Minden emberi dolog olyan, mint egy műalkotás: meg lehet hamisítani.

Friuli-Venezia-Giulia tartományban, Camino al Tagliamento mellett, egy apró faluban, egy régi, jobb időket látott villa hívja fel magára az arra járó figyelmét. A villa Mainardis nevet viseli és aki szereti Tornatore (link) filmjeit, azonnal felsóhajt: hát ez a csoda szolgál a „Senki többet” (link) című film kulisszájaként. Csöndesen jegyzem meg, hogy a villa egy-egy szobáját a Tripadvisor szerint bárki kiveheti, két főre alig 20 ezer forintot kóstál az éjszakázás. A mellékelt képek tanúsága szerint, ezért a pénzért semmiféleképpen sem kapunk keleti kényelmet (link), sőt a belsőépítészetet illetően, esztétikai élményt sem, így inkább maradjunk a filmnél, amelyhez díszletként szolgált... 

Tornatore nagy játékos. Trükkök, ügyes vágások és egy trieszti kapubejáró összeboronálásával, ebből a mindentől távol eső, nagyon vidéki környezetből belvárosi helyszínt gyúrt össze. Bevett szokás ez a filmes világban. Szemfényvesztés. Kegyes csalás. De ettől a mese nem lesz kevesebb. Ha már a helyszíneknél tartunk érdemes megjegyezni, hogy az egész sztori kap egy kis, dekadens monarchikus színezetet, hiszen a forgatási helyszíneket illetően Trieszt, Bécs, Prága szentháromsága ad keretet ennek a keserédes, szerelmetes kriminek.

Okos film, de keserű film is, na meg elgondolkodtató film. Annak idején (2013) az Index Cinematrix blog-kritikusa kegyetlenül ütött rajta egyet; nyálasnak tartotta (link), bár ugyanakkor elismerte, hogy helyenként úgy beszippantotta, hogy már-már azt hitte, fantasztikus dolgot lát a vásznon…

Most hat év távlatából is azt állítom, hogy maestro Tornatore nem nyúlt mellé, nem lőtt mellé, a nyálastól messze áll és olaszként, a képzőművészet szintjére emelte a szerelemet. Mert Tornatore egy pillanatig nem kételkedik abban, hogy a szerelem valódi és lenyűgöző Kunst. Éppolyan művészet, mint a festészet, a szobrászat, építészet. És miért ne lenne az? Ha a csók, a szeretkezés lehet művészet (lásd Kámaszutra), akkor maga ez a megzabolázhatatlan, értelmezhetetlen, magyarázhatatlan érzés miért ne lenne az?

Spoiler: Dióhéjban a film könnyen vázolható. Adott egy fura, öregedő, decens "becsüs" és műgyűjtő (Geoffrey Rush), aki történetesen a világ egyik legmenőbb aukciósházát működteti. A férfi előéletéről nem sokat tudunk, de az kiderül, hogy szerelmes a különleges és ritka női portrékba és annak érdekében, hogy ezeket megszerezhesse, némi csalástól sem riad vissza, ebben pedig egy barátja (Donald Sutherland) segíti. Oldman (beszédes név), így hívják a férfit, egy nap fura telefonhívást kap, mely szerint egy fiatal hölgy (Sylvia Hoeks) arra szeretné megkérni, hogy készítsen katalógust szülei hagyatékról, majd árverezze el a műkincsekkel stafírungozott örökséget. Ha Oldman fura ember, hiszen semmit sem hajlandó megfogni puszta kézzel, csak kesztyűben, úgy a titokzatos hölgy megbízó mindinkább az. Olyannyira, hogy Oldman szép lassan beleszeret a fura lányba és az viszont. Nagy játék ez, mert a lány titokzatosságát az agorafóbiája nagyítja fel. Tessék elképzelni egy álomszép lányt, aki 12 évig ki sem jön a  szobájából, mert menten rosszul lesz az emberektől, a tértől és távolságtól. Pedig szemrevaló, bűbájos és finom, már hogyne képes elrabolni annak a férfinak a szívét, aki egész életében az egyedi, a szép, a különleges után kajtatott. Tornatore azonban nem egy leányregényt álmodott meg. A szerelemtől óvatlanná vált főhőst csúnyán átverik. Kirámolják a szívét és a széfnek használt kincstárát...  “Ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is.” (Mát 6,21) Szép lassan kiderül, hogy a lány szerelme tökéletes hamisítvány. Csupán arra szolgált, hogy Oldmant megszabadítsák felbecsülhetetlen értékű festményeitől... A teljesen kifosztott Oldman a film végére azt a kérdést veti fel, hogy lehet-e egy ilyen műgonddal megálmodott szerelem ilyen tökéletes másolat. Tornatore pedig nem ad megnyugtató választ.. Ha csak nem készít majd egy folytatást...        

A filmben a rendező már művészetként kezeli a szerelmet, és azt mondja, bizonyosan vannak olyanok is, akik sportot űznek abból, hogy meghamisítják a szerelmet. Megjátszott örömök, eljátszott érzések, apró stiklik, átverések, hány olyan kapcsolatot ismerünk, ahol az egyik fél csupán egy helyzetért, anyagi biztonságért, lehetőségekért él valakivel, míg a "másik" szentül hiszi, hogy nincs itt kérem átverés, önmagáért szeretik...

És hát nem ettől rettegünk-e mindannyian attól, hogy besétál valaki az életünkbe, aki iránt a legtisztább, legnemesebb érzéseket tápláljuk és Ő csupán érdekektől, sötét szándékoktól hajtva, a bolondját járatja velünk?

 „Minden emberi dolog olyan, mint egy műalkotás: meg lehet hamisítani.” Szól a “La migliore offerta” egyik alaptétele. És bármennyire tiltakozunk ellene, nem vitás, hogy örök igazságot fogalmaz meg. Millió hamiskártyás jár-kel a szerelem világában.

A Senki többet-ben persze Tornatore túloz. A művészetnek túlozni kell, hogy a kiábrándító és megdöbbentő valóságot képes legyen felmutatni. Ebben a filmben valahogy mindenki sérült egy kicsit, mindenki hamis, igazából senki sem az akinek látszik. Ilyen értelemben jó párhuzamot biztosít Amelie csodálatos életéhez.

A szakmája királyként tartott Oldman, nem csak egy megszállott profi, hanem gyűjtőszenvedélye miatt, akár a kegyes csalások mestere is, az autistának tűnő törpe-lány, mindentudó orákulum, az agorafóbiásnak tartott Claire pedig tökéletes színésznő. Ebben a filmben mindenki átver, mindenkit, és ettől hasonlít leginkább az életre. Ebben a filmben keserű igazságként kapjuk meg a pakkot hiú ábrándokról, káprázatosnak hitt szerelemről és az idő kegyetlenségéről…

Mesés, mégis felkavaró, sokat mondó film ez. A Geoffrey Rush által formált Oldmant a film végére teljesen magunkénak érezzük. Robert (Jim Sturgess), a film MacGyvere és mint kiderül, nagy manipulátora mondja, hogy a fogaskerekekben az a lényeg, hogy a kopások miatt elkezdenek egymásra hasonlítani. Ilyen az életünk, csalásban, átverésben, szerelemben, háborúban csak fogaskerekek vagyunk és bármilyen tökéletesen legyünk legyártva, a kopás miatt elkezdünk a másikra hasonlítani…

- Lambert! Mondja milyen együtt élni egy nővel?

- Mint licitálni egy árverésen. Sosem tudhatja, nem jön-e egy jobb ajánlat... 

Csuda nagy film a Senki többet! Csuda nagy katarzis. Minden szimbólum, minden metafora benne. Az esetlen kékszakáll hetedik ajtaja mögött, könnyen pénzé tehető, csodás portrék lapulnak. Szó szerint adható-vehető kincsek ezek. Ám a romantikus néző rögtön felfogja, Oldman szívével, lelkével azonos ez "képtár"-szoba. Akit ide beenged, annak bármit, az életét is odaadná. De mi történik, ha ez a valaki csak a pénzt látja ezekben a festményekben? A filmet igazából az fogja érteni, aki a szerelmet és a művészetet is érti. Aki képes úgy tekinteni a szív ügyeire, mintha az Uffizi vagy a Louvre csodái között járna… Mert ki érti Scheiber Hugót (link), Molnár C. Pált, Aba Novákot? Ki képes elámulni azon a triviális tényen, hogy Csontváry majdnem kocsipányvaként végezte? És ki épít úgy szerelmet, mintha az katedrális lenne? Ki őriz úgy elmúlt nyarakat, türkiz tengereket, kagylókat, mintha a világ legdrágább gyémántjai lennének? Ki tud úgy szerelmet rajzolni szavakkal, hogy attól bőgni kell, és kipirult szemmel fohászkodni az égre; torzóként is megérte!

A Senki többet megtanít hálát mondani és üzeni, nemcsak a szavaknak, a művészeteknek is hatalma van. Mágiája, elemi ereje és csodája. Így aztán, amikor a film végén megkérdezi a pincér a főhőst, hogy egyedül van-e? Az elmélázva feleli; nem, várok valakit. És mi ott ülünk Oldman mellett, a ketyegő órák között és várjuk azt a valakit.

…similis simile gaudet…