Te ide hallatszik, ahogy számolod, hány szerelmet bír el a rakpart. Te, van ez az álmos vasárnap. Persze még ez is jó, mert legalább nem annyira rossz. Tegnap annyira nem volt kedvem ehhez az egészhez, hogy a szívem is megállt. Most már tudom ez a halhatatlanság. Áll a perc, áll a pillanat, áll a szív. Te, azért fura ez a véget nem érős, ahogy az embernek megtanítja a Gugli, hogy mindazt, amit érzel, azt a dopamine, oxytocin, serotonin szentháromság termelésével, hiányával, túltengésével csont nélkül lehet felvázolni. Ennyi az egész. Shakespeare szonett, vagy Z. Pintye blogömlés, New York blues, vagy görénypusztai kesergős, minden itt kezdődik és itt végződik.

Te, azért tudod, hogy megbántottál? Tudod, hogy miattad tört ki a Stromboli? Te, nagyon furcsa ez a szerves kémia. Nagyon fura, ahogy a végtelennek tűnő időben csillagok, sztárok és fogak hullhatnak, de hogyan építhetnénk valami másik viskót, a már meglévő, várnak induló alapokra?

Te úgy kéne valami nagy tűz, valami nagy tenger, rajta pici, hófehér hajó. Te, annyira kellene ölelni Téged, magamhoz húzni és szagolni a hajadba ivódott sós illatot. Te úgy kéne még néhány hazugság, néhány kacagás, csak hogy elhiggyem, ami a következő évekre maradt, nem ennyire sivatag.

Te, ezt gondolom és mire leírom, közben valahogy mindig Mi lesz belőle…