor vár, egy egy ünnepi zöldbe öltözött Bujtos. Ám míg megérkezel, én megyek át a mostari vén hídon, szendergek Taormina romjai között, szomjam oltom a Tátra patakjából, én vagyok a hortobágyi villám, én vagyok a kocsis a Keleti-pályaudvar előtt, én nézek Máriára és veszek vizet, kackiás bajusszal a kútból, én vagyok a kereszt a jeruzsálemi templomon, én vagyok az ecsetvonás, a szín az élet. És én vagyok az is, aki most ideparancsol a képernyőre, a szobámba, és én vagyok, aki arra kér, fesd meg nekem, még ma éjjel a távolban szunnyadó kedvest… Gyertyámat most neked gyújtom, Baalbek rejtélye. Te besorolhatatlan, te önálló kategória, te a színék és hangulatok királya. Te, aki majdnem kocsiponyva lettél. Te, aki évtizedekig tűrted, hogy csupán Gerlóczy szeme lásson. Te, aki most is nevetsz rajtunk, mert a mennyország legszebb kupoláját fested…

Tivadar. Ismerek egy másik megszállottat… Ne nevess rajtam. Egy mátészalkait. Ima és Isten nélkül nem fest templomot és térdel, hogy legyen holnap is hite a létrára állni. Kérj neki áldást és legyen könnyű neki az ecset…

   „Színei élénkek, de valójában belülről izzanak, egy megjelölhetetlen, lokalizálhatatlan fényforrástól: az ártatlan mindentudás napjától, a lélek erejétől”. (Pilinszky János)

Nincs boldogabb. Nincs boldogabb. Mondogatja és elered az eső. Nagy esők jönnek és elindulok. Elindulok Nyugat felé. Jó, szólj rám, délnyugat is jó lesz. Jönnek szembe az ismerős táblák, az ismerős állomások. A virág a hátsó ülésen. Az égből sűrűn hull az áldás, a ziháló mellkas mögött a nem fáradó 120-at verő szív. Ordít mind a 10 hangszóró. Ordít;

„Kein Ende in Sicht…”

Nincs boldogabb! Nincs boldogabb a júniusnál, nincs boldogabb ennél a napnál. A Napnál is világosabb ez a nap. Pedig rég nem remél, rég nem él, csak hiszi, csak akarja, csak mozgatja valami, csak titokban, csak valahol elrejtve. A szekrény mélyén, a pince sarkában, sehová sem jutó folyók, tengerek legmélyén. Ott, ahol legfeljebb halak csipegetik… Onnan jön fel. Onnan jön levegőért, onnan szólna, nevetne hozzád és énekelne magához.

Te, kicsi ez a világ! Kicsi, ha nem talállak kirúgom az oldalát, nincsenek határok, országok, földrészek. Nincs semmi, ami ilyen érzéssel megbirkózna. Erősebb száz, mit száz, ezer oroszlánnál, gyorsabb 10 ezer gazellánál, kitartóbb, mint százezer véreb és szerelmesebb az angyaloknál…

Te hová rohansz? Hova visznek rátarti szárnyak, kifényezett vonatok, csillagokkal flörtölő kocsik? Hová visz négy karika, honnan fúj feléd a szél? Te, hová futsz, hová rohansz? Hol kaparsz múltra, fájó sebre idegen földet? Hol árulsz el, hol nem ejtesz értem könnyet, melyik tóba, melyik bolygóra menekülsz?

„Kein Ende in Sicht…”

Te, felébresztettem a bátori szárnyas sárkányt, megszelídítettem, nyerget faragtam rá és ma éjjel arra repülök, arra szállok, ahol alszol. Arra, ahol kétfejű sasok élnek. Berepülök a szobád ablakán, megnézem, ahogy alszol, ahogy szuszogsz. Homlokodra könnyű puszit lopok és reggelre hazajövök, reggelre már mikrofonnal a kezemben hazudom, hogy boldog vagyok… Nincs boldogabb…          

Hazaküld a hajnal. Az a hajnal, melyet én küldök feléd. Én küldöm nyugatra. Azt a hajnalt, ami először engem lát és ha faggatod elmondja, hogy látott. Látta a reggelem. Látta a kávém és a gipszbe rakott szívemet.

Te, alig múlt el a napod, mindjárt jön a másik. Sokat gondolkodom, hogy talán ez hajt, ezért vagy ilyen megállíthatatlan, hogy mindent egyszerre, mindent most, de azonnal akarsz.

Mondtam már, hogy imádkozom érted? Mondtam már, hogy minden idegszállal, minden akarattal, minden szívdobbanással drücke Dir die Daume…

Édes istenem, hol van már a Toten Hosen, a Darabos utca, hol vannak az egri reggelek, hol van már a tavalyi hó? Hol van a kleiner Prinz és a könnyes szemű, hisztis kleine Prinzessin? És ha sehol, akkor miért súgja a sárkányom, hogy induljunk már… Most, rögtön, sofort, plötzlich… Isten éltessen, Isten áldjon…

Azt mondják az élet tele van jelekkel. Nincsenek véletlenek...  Földön, vízen, levegőben... A grillkolbász csomagolásán, a Nefelejcs utca aszfaltján...  Mindenütt...

A Bazaltkő Csíny cuvee-je csak szódával megy el. Egy deci borhoz két deci, kellemesen pezsgő Perla Harghitei. Még szerencse, hogy nem a boron van a hangsúly. Curtis szól. Furcsa este. Majka drogos hülyegyereknek tartja, aki képtelen kievickélni a maga keltette örvényből. Balázsék is levették róla keresztvizet, amikor reggel hiába hívták.    

Én ellenben dicsérni jöttem…

Egy focista, aki a térdsérülése és visszavonulása óta inkább rappel. Egy focista, aki meghódította Csobot Adélt. Aki a drogok előtt, azzal is bekerült a bulvár oldalakra, hogy az akkori barátnőjére, Bettinára, kezet emelt.

Furcsa ez a veterán focista, mert ugyanakkor egyfolytában képes a #felkapottakközött létezni a minden sikerről döntő You Tube-on.

Széki Attila, 1989. augusztus 31-én látta meg a napvilágot. Tehetséges, magyar rapper. Könnyen ontja a slágereket, meg drogok nélkül úgy tűnik képtelen meglenni… Itt meg lecsúszik néhány fröccs. Most szól tizenkettedjére a lehetne újra február. És mosolygok.

Ki tudja, hogy, amikor magadra maradsz, mire, kire gondolsz. Amikor egyedül maradsz, ki az, aki a legjobban hiányzik, amikor az este minden szögletest és kereket kiegyenlít, te éppen az ágyban vízszintesen fekve, hol jársz, melyik városban és ott kinek kínálod bolond gyerekként a szíved? 

Lehetne újra február…  

Lehetne újra december, lehetne újra augusztus…

Lehetne újra csoda, lehetne átnevetett, átszeretkezett éjszaka…

Te lány, persze, hogy lehetne…

(Fotó: Nyírdrón)

A nyíregyházi bennszülöttek szerint, a városban nem létezik más strand csak a Tófürdő. Hiába épült Sóstógyógyfürdőn az elmúlt 15 évben élményfürdő, Aquarius, hiába lett kisebbfajta aquapark a Strandfürdőből, az echte nyíregyházi, ha itt a nyár a tóra vágyik. Az országszerte híres szórakozóhely és szálloda, a Barbizon tulajdonosa, Körvélyfáy Barna pedig, Fábry Sándor közreműködésével, legendássá tette a keleti dialektussal kimondott sóhajt,; „tón vaón jaó!

A Sóstó partján egykor 100, mit száz, ezer holdak cseréltek gazdát, egy-egy éjszakába nyúló ultiparti során és a szépreményű dzsentrik, akik este odafelé még kacagva vitették magukat egy konflissal, drága pezsgőt rendeltek és szépasszonyoknak kurizáltak, néhány óra leforgása alatt mindenüket elveszették és még jókora adósságot is a nyakukba vettek. Hazafelé már gyalogosan a port rúgva baktattak, búnak eresztett orral és arra gondoltak, bárcsak ne jönne fel az égre a Nap...  Még a századfordulón sem voltak ritkák errefelé a bővérű párbajok; csattogtak kardok és az erdő csendjét nemcsak a verejtékező nevetés, de  pisztolylövések dörrenései is megbontották…  Persze a telihold fényében számos vallomás is felszaladt az égre, amikor hősszerelmesek ígértek fűt és fát a szépséges tót lányoknak…

Világ proletárjai, a tóba veletek!

A tó a szocializmusban a népé lett. A nép pedig élni akart. Nagy nyarak idején megmártózni a vízben, mustrálgatni a bikinire vetkőzött csajokat, hideg Borsodit inni, fokhagymás, sajtos, tejfölös lángossal jóllakni és aztán a „8„-as busszal hazazötyögni. Ekkor készült a következő videó is, amit még Haskó József, kollégám konferált fel, a korra jellemző, kábeltévés szenvtelenséggel…

Nem ment ki a divatból!

A Tófürdő népszerűsége a rendszerváltás után is töretlen maradt. Mivel az istenadta nép továbbra is szívesen mártózott meg a vízében, az 1930-ban létrehozott létesítmény mindig kapott annyi figyelmet a  fenntartótól, hogy ne érje igazán kritika a ház elejét. Egy kis toldozás, foldozás, egy pici felújítás mindig történt, hogy a városlakó érezze a törődést, a vállalkozók meg ne morogjanak. 

"Igény az vóna rá!"

„Deszkás” Feri a megmondhatója, hogy a Tófürdőre komoly igény jelentkezik. Egy forró nyári napon úgy fogy itt a hideg ital, meg a forró étel, hogy bizony az ominózus és közkedvelt vendéglátóipari egységben a Deszkásban, egymáshoz közel eső "külső és belső" ablakok között is le lehet sétálni néhány tucat kilométert… (A Deszkás Janus arcú intézmény, a tó felől egyfajta  terasz, ahová ingyen is le lehet ülni, a Tófürdő felől pedig igazi strandbüfé, számos finomsággal...)

Arculatváltás, de igényesen!

Az igazi nagy revolúció azonban 2019 tavaszán kezdődött el. A város 220 millió forintot nyert a Tófürdő arculatváltásra és ehhez még önerőből 40 milliót illesztettek, hogy végre minden olyan legyen, mint egy nyugat-német katalógusban. A forrásokból ugyanis szinte mindenből újat lehetett venni, készíteni, csináltatni. Kerítésből, üzletekből, jutott pénz vadonatúj öltözőkre, vizesblokkokra, térkövezésre, új csúszdákra és vízen úszó játszóparkra. Megmaradtak a termál medencék, de új árnyékolók, napvitorlák bútorok és süppedős angol pázsit várja a vendégeket.

A hihetetlen, hogy a felújítás költségeit nem hárítják a látogatókra, mert a belépőjegyek ára ugyanannyiba kerül mint tavaly. Egyedül a vízen lebegő játszóparkért kell még egy kis forintot leszurkolni.

A Sóstói tó vize bársonyos, minősége kiváló, a hőségnek köszönhetően, igen hűsítő. A környezet nyugatos, decens és kellemes. Kapható lángos, sült hal, hot-dog, hamburger. A nyolcvanas évekhez képest, kifogyhatatlan mennyiségben kapható a jéghideg sör, gyöngyözik a fröccs és „lónyálból” is hatalmas a választék.

Érthető okok miatt, június 15-én az újranyitás napján, már akkor kígyózó sorban álltak a vendégek a bejárat előtt, amikor 08:30-kor elfordult a kasszás kulcsa a felújított fakapu zárjában.  A fáma úgy tartja, hogy a türelmes sor elején a legendás nyíregyházi televíziós és rádiós riporter, Szoboszlai Tibor állt, akinek lassan szobrot állítanak majd a Tófürdőben, merthogy, ha jó az idő, akkor ő képes akár napokat, heteket, vagy az egész nyarat a létesítményben tölteni (kivétel azt a két hetet, amikor tiszteletbeli kerkirai díszpolgárként a Ión-tenger habjait élvezi)…

info:https://www.sostort.hu/hu/furdok/tofurdo        

(válogatás Szarka Lajos fotóiból)

Volt búvóhelye betyároknak, megtanította úszni az olimpiai bajnok Balczót és kiváló tégla na meg halaszlé-alapanyagot is biztosít(ott). Kevés olyan "zölden" legendás hely van a Nyírségben, mint a Bujtosi Városliget. Kisebb-nagyobb tavak, árnyas lombok, ligetek csalogatják a természetkedvelőket, és akkor még nem is szóltunk a vadonatúj futópályáról, a szalonnasütő és chillező helyekről, a kondi parkról és a remek játszótérről. Bemutatkozik a nyíregyháziak titkos favoritja; a tirpák Central Park! 

Kis csendőr, MADISZ, Lófürösztő, Anyás, Strand... – sorolja a nyíregyházi származású olimpiai és világbajnok öttusázó, Balczó András a Bujtosi-tavak egykori neveit. Így kezdődik Kósa Ferenc nagy hatású dokumentumfilmje a Küldetés. A világhíres sportoló elárulja, hogy a háború után itt dobták be a vízbe, hogy tanuljon meg úszni. Kósa filmje alapján, egy ma élő nyíregyházi meg nem mondaná, hogy hol készülhetett a felvétel.

A legenda úgy tartja, hogy a Bujtos már akkor egy vízjárta, mocsaras terület volt, amikor a Nyíregyházát benépesítő tót ajkú tirpákok a 18. század derekán ideköltöztek. Sokak szerint a neve is onnan ered, hogy a törvénnyel összeütközésbe kerülő legények, itt bujdostak a perzekutorok elől.

Innen épült a város!

Az már biztos, hogy a jelenlegi tavak szögletes mivolta emberkéz munkája, merthogy a 19. században kezdődő nagy építkezések idején, innen termelték ki a nyíregyházi téglákhoz szükséges agyagot. A századfordulón két nagy téglagyár is működött a tavak közelében, és mivel ez egy mélyen fekvő terület, a szögletes gödrökben nemsokára víz kezdett csillogni. Ezeknek a kisebb-nagyobb tavaknak lett később sajátos, bennszülött beceneve, amit Balczó András még felnőtt fejjel is kívülről fújt.  

Amikor az itteni strandok kora lejárt és a Krúdy Gyula által is mesésen megénekelt Sóstógyógyfürdő csillaga emelkedni kezdett, a Bujtosi-tavak részben-egészben szemétlerakóként kezdtek funkcionálni. A nagy szocialista tervezések idején pedig egyetlen tollvonással rajzoltak keresztül a tóvidéken négy sávos „nagykörutat”, az itt élő állatvilág legnagyobb bánatára...

Fordulat a kilencvenes években

Ám a romlás ellenére is maradt valami vonzó és természetes a Bujtosi Városligetben. A több mint 10 hektár összfelületű tavakat a 90-es években megkotorták, fúrt kutak és csatornák kiépítésével vízszintjüket stabilizálták. Innen már csak egy lépés volt, hogy sétányok hálózzák be a vadregényes tóvidéket a város szívében. A környék fejlődésének köszönhetően, ráadásul egyre nagyobb igény mutatkozott arra, hogy az önkormányzat tartsa karban a városligetet. Legyenek itt gyalogutak, kandeláberek, piknik padok és utcabútorok.  

Ez márt döfi, avagy idén megérkezett a teljes átalakulás!

Egy uniós pályázatnak köszönhetően idén tavasszal valódi reneszánsz kezdődött a tirpák-városliget életében. Az elmúlt évek kisebb-nagyobb beruházásai, fejlesztései mellett most igazi arculatváltás következett be. Egy budapesti tervezőiroda, modern, nagyvárosias parkot álmodott ide, amit a helyi kivitelezők néhány hónap alatt el is készítettek.  

A legfeltűnőbb változás, hogy a korábbi salakos sétányok térkő-burkolatot kaptak és egy közel másfél kilométer hosszú rekortán futópálya is rendelkezésre áll, a mozogni vágyók legnagyobb örömére. Két, vagány stéget is kapott a tóvidék, kényelmes padok, nagy beszélgetésekhez kiváló piknikhelyek jöttek létre, ahol akár egy plédre heveredve lehet bámulni az ég kékjét, vagy éjjel meglesni, hogy a hullócsillagok nem fürödni jönnek-e a sötétbe burkolódzó, szemérmes tóba. Lenyűgöző, igazi várral ékesített játszótér várja a gyerekeket, de készült nyilvános WC, pelenkázóval, megmaradt a nagy népszerűségnek örvendő szalonnasütő, ami mellett még egy nyilvános kondipark is helyet kapott, hogy párhuzamosan lehessen zsírt égetni.

A friss drónfelvételek azt mutatják, hogy a Nyírség legnagyobb városában valami elképesztően látványos, blikkfankos és modern park jött létre, ahol az egyik tóból 10 méter magasra lövell a szökőkút, tavirózsák ringatóznak és a sárgás fényű kandeláberek nagy, romantikus sétákra csábítanak.

A romantikáját nem vesztette el

Amit képek nem tudnak visszaadni, az pedig az illatok, hangok, színek kavalkádja; az itt élő, mindig panaszos, tengert idéző dankasirályok kórusa, a kéregetésre szakosodott vadkacsák bátortalan tekintete, a vízipocokok csobbanása és a félénk vízityúkok kattogó párbeszéde. Éjjel zeng a 100 tagú kecskebéka zenekar, akik miatt persze a műértő és ínyenc bakcsók és kócsagok is megfordulnak ezen a vidéken. Na meg persze igazi horgászparadicsom is a liget, hiszen a vízben compó, aranykárász, ezüstkárász, dévérkeszeg, karikakeszeg, vörösszárnyú keszeg, bodorka, szélhajtó küsz, ponty, amúr, fehér busa, fogassüllő, csapósügér, csuka, vágódurbincs, lesőharcsa éli világát.

A megújult Bujtos szélein slow és fast food éttermek no meg egy nagy benzinkút is található. Aki csak néhány percig időzne Nyíregyházán, annak is szívesen ajánlom figyelmébe, ha erre jár. Egy hamburgerrel vagy elvitelre vett kávéval a kézben rá lehet csodálkozni erre a downtown vadregényre. 

Aki pedig több napot tölt a megyeszékhelyen, az semmiféleképp ne hagyja ki. Talán még Krúdy Gyulát is megpillanthatja, egy párás, furcsa hajnalon, ahogy a vagabund író épp egy nyírségi szépasszonnyal lépdel a karján, a vadonatúj sétányokon.

Fotók: Nyírdrón (https://www.facebook.com/nyirdrone/)

"Kirázza belőlem az összes érzést…" - méltatlankodott Szindbád magát rágva. Az a bolond ötlete támadt, hogy kisvonattal zötykölődik a Tisza-partra. Azzal a makettszerelvénnyel, amit jobb helyeken törpék, vagy legfeljebb gyerekek igazgatnak. Az álmosan büszke Nyíregyházáról indult. Szerette ezt a tótosan rendezett várost. Mivel ez a szorgalmas népség főként a földből élt, nem tudott zöld nélkül létezni. Az utakat mindenütt gyümölcsfák, tölgyek, hársak, szerényebb porták előtt meg akácok szegélyezték. Budapest után Nyíregyháza maga volt a szanatórium a szerénységével, és pórias, vidéki bájával.    

Egy éjszakát átkártyázott a Sóstói-tó partján. Időnként irigyen bámulta a csónakázókat. Szelíden megmosolyogta a kipirult arcú dzsentriket, akikből vörös, kacagó ördögöket teremtett a az olcsó pálinka, meg a fröccs és akikről tudta, hogy reggelre, amikor elmúlik a varázslat és rájönnek, hogy az összes pénzük elúszott, korgó gyomrú, lesütött szemű zarándokokat varázsol a kijózanító szabolcsi reggel. Baktatnak majd poros cipővel a tölgyerdőn keresztüla  város felé, lógó kovászos uborka orral és igyekeznek majd úgy tenni, mintha nem is léteznének, amikor egy-egy homokfutó, csúfolódva elszalad mellettük…

Rajta nem fogott az ital. Az elmének van az a halmazállapota, amikor ihatsz, mint a kefekötő, akkor sem fog rajta ki az alkohol. A vér már telített, ám a gondolatok oly erősek, hogy a szesz kék tüzei meg nem pörkölik, meg nem égetik. Főleg a szerelmi gondok ilyenek, főként a szerelem rezisztens a szeszre. Nincs az az alkohol, ami egy reménytelen szerelmes, kesernyés gondolatait maguk alá tudják gyűrni, fel tudják emészteni. Sőt a szesz valahogy olyan elvont képzettársításokat kelt az egyszerű halandóban, amitől az egyből trubadúrrá, költővé és felsült hadvezérré válik. És akkor előjönnek a legszebb, leghalálosabb sorok, melyek úgy kötik össze az örökkét, a mostant és a halált, hogy attól még azokból is szerelmi filozófusok kerekednek, akik egyébként teljesen közönyösen, a testiség, a hétfőszagú létezés szintjén vegetálnak. Még ők is megérzik az ember magasabb rendű létformáját, a katarzistól angyallá váltottat…

Így ült vonatra Sóstógyógyfürdőn. Így vánszorgott a Nyírszőlős, Fakapu, Kótaj, Újkótaj, Nagytanya, Buj, Herminatanya, Ibrány, Nagyhalász, Érhát, Kétérköz, Tiszatelek, Karkhalom, Dombrád vonalon. Csak a karkhalmi, nagy szeszgyár kéménye bűvölte meg. Arra gondolt, hogy bizonyosan kell lenni egy nagy, saválló tartálynak abban a téglából rakott szeszgyárban. Kell lenni egy létrának, amin felmászva be lehet ugrani a szesszel telt medencébe. És ott kell megfulladni. Ott kell bevégezni. A végtelen mennyiségű szeszben.

"Butaság! Hát ki tudja milyen szesz az. Lehet, hogy krumpliból készül. Az meg csak malacoknak való. Akkor már egy borral teli kádban, vagy málnapálinkával töltött tartályban. Az mégis csak felemelőbb" – bolondozott magában, míg a közönyös búzamezők, meg a bambán vigyorgó napraforgótáblák mellett haladt el a törpe és csigalassú szerelvény.

Mire Dombrádra értek, vele együtt már csak négy embert segített le a kalauz. A melegben megizzadt a hátán az ing. Panyókára vetett felöltővel indult az út felé, ahol egy rozzant kocsi állt; egy sokat látott, vén lovat, meg a még vénebb, szunyókáló gazdáját meglepte, hogy odament hozzájuk.

Az öreg igazán csak akkor húzta fel a szemöldökét, amikor azt mondta neki, hogy hajtson egyenest a Tisza-parthoz.

- A cigándi révhez méltóztatik gondolni? – kérdezett vissza a rossz cigarettáktól karcos hangú kocsis.

- Mindegy nekem, csak a part legyen – húzta meg a vállát Szindbád.

A portákról mezítlábas gyerekek szaladtak ki az útra, ahogy végighajtottak a falun. Kutyák csaholtak, füstifecskék húztak el, nagy boldogsággal mellettük és valahol a magasban egy barna kánya napos csibékre fente a csőrét…

- Messziről méltóztatott ide utazni? – kérdezte az öreg hátrapillantva.

- Egy hete még Párizsban voltam. Két napja Pesten. Ha ez messzinek tűnik, akkor messziről... – vetette oda olyan hangsúllyal Szindbád, hogy abból érteni kellett, többet szólni nem fog, fölösleges további kérdésekkel zaklatni.

A parton kifizette a kocsist. Az megemelte a kalapját és megnógatta a lovát. Sokáig nézett utánuk. Aztán lehúzta a cipőjét, feltűrte a nadrág szárát és leevickélt a folyó, sárban gazdag partjára. Így állt egy darabig. A vendégmarasztaló agyag, meg a szőke víz hűvösen vette körül a lábát.

S akkor egyszer csak fodrozódni kezdett a folyó. Egy hatalmas, hosszú, szürke árny tűnt fel benne. Valami rejtélyes, és hátborzongató, hosszan terült el a habok között. Amikor megjelent a hal feje Szindbád visszahőkölt. Tudta, hogy hatalmas lesz, de ekkorára nem számított. Amikor kinyitotta a szájáta jószág, akkorára tátotta, mint egy ajtó. Az óriásharcsa könnyen, erőlködés nélkül nyelte el a férfit.

Nem lepődött meg. Tudta, hogy így lesz. Már Párizsban is tudta. Ez a büntetése, hogy elfutott, hogy feladta, hogy nem volt elég kitartó. Ez volt a büntetés azért, hogy elvesztette a hitét. Azt is tudta, hogy nem tarthat sokáig a fogsága. A koromsötétben öklendezni kezdett a nyálkás, félig emésztett haltetemek között. Fogalma sem volt, hogy ki lehet-e bírni ezt a fertőt, vagy ha bírni is lehet, meddig tart majd a fogsága.

Abban reménykedett, ahogy megszokja a szeme a sötétséget, valamit látni fog, hát tévedett. Tapogatózott, csak a kezével volt képes érzékelni a harcsabendőt. Amikor egy-egy érzékeny ponthoz ért, az nagyot ficánkolt és fellökte. Órák telhettek el tapogatódzással. Lihegett, zihált melege volt és érezte a bőrét rágja a gyomorsav. Órák telhettek el, míg a bendő tengerében egy apró kiemelkedést nem talált. Halálfélelemtől sújtva vetette le magát. Bőrét izgatta a sav, okádni kezdett és érezte, hogy felfordul a gyomra, görcsbe rándul és egy heveny hasmenés is kerülgette. Szenvedett. Nagy bátran vállalta a büntetést, most azonban rádöbbent, ez nem vicc, ez nem úri passzió, nem méltó a decens spleenjéhez. Érezte, hogy ebbe bele lehet dögleni, könnyen, de mégis iszonyú fájdalmak között. Szíve kalapált, mint egy túlfűtött gőzgép. A velőig hatoló kíntól látomásai lettek, Dante poklát látta, szenvedéstől eltorzult arcú embereket, pörkölődő hajakat, bőröket, lángokban állón testeket. Reccsenő inakat, csontokat. Nem bírta tovább, ordítani kezdett, kapálózni, vergődni. Aztán elvesztett eszméletét…

Egy angyal mosdatta meg. A Tisza hűvös vize gyógyította rákvörös bőrét. Majd, amikor a nyálkától megszabadult, valami édes illatú kenőccsel borította a testét… Amikor végezett felkapta és egy hófehér agyneművel borított, baldachinos ágyba fektette, amit furcsa módon a frissen nyírt gyepen állítottak fel.

Mohón, nyugtalanul, furcsán horkolva aludt. Úgy, ahogy fuldokló igyekszik levegőhöz jutni. Halkan kapkodva. Aztán megébredt. A párás levegőt, aranyszemekkel szórta meg a kelő Nap. Folyóparti szanatóriummá változott az ártér. Mindenhol csicsergő, éneklő madarak fújták a dalukat. A távolból egy őz szimatolt feléje. Majd eltűnt a méregzöld kulisszák között…

Takaróján egy gyöngybetűkkel írt levél pihent. Neki címezve.

Nem a bolond magány. Nem a hiába vállalt szenvedés. Nem a világtól elfordulás. Nem a zárt ajtók. Nem az üres szobák. Nem a hamis türelem. Nem a hirtelen kiszenvedett alázat. Nem a játszma. Nem a kialkudott hűség. Nem a senkinek sem szolgáló erkölcs. Nem az elmúlás. Nem a sebezett szív. Nem a könnyek között fogant fogadalom. Nem az esküdözés. Nem.

Hanem Te magad… Hanem az imába foglalt remény, a térdeplő szeretet és a jámbor hit…

Kimosott ruhája egy szobainason várt rá. Fehér inge illatos és ropogós volt. Öltönye makulátlan. Komótosan, boldogan öltözött. Érezte, hogy gondol rá, hogy titkon szereti. Sose érezte ennyire. De lecsendesítette magában a föltolult, izgága érzést. A szobainas mellett egy vázában hatalmas, de szemérmes bazsarózsacsokor.

- Hát mire vársz meg? – tudakolták a játékos bimbók. - Kijöttél a halból? Akkor ezt is túlélted! Az érzés ugyan el nem hallgatott, de Te jobb ember lettél… Menj! Keresd meg! Úgy szorítsd magadhoz, ahogy a kereszted…