Gyere uram, légy a vendégem! Édesanyámtól káposztás paszulyt hoztam. Van főtt, füstölt sonkám is. Mintha Húsvét lenne. Van még kacsamájasom. Ismered uram. Vékony, citromsárga zsírral árulják. Már ha meg nem sértelek vele. Találsz még bécsi virslit, mangalicazsírt, sőt még a mátészalkai túró rúdiból is akad. A sós karamellest ajánlom figyelmedbe…

Jajj, rossz vendéglátó vagyok. Vettem egy üveg indián nyárt, Bolykiéktól… Azt feltétlenül! Van vagy háromféle sajtom is. Talán egy kicsit cifra illatúak… Meg vilmoskörtém Bánhidi doktortól. Meg van egy évem, amiben nem éltem, csak jött fel a nap, meg múlt el a nap és jött a nagy éjszaka. Tudod jól, miért imádkoztam. Hát meg nem adtad. Másak a terveid és én mindig csak sóhajtottam, legyen meg a Te akaratod és arcom a hideg párnába fúrtam. Ne lásd az arcom, a könnyeim, én nem így gondolom. Ott őrködtél felettem azon az erdélyi ikonon, ott az ágyam felett.

Hát gyere be Uram a konyhába, ülj le ide. Ne a nappaliba. Hideg most a bőrülő, itt a konyhában meg, langyos a fűtött padlólap, közel a hűtő és csacsog az egri bor. Hát gyere be Uram, légy a vendégem és mondd bátran, mi lenne a Te akaratod..

Vacsorázz meg. Uram. Nálam. Jó étvággyal. Bólogatsz a káposztás paszulyra.Jó választás! Szabolcsi, őszinte, finom. Aztán, nézz körül. Hümmögj, használd a wi-fit, előtted a password sem titok. Igyál még egy pohár bort. Nézd meg a kagylókat és a tengertől kikövetelt kavicsokat. Nézd meg a szekrényben azt a búvárszemüveget. Nézd meg a fotóimat és nézz a virágokra…

Uram! Csak még egy pohárral! Aztán, hadd csomagoljak valamit az útra.

Ha meg hozzá mennél látogatóba… Hát… Mosolyogsz… Nagy gyerek vagyok. Üzened. Nagy gyerek és az üvegbe rakott tobozok felé intesz… És még annyit mondasz, ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is. Pontosan ott…

Orfeusz és Euridiké... (link)

Azért sírok, mert megnyertem mindent, téged, a boldogságot és az életet, és azért sírok, mert elvesztettem önmagamat, mert nem vagyok többé ép és egész tenélküled, mert ettől a pillanattól fogva sosem én fogok igazán fájni magamnak, mindig csak te, s ha vérezni fogok, a te sebeidet vérzem. Sírok, mert velem megtörtént a csoda, amire gyerekkorom óta vágytam, amitől gyerekkorom óta rettegtem, itt a mitológiai szerelem, és mi lesz velem, vagy mi lesz veled, ha elveszítjük, ha kettőnk közül egyszer meghal valaki. (Szabó Magda)

Amikor épp vízszintes eső kezd hullani a hamuszürke égből, amikor a tokaji szüreti mulatság felvonulóit eláztatja az égi áldás, amikor a Korzó előtti kis tér pálinkás stampóiba az élet vize helyett, lágy esőcseppek ugrálnak, akkor és akkor főként kimászik a szekrényből a fázásra való hajlam. És akkor kell valami, ami nem a gázkazán tüzéből, nem radiátoron, padlófűtésen keresztül melegít fel. Kell valami, amit büszkeségből, szerelemből és édes nosztalgiából gyúr az ember. Kell valami, ami felemel, megtisztít és az Isten félé indít. A Jóisten felé mozgat, hogy onnan várd, hogy belőle áradjon, hogy sose fázz. Egyedül maradva sem, üres ágyakba bújva, néma szobákba lépve, ne félj a sötéttől, a csontra fagyott éjszakáktól, ne félj egyedül pusztulni el, mint a kivert kutya. Legyen meg benned az a naiv, aki Godot-ra vár, aki nyűtt tagokkal is, aki túlharsogja a tengert, aki felhozza a kagylót, aki tud szívnek, ínnak, idegnek parancsot adni, bár a kéz, láb kidőlt, aki elcsendesül ha sarokba dobják, mint iskolatáska, melyet gyermek hajított el otthon az utolsó tanítási nap után…

Leült Magda néni. Leült a konyhámban. Kávét kért, habosan. Leült és mondta: -Jajj, hát maga is elvesztette önmagát. És hát maga is milyen édes, ahogy más helyett vérzik, ahogy a lány ajakpiros vére folyik a sebeiből… És milyen édes, ahogy a férfikönnyek magára törnek, csak mert megérintette a nagy görög, a nagy, mitologikus szerelem. Mert kérem nemcsak villámlik és mennydörög, hanem magába istenek, félistenek, titánok járnak most csavarintani egyet a szívén, szántani, fúrni, ütni, verni a lelkét és még álmában is próbára teszik a hitét. Mit tudnak erről azok, akiket soha, de soha nem vették még így elő az istenek? Mit tudnak, azok, akik sekély langyos vizekben élik le az életük, akik azt hiszik, hogy megúszhatják a viharokat, a cunamikat, a vulkánkitöréseket? Mi tudnak azok a kénköves esőkről, mit tudnak Jóbról, Jónásról, Dánielről? És lám most a vesztesek éves találkozójára most szpíkerként topog, és vicsorog a Magányos Szívek Klubja előtt, szótlan, mosolytalan, elfordul, ha ismerőst lát, sápadt, szótlan, kialvatlan és mindenkivel haragban van…

Magda néni! Hát ne legyek csípős nyelve céltáblája. Régimódi történet ez. Régimódi szerelem. Régimódi Prométheusz lakik bennem. És bevallom még élvezem is, ahogy a sas minden nap cafatokra tépi a (szívem) májam…  És megyek az esőnek. Futok majd benne, nyakig, vizesen. Valaki megázik, valaki meg élvezi az esőt…

Vanmomentintájm. És ércnél maradandóbbat, vadnál szelídebbet, öregnél zsengébbet. És száll valami októberi utcadal, áldozatinduló, bossanova-zsoltár. Száll kifelé az oxidatív-stressz. Kegyelmi állapot. Tizenhat fok árnyékban. Sárga csekkekből rózsa, vízből borban-szóda. Valami könnyű füttyszó, két-három szavas imádság, az is talán valami köszönömféle. Nem fájt fog, gyomor, fej, csak a szív. Az meg kozmológiai állandó, amikor Naptávolban bolyong. Ődöng. Rilke az őszi falevelek között motyogja, akinek most nincs háza, az már nem épít… Aki most egyedül van…

Wer jetzt kein Haus hat, baut sich keines mehr.

Wer jetzt allein ist, wird es lange bleiben…

Egy zongora ihleti. Egy árva, egy gyászba öltöztetett zongora. Odakint életvízből fesztivál. És fűtik már a nagy kemencéket, hogy izzadt, gyöngyöző homlokkal kurjongasson a világ:

Lábam közt a libagége…

S indulnak sorban ösztönök hajtotta csordák, éhesen, szomjasan, világot falni, világot emészteni. Ő meg áll a kapuban, meg sem rezzen. Néz napnyugat felé. Bámulja a vonuló madarakat, a szélfútta leveleket és mindegyiken az Ő keze írását látja…

Te, azt mondják, hogy a kilencedik bolygó egy primordiális fekete lyuk. Hallod? Egy fekete lyuk. Ott ólálkodik távol a Naptól, annak ellenpólusaként és szivárog. Szivárog ki belőle az egykori mohósága. Visszaadja, amit elvett. Még a primordiális fekete lyukak is visszaadják, amit elvettek. Vagy olyan nagy az akarat, hogy még onnan is kijön… Hallod tegnap a színházban a terápiára érkezett pár arról mesélt, hogy egy búvármerülés után szerettek egymásba. Ott lent, ahol nincs szó, csak legfeljebb a tekintet, a test érintése, ahol egyszerűen kell egy „body”, aki segít neked, egymásba szerettek. Akkor eszembe jutott, hogy víznyomás, vagy egyéb őrült nyomás alatt még két kócos, bolond, kötöttséget nem tűrő musztángszív is egymásra talál.

Hiszek a történetek erejében. Hiszek abban, ami a fizika, kémia, matematika és az idő törvényeit is maga alá gyűri, az örök. Az én nem, a te sem, csak a mi, csak a MI…

ui: A marketingkommunikációs üzeneteket reklámoknak nevezzük. Sokan tévesen a marketinget kizárólag a reklámozással azonosítják, noha ahogy azt is láthatjuk, a marketing ennél jóval tágabban értelmezendő…

A „Lidli” ezzel a gyorsan váltakozó árukínálattal, kicsit olyan, mint egy jobb minőségű turkáló. Sose azt kapod, amit szeretnél, hanem egyszerűen improvizálnod kell. Meg ne legyenek terveid, elvárásaid. Csak úgy könnyedén, mint egy magyar fejben élő széles gesztusokkal, hangosan gondolkodó olasz séf, légy kreatív, szabad mint a gravitációt legyőző űrhajó és vidám, mint egy friss szerelmes.

A húspult körül ólálkodva fertelmes, már-már beteges gondolatom támadt, hogy egy nagyobb lábas alján marha és sertéshúst fogok házasítani. Marhalábszárt és sertéstarját. A jó ég bocsássa meg nekem ezt az eltévelyedést. Ezt a furcsa, modortalan ízlést, hogy egy kérődzőt, egy disznóval merem egy lábosban említeni, na de ilyen ez a szeptember vége. Ilyen reménytelenül aberrált ez a kora ősz, amikor mediterrán légtömegeket terelget a Nyírség felé az időjárás.

Két tálca, 400 gramm tarja és 400 gramm lábszár landol a kosárban. Nem sok. Ugyan már... de a kis herceg egyszemélyes világában ez is tétel. És lelki szemeim előtt megelevenedik, ahogy felolvasztom a pörkölt-ünnepet türelmesen váró mangalica zsírt, két fej bátori lila hagymát aprítok és türelmes kevergetések közepette kivárom, míg a hagyma le nem teszi az üveges bizonyítványt…

No akkor, amikor már serceg a zsírban a hagyma, akkor vetem oda a szokásosnál apróbbra vágott húskockákat és nézem, ahogy ez a kevéske zsírövektől fehér-vörös kockavilág vállalja a felforrósított kockázatot.

Amikor a hús zsírjára pirul kap egy kevés édesnemes paprikát és sűrű kevergetések mellett, széles mosollyal nézem a vegyes pörkölt gyöngéd metamorfózisát. Biztos vagyok a dolgomban. Két kisebb paradicsomot hámozok, egy paprikát karikázik, készítek egy kevés őrölt köménymagot, sót és borsot és tudom, hogy az idő, meg a fedő alatt biztosított lassú, de annál hatékonyabb szauna megteszi majd a hatását.

Közben kibontok egy üveg Indián nyarat, a Bolyki pincészetből. Belekortyolok és tudom a világ rendben van. Ez a kékfrankos alapbor, melyhez némi portugieser meg blauburger ad egy kis fűszert mosolyra fakaszt. Leülök a konyhában és hallgatom, ahogy a pörkölt lassan gügyögve beszélni kezd.

Tarhonya, tészta, sós krumpli minden illik majd hozzá, meg csemege ubi, esetleg testesebb almapaprika. De leginkább tarhonya. A szüleimet kérleltem is már többször, hogyha faiskola felé járnak, lennének szívesen tarhonyafát vásárolni. Édesanyám mosolyogva értette a kérést, de sajnálattal közölte, hogy nagy a kereslet, mostanában alig lehet tarhonya fát kapni a szaküzletekben…

Ahogy a konyhát, majd szép lassan az egész lakást átjárja a magyaros pörkölt illata, arra gondolok, hogy hány száz év minden tudása, minden élménye szökken itt párába és indul meg a mennyország felé, hogy az ott lakók orrcimpáját egy picit megbirizgálja…

Persze csak a Bolyki bor teszi, hogy a pörkölt gügyögésében meghallom a szférák andalító zenéjéét, ahogy helyre rázom ezt a semmirekellő évet, ahogy megtanítom magam a veszteségből erényt kovácsolni, ahogy újra az ég felé nézek, és megkérdezem, hogy figyelsz rám, Nagy Isten, ugye figyelsz rám?

Rotyog a pörkölt, ez a botcsinálta marha-cuvée, fogy a bor és az illatokkal együtt egy könnyű sóhaj, egy vaskos köszönet szakad ki belőlem, hogy azért belefért az életbe egy boldog hajókázás a Keri-félsziget körül, belefért egy álomeste, egy nagy halas tállal a Kvarner-öbölben és belefért annyi csók, ölelés, ami emléknek talán elég…

A marha-cuvée megkapja az egy deci vöröset. Ahogy ZPZs kapta a Numero unóban a Kúcs-féle merlot-t, na meg a sót, a borsot és a fedőt. Holnap lesz ebből ebéd, holnap lesz ez igazán finom. Ma csak a bor fogy el. Meg az álom. Holnap lesz ebből valami talán. Talán. Vagy fogom az egészet és kiborítom…    

A végére fájt. A végtelen számú logikai bukfenc, a tudománytalanság és a fájdalmasan súlytalan mondanivaló. A végére fájt, hogy hülyének néznek, hogy Hollywood minden nyomorát, impotenciáját és alkotói válságát letolja a torkunkon. Aberrált módon, fajtalankodva elkövetett erőszakos közösülés érzetét kelti az Ad astra.

Pedig jól indult. Még majdnem elhittem neki, hogy a mondanivaló majd elrejti a film égbekiáltó hibáit, meg-megbicsaklott gondolatmenetét, és azokat az üresjáratokat, amiről bűzlik, hogy azok áthidalására semmi, de semmi ötlete nem volt az alkotóknak.

Egy film, ami akár jó is lehetett volna, de fél óra ücsörgés után már észreveszi az ember, hogy bizony kár volt a nagy hajcihő, sem Brad Pitt, sem Donald Sutherland de még Tommy Lee Jones sem fogja megmenteni ezt az rosszul összeollózott fércmunkát.

Pedig van itt minden, húsvéti tojások, utalgatások, intertextus, hermeneutikai kérdések és persze plágium hegyek a 2001 Űrodüsszeiából, Alienből, Csillagok közöttből. A szerzők és alkotók nagyon igyekeznek felmondani a leckét, hogy nekünk embereknek itt a Földön kell megtalálni magunkat, hogy iszonyú nehéz elengedni azt, akit szeretünk, hogy nagyon másak akarunk lenni, mint a szüleink, de végül mégiscsak rájuk fogunk hasonlítani. Hogy nem érdemes a munkát helyezni az első helyre az életünkben, hanem ott a szeretteinknek, családunknak kell lenni és egyéb közhelyek. Hogy a szürkehályog veszélyes, az is ha megszállottan keresünk értelmes életet valahol a távolban és közben hagyjuk, hogy az a csoda, amihez milliárd évek kellettek, amihez fogható egyelőre emberi ésszel felérve sem fogható az univerzumban, az a kultúra, amit évezredek óta építünk, az a szeretetnyelv, ami csak a homo sapiens sajátja a saját hülyeségünk, mohóságunk miatt hagyjuk egyszerűen elpusztulni. Sőt akár a klasszikus gazda, karóval esünk neki a szőlőnknek a jégeső idején…

(Mellékzönge: Jézus pontosan tudta, hogy az Isten a szeretetben él. A gyűlölet, az öldöklés, a pusztítás vágya ugyanis képes eltörölni mindent, amit most értéknek gondolunk. "Kihalásra ítélt faj vagyunk..." - mondja rezignáltan az űrfater, akinek se a felesége, sem az egy szem fia, de még a legénysége élni akarása sem jelent semmit, otthagy mindent, elpusztít mindent valami ködös távoli célért, hogy megtalálja a Földön kívüli értelmes életet. De még a pszichopata fater indítékai sem elég világosak. A magány pedig ebben a filmben egyenlő a belső monológok bugyuta mantrájával...)   

A felböffentett szeretetcsomag is sántít, ha 4 milliárd kilométerről egy öreg bácsi egy csepp kutató űrjárművel olyan elektromágnes lökéseket generál, hogy attól már a Földön is hullanak az emberek, mint legyek.  De tudom, hogy nem a tudomány oldaláról kell megközelíteni ezt a kollázst, hanem észre kellene venni a szárnyaló művészetet. Csakhogy így ebben az űreposz formában mindez gyermeki gügyögés… Nem az sem, mert az legalább aranyos. Ez gyalázatos.

Uraim! Alkotók, ebből a pénzből (90  millió dollár!!!), inkább finanszíroztak volna valami okos kutatást, adtak volna enni éhezőknek vagy mittodomén…  

Értjük azt is, hogy mindez parafrázis, hogy az egész tudományos-fantasztikum csak keret, hogy a négy+négymilliárd(sic) kilométeres utazás (50 nap alatt(!!!!) abszolválta Brad Pitt, de vissza már egy öklömnyi atombomba robbanása hajtotta) csak amolyan utaztató regény formula.    

Ám fájó a butaság, az együgyűség, a fizika, az űr, az űrutazás egyértelmű tételeinek ilyesfajta megcsúfolása (kognitív disszonancia), mindez ellentmond azzal a mélyfilozófiai értekezéssel, amibe ez a skicc belebonyolódik, töketlenkedve beleragad, húzza az időt és végül a vajúdó hegyek csupán egy apró egeret szülnek.

Ezt a filmet a kritikusok igyekeznek életben tartani, a közönség rég kimondta róla a verdiktet; hülyeség, marhaság és pofátlanság érte pénzt kérni.

Hölgyeim és uraim! Most tessék elővenni Madáchot, az Ember tragédiáját kinyitni az űr fejezetnél és elolvasni, majd letölteni az Event Horizon című klasszikus sci-fit és borzongani. De ott van Turgenyev Apák és fiak című munkája meg kb. egy halom olyan überfasza regény, ami az Apa és fia kapcsolatáról szól. Most éppen Sarkadi Elveszett paradicsomja ugrik be, talán ezért, mert az idős Sebőkben édesapámat látom, Zoltánban magamat, Mirában meg Izát.

A végére fájt ad az Ad astra. Fájtak a megvadult űrpáviánok, a Holdroveres bagatell lövöldözés, hogy hol van, hol nincs gravitáció, hogy az űrhajó néha szuper, néha meg vacak, hogy Brad Pitt, hol ember, hol szuperhős, hogy egy darab vassal csont nélkül át tud repülni az Neptunusz körül keringő por és kőzetdarabokon.

James Gray üljön vissza az iskolapadba, nézz meg alaposan a Alfonso Cuarón Gravitációját. Vegyen példát néhány klasszikus tudományos- fantasztikus filmről, amit Kubrick, Cameron, Scott, Spielberg, vagy Villeneuve jegyez és lehetőleg tanuljon még néhány leckét a szeretetről. Vagy egyszerűen menjen el nagy gyárba dolgozni a sor mellé, Ethan Gross barátjával együtt, akivel közösen pottyantották elénk ezt a scriptnek is gyenge  ízét...

Vagy, ha mégis filmben gondolkodnak legalább menjenek el Nolan mesterhez tanulni.  Még nem késő, addig meg hagyják élni az emberiséget.

PS.: Azért érdemes elgondolkodni, mi mennyit ér meg. Mi okoz örömet, boldogságot nekünk. Mit jelent a magány? Miért vagyunk magányosak? Hol lakik a szeretet és ha sehol máshol nem tudunk élni csak a kék bolygón, akkor miért pusztítjuk ilyen fene mód szisztematikusan???

Sose vót még ilyen hideg – gondolta magában és meglendítette a fejszét. A fákon körös körül mintha hófehér karmok nőttek volna, vastag zúzmarától nyögtek még álmukban is. A nedves, szúrós hidegben vastag tollkabát védte a testét, fején egy viseltes usanka és a szája elé pedig egy vastag sálat tekert. A szájánál kör formában apró jéggyöngyök nőttek a textil szálai közé. A lélegzete azonnal lehűlt és megfagyott. A nagy jegenye alatt legalább 10 varjú holtteste hevert, mint rothadó késő őszi gyümölcsök a fák alatt.

A világot körbefogta, megragadta a tél. Maga alá gyűrte és kihűtötte a legforróbb szíveket is. A televízióban egykedvű hírműsorokban mutogatták az újabb és újabb hidegrekordokat. A meteorológus lányok vörös, szipákoló orral, nagy bundákban, egykedvű arccal közölték: marad a hideg és egyelőre nyoma sincs az enyhülésnek meg a tavasznak.

Ahogy végignézett a ködös kerten, lelki szemei előtt megelevenedett a nyár. A hőséggel, a döngicsélő rovarokkal, a csivitelő fecskékkel és a dús, méregzöld lombokkal. Távolinak és hihetetlennek tűnt, hogy ebből a kegyetlen, embertelen télből egyszer majd lehet kikelet, bárányfelhő, meg gyöngyöző fröccs a kézben. Lehet majd Tisza-parti éjjel, az ég tetejére kúszó Göncölszekérrel.

Ebben a télben nemcsak a szív fagyott meg, a szó és a hang is. Az embereknek nem volt kedve beszélgetni, üzenni, bármit is mondani. Fájt is volna a fagyban akárcsak résnyire is kinyitni a szájuk. A beáramló hideg ugyanis a szájpadlásukhoz tapasztotta volna a nyelvüket, és éles fájdalommal hullani kezdett volna a szétfagyott foguk. A párok még a befűtött lakásokban sem szóltak egymáshoz. Némán feküdtek egymás mellé a kedvtelen, hideg, hitehagyott ágyakban és hátat fordítva várták a szétfagyott hajnalokat.

Sose lesz vége. Sose lesz vége – csak ez járt a fejében és újból és újból suhintott egyet a baltával. Az akác sárgája most fakón, halottan feküdt előtte a csontra fagyott, szinte csörömpölőre fagyott földön.

Elhúzta egy pillanatra a sálat a szája elől. Köpött. A keserű nyála koppanva ért földet.

Arra gondolt, hogy vajon ott, arra délnyugat felé, alig egy órányira tőle, van-e olyan ház, amibe Ő nyarat képes csinálni, barna zuhatag hajával óvni, védeni valakit a hidegségtől. Forró karjával képes-e forrón ölelni, csókolni és fityiszt mutatni a télnek? Arra gondolt, hogy csak ott van nyár, ahol Ő most főz, mos, szeret. Csak ott lehet az otthon, ahol az ő mosolya a gerjesztő…

Aztán dühödten újból és újból suhintott. Mázsányi fát hasogatott, sem magát, sem a fejszét nem kímélve. Így ölte a telet, baltával. Így ölte a telet a rettenetes fém élével. Aztán gondolt egyet, kis máglyát rakott. Először füstjelekben írta meg a szíve meséjét, aztán egy lángra lobbant hasábot a köd, a felhők és fagy felé hajított, az pedig repült, csak szállt egészen a Napig.

Egészen a szerelmes Napig…  

Hegyek-völgyek. Poklok és mennyek. Hol vannak már az átszerelmeskedett, átölelt éjszakák? Csak az átforgott, dicstelen, telihold nélküli órák maradtak. Megyek előre, bukok előre, bukok árkokba. Akasztom magam kampóra, fára, akasztom minden ágra. Törik, reccsen, reped, csorbul. Aztán amikor más már rég feladná, amikor más már rég kidobta volna az önbecsülését, hiúságát, reményét, akkor a hattyú énekelni kezd.

Szebben, jobban mint akárki, énekel. S nem azért mert hibátlan, nem azért mert jobb lenne bárkinél, ugyan kinél(?), hanem azért mert érzéssel tölti a sorokat, mert szerencsétlen, porban fetrengő, sárban hempergő ember képes maradni. És még csak el sem igyekszik kendőzni.

"Szeress ha szeretsz, gyűlölj, ha gyűlölsz, sose félj az érzéseidtől!"

Tölti az alázat korsóját, tölti az empátia hordóját és varázstükröt nevel magában, hogy mások szebbnek, okosabbnak láthassák magukat. De hát ez a médium sorsa. Mindent magának keres, sikert, kudarcot, bukást és a reményt is.

Jézus ikonnak panaszkodik csütörtökön, aztán pénteken meghajtja a fejét. Szombaton élni kezd, vasárnap megbukik és akkor eléáll a hétfő, hogy "miszter" újra kell kezdeni.

A mókuskereket, a vágyakozást, az álmodozást. Újra kell kezdeni az írást, még akkor is, ha történetesen Ő már nem is olvassa.

Nem baj, majd hangosabbra veszi a zenét, hátha "odáig" is jól elhallatszik…

Egy titkos, de nagyon harcias trónkövetelő tűnt fel a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei lagzihelyszínek mesés világában. Az érpataki Zsindelyes Cottage mindent tud, amit a legnépszerűbbek és okosan a szépség és az elegancia mellett, az embereken hasán keresztül kíván hódítani!

Japánkert, vintage kuckó, óramű pontossággal érkező ételek, készséges munkatársak, mosolygós, majd ereszd el a hajamat lagzi. Így nézett ki a menü a nyírtassi Magyar Talléros Rendezvényház (link) kisebbik helyszínén szeptember 20-án. Anett és Rudi mesebirodalma igazi állócsillag a magyar lagzihelyszínek folyton változó egén. Ez az a helyszín, amit nem befolyásolt a hűvösre fordult szeptember. Kiváló volt a pálinka, isteniek a koktélok és Lívia és Máté (éljen az ifjú pár!) által kiválasztott menü is csettintésre méltóra sikeredett. Na persze Nádas Hajni candy-bárja most is megalapozta a hangulatot, de a forró, ízletes húsleves jól esett, a másodikként felszolgált borjúpörköltből pedig sokan repetáztak. Egyszerűen eltalálták a konyhán a harmóniát. Az igazi, magyaros fűszerek, a gyöngéden pörkölt húsi, a szaftos falatok megtették a hatásukat. Amikor az ember a szájában forgatta a borjú-alkatrészeket csak az a bizonyos bilabiális zöngés okkluzíva tört elő a drága násznépből, hosszasan, már-már labiodentális módon ejtve: mmmnnn….

A sültek, frissen, forrón kerültek az asztalra és valahogy az embernek a Tallérosban mindig van egy adag decens érzése, hogy egyszerűen igyekeznek eltalálni az ízlését, meg van becsülve, és bárhonnan is jött, vendégként ő a király.

A környezet pedig csak fokozza ezt az élményt. A gondosan nyírt, locsolt gyep, a csepp tó, a fehérre festett díszletként szolgáló biciklik, a buja virágok, a hatalmas madárkalitkák, a méregzöld kulisszák között a sárgás dísztéglákkal kirakott épületek, a drapériák, a csempék, az eszcájg minden-mind úgy van összeválogatva, hogy elsimítsa a processziós idegek hullámait…

Így lesz minden lagzi megtestesült ünnep és égig érő mulatság. És ha már mulatság, az éjféli vendéglátás most szabolcsi, lakodalmas töltött káposzta lett. Aki megkóstolta az talán most is emlegeti, mert az ízvilág szakértőkről tanúskodott. Tegyük hozzá a jó hangulatról, Salamon Zoli, DJ. Sasa (link), na meg jómagam Z. Pintye Zsolt CM (link) is gondoskodott!

Na de ki ez a trónkövetelő?

A nyírtassi andalító, a világ rendben van érzés és a viszik a pálmát csettintés, egészen szombat délutánig tartott. Ekkor egy vadonatúj versenyző nyűgözött le. Egy olyan versenyző, akit a pálinkájáról már jól ismertem, sőt a kóstolóházában már sötétben sem vesznék el. Forgattunk itt, dolgoztunk itt, voltunk mulatságban és tettük tiszteletünket egy-egy sajtótájékoztató idején, de a lakodalmi szüzességem most vesztettem el.  

Nekem az érpataki Zsindelyes tanya (senkit ne tévesszen meg az érpataki jelző, Újfehértóhoz földrajzilag sokkal közelebb található) a Zsindelyes fesztiválok gasztro-woodstockjairól vált híressé. Sokszor jut eszembe, micsoda (már-már) pogány örömünnepeket tartottunk itt. Hány Vidor fesztivál zárult bográcsban sült-főtt ételek zamatával. Hány, de hány pálinka csusszant itt le és közbe éltettük az Istent, a mindig készséges gyümölcsöket, Papp Józsit, meg úgy általában magunkat.

A fesztiválok helyén most valódi csoda épült. A több hektárnyi, gondosan nyírt gyep jelzi, megváltoztak az idők. A földből egy skanzen nőtt ki, a kóstolóház mellé Szent Miklós (a pálinkafőzök védőszentje is) kápolna, rendezvényház és álmot adó vendégházak teremtek.

De van itt kis tó, ahol egy gyönyörű polgári ceremóniához biztosítanak álomszép helyszínt. A vidék hangulatát remekül visszatükröző historizáló épületek persze igazából csak díszletek, mindegyiket a legmodernebb technikával építették és szerelték fel.

De jól látszik, hogy a belsőépítész jól végezte a munkáját; a tervező ügyesen válogatta ki az anyagokat, járólapokat, csempéket, ügyesen rendezték be a házikókat, hol a jómódú parasztságot, hol a a 30-as évek polgárságát idéző bútorokkal, berendezési tárgyakkal, kiegészítőkkel.

A Zsindelyes Cottage-ban (link), (a keresztségben a tanyát, angolra cserélték, hogy éreztessék ez nem valami isten háta mögötti hátsó udvar, hanem inkább finoman csipkézett álomhelyszín) egyszerűen csak jó lenni. A rendezvényházba belépve megszállja az embert valami családias élmény és gondolom ilyen lehetett a hazatérés a gazdag nagymamához, már akinek megadatott ez különös, az otthonosság mellett büszkeségre is okot adó bizsergető érzés. A bárpult fölött Zsindelyes pálinkák regimentje csalogat, jó a kávé, lenyűgöző a vendégváró falatkák látványa. Tessék elképzelni, ahogy a pincérek kis kosárkákban frissen rántott csirkékkel szaladgálnak, apró féldecis poharakban pedig fűszeres paradicsomos szószágyon, ízletes fasírtgolyócskák kiáltanak; még egy katonát, anya kedvéért! Leveles tésztában fűszeres darált májas, hamuba sült pogácsák egészítik ki a hidegtálak világát és a jóízű saláták gyorsan nyugtatják meg a mindig izgága gyomorsavakat…

A Zsindelyes Cottage-ban a pincérek, felszolgálók katonásan, de baráti kedvességgel szolgálnak ki, jó a kávé és előre kitöltik a pálinkát, hogy még kérni se kelljen, csak bólintani, köszönjük szépen!

És mindez csupán a kezdet. Szeptember 21-én este, az esküvői szezon legjobb húslevesét tálalták fel. Egyszerűen nem lehetett belekötni. Háziasan, pontosan készített leves volt ez, amit a nagy könyvek is eképpen taglalnak. A főtt húsok, zöldségek pedig púposra halmozva, gazdagon jöttek házhoz. Ha lehet kötözködni, akkor már csak a főtt máj, a klasszikus tojásos levesbetét, na meg a főtt húshoz egy kis ecetes reszelt torma hiányzott nekem, de tudom, mindez már olyan elvárás, ami nagyon személyre szabott álom. Azonban a levesben főtt tölteléket ajánlom a kedves szakácsok figyelmébe. Nekik biztosan nem kell elmagyaráznom milyen mennyei az, amikor a petrezselymes, tojásos töltelék mint egy sziget a tányér közepén csak arra vár, hogy körbeölelje a húsleves forró tengere…

A levest vörösboros marhapörkölt váltotta, lábszárból. Mellé krumplival dúsított tarhonya és főtt, petrezselymes burgonya dukált. Na itt kezdtem magamban mondogatni, Zsindelyesék jönnek fel a versenyben. Jönnek és követelik a trónt a Nyírtasstól, Biritől, meg a Fenyvestől. A marha ugyanis ellenállhatatlanra sikeredett. A képet még  az sem rontotta, hogy a tarhonyába valószínűleg egy fázissal később került a krumpli és ettől amolyan al dente lett, ami ugye a magyaros fogaknak egy csöppet kemény.   

A mesterszakácsok azonban ezt az apró malőrt a sültes tálakkal feledtették. Jó fél órát vártunk rájuk, de hát volt játék, móka kacagás, így aztán repült az idő. A mázas tálakban érkezett csodákra azonban megérte várni. A csülök pékné módra, a prímán sült csirkecombok mellett ugyanis olyan cordon bleu, meg karajszelettel töltött lapcsánka szállt az asztalra, hogy azt talán hetekig emlegeti majd a násznép. Steak krumpli, rizs, párolt zöldségek "háromhalmán" pihentek meg a húsok és amikor a tányérunkra gazdagon szedtünk a csodából, akkor arra gondoltam, ez már nem is lakodalmi vacsora, hanem olyan mintha egy komoly, díjazott étterem á la carte étlapjáról rendeltük volna, személyre szabottan a vacsorát.

A Zsindelyes itt nem állt nem. Egyszerűen élvezték, hogy a vendégek degeszre eszik magukat. Éjfélre különféle húsokat és krumplit grilleztek, ehhez pedig olyan gyöngyhagymával dúsított enyhén mustáros tartárt szolgáltak fel a remek savanyúságok mellé, hogy attól örömkönnyeket illett hullatni, mint az örömanyának a búcsúztatón.   

Körte, barack, szilva… valahogy így nézett ki a gyorsteszt alapján a pálinkák rangsora és fogyott is belőle rendesen, mert a súlyosan megrakott bendőkben csak ez a álomszerűen lepárolt gyümölcs-szesz tudott rendet vágni.

Nagyon. Ennyit mondogattam, amikor a sokadig játék, nagy röhögések, nagy táncok után könnyes búcsút vettem a drága násznéptől. A Zsindelyes nagyon tud. A Zsindelyes komoly, büszke trónkövetelő. Ha házasodni kívántok és valami újdonságot, remek helyszínt kerestek, számoljatok vele!!!

ui: éljen az ifjú pár, sok boldogságot Betti és Robi! Álom volt az esküvőtök!!!

ui: Gratulálok a Papp családnak a Zsindelyes Cottage-hoz! Le vagyok nyűgözve!  

Minden igaz szerelem egy kis mennyország. Minden lakodalom egy kis ízelítő a mennyországból. Az égben köttetett pókfonalak. Szívek, sokszor érthetetlen hálózatai, kapcsolási rajzai. Valami megmagyarázhatatlan elemi, sejt szintű vonzalom, akarat és parancs. És megyek a gombócért, megyek a párás szemekért, megyek a hitemért... Megyek ellent mondani törvénynek, szürke hétköznapoknak. Megyek. Mert így őrzöm az elszakított jussom. Így őrizlek.. 

When we dance angels will run and hide their wings.
(I will love you more than life if you'll only be my wife.)
(I'm gonna love you night and day. I'm gonna try in every way.)
When we dance angels will run and hide their wings.
(I'm gonna find a place to live, give you all I've got to give.)
(I will love you more than life if you'll only be my wife.)
If I could break down these walls and shout my name at heaven's gate,
I'd take these hands and I'd destroy the dark machineries of fate.
Cathedrals are broken, heaven's no longer above,
And hell fire's a promise away I'd still be saying I'm still in love.
Still in love, still in love, still in love, still in love...