Ti cápák fagytok, szentigoz; de ha fékeszitek makotokban a cápát, antyalok lesztek; mer az antyal nem más, csak mekfékezett cápa.
Fenn a magasban kis, folttalan madarak hófehér szárnya siklott ide-oda: a nőnemű levegő kedves gondolatai voltak; de a mélyben, a feneketlen kékségben lenn hatalmas leviatánok, kardhalak és cápák száguldoztak fel s alá: a hímnemű tenger erős, zaklatott, gyilkos elmélkedései.
Nagy szívek néha egy pillanat határai közé, egyetlen mély görcsbe sűrítik azoknak a sekély kínoknak összességét, amelyek gyengébb embereknél egész életükre eloszlanak. (Herman Melville: Moby Dick)
S ha meglenne a hal, mely Jónást nyelte el, ha tudnánk, hogy még mindig ott úszik a mélységben, a nagy kékségben, akkor vajon lenne-e jogunk elpusztítani? Érezhetünk-e felhatalmazást a levadászatára?
Nem, a válasz valószínűleg egy egyszerű nem. Csak a Jóistennek lehet akarata, szándéka és felhatalmazása rá...
- Hát sütne nekem egy kis halat? Kulimásszal, meg krumplival enném! Maga annyira dicséri a konyhabéli képességeit? Vagy tudja mit? Ne legyen minden olajszagú, készítsen nekem tejszínes rákot. De rizstejszínből legyen. És abból a finomabb rákocskából! – mosolygott a lány és nem is kért, parancsolt, mint egy királylány. Kedves szemtelenségébe kérlelhetetlenség vegyült és a férfi horizontja felett úgy lebegett, mint egy vörösbe öltözött felhő.
Nincs mese, aminek meg kell lenni, annak meg kell lenni. Ami meg akar történni, az meg fog. Legyőzi a lehetetlent, a hihetetlent és egyszer csak ott áll az ajtóban. Na ezt hívjuk csodának. Nem sok az esély rá, de egyszer-kétszer minden ember életében megtörténhet és akkor nem lehet azt mondani, most fáradt vagyok, most dolgoznom kell, most éppen benne vagyok valamiben. Akkor menni kell, akkor fel kell kelni, fel kell állni és kitárni a szíved, a lelked és ordítani: ha eddig nem éltem, akkor most fogok.
És hagyni, hogy történjen. Éjjel és nappal, összekuszálva életet, sorokat, sorsokat. Mert nincs időd, egyáltalán semmi időd sincs. Kapkodva megéled a csodát, megtörténik és aztán csak merenghetsz, hogy ennyi, csupán ennyi jutott. De akkor már késő.
By the way... Gondolkodtál már azon, hogy melyik lenne az a nap az a életedből, amit jutalomként megkaphatnál és mostantól örökkön-öröké megismétlődne?
Az őszi avarba vackolom el az életem. Az őszi avarban fázós sündisznók között találnál, ha erre járnál. Rumtól édeskés éjjelek, bortól álmodó hajnalok. Nem kelni fel, csak ha már elmúlt az összes fájdalom, az összes keserű nyál a számban. Jajj, cinikos is ez az ősz. Cinkos, mert eldugja a fényt, hogy a könnyek szemérmes bája diszkrét maradjon. Te tudod, melyik a kedvenc mesém? Tényleg tudod? Úgy kezdődik, hogy te vagy benne a királylány én meg a csillagszemű juhász. Úgy kezdődik, hogy senki sem hiszi a végét.
Hazudtál, nem is ismered a kedvenc mesém…
Mondom a sűrű, bujtosi avarban megtalálsz, ha erre jársz…
„Kemény az élet” – súgom a lovam fülébe. Prüszköl. Megrázza a sörényét. Talán mást várt. Nem ilyen ordas közhelyet. Gyermekként ilyen lóról álmodoztam. Szilaj, nyalka, makacs, de szépséges. Van benne valami arisztokratikus, van benne valami, amitől peckesen jár, mintha Bécsben a spanyoloknál nevelkedett volna. Ahogy nézem az izmait és a légies lábait az jut eszembe, hogy ereiben nem is vér, hanem a szabadság kereng. Ez a végtelen szabadság hívja és űzi, ez repíti, ez emeli fel a patáit és dobja fel az égre, hogy vágtája nyomán csillagok gyúljanak a sötét égboltra.
Jajj, Gülszári, hát megvénültél. Ifjúságod eltelt, szíved lassan meghasad. Jajj, az az ifjúság, az a tündér gyöngykoszorú, ki elveszti be szomorú…
Nézlek te paripa. Nézlek és folyik a könnyem. Meg-megsimogatom a hátad. Száradó, csontosodó tested. És közben keserű emlékek jönnek be az istállóba. Visszaemlékszem, amikor először láttalak meg, amikor először hagytad, hogy a hátadon üljek és amikor az első nógatásra csak egy prüszkölés volt a válaszod.
Gülszári. Emlékszel, amikor célba értünk? Emlékszel, amikor elhittük, hogy még itt a földön beléptünk a mennyországba? Emlékszel még Bübüzsán sűrű hajára, szemére? Arra, hogy karba tette kézzel, szúrós szemmel nézett a világba? Emlékszel még arra az éjszakára? Gülszári! Drága jó Gülszári, neked mondom, hogy ő is hallja.
Jó lovam, kedves lovam. Nem halunk meg addig! Nem halunk meg addig, amíg a tengerparton nem vágtatunk, amíg az Óperenciás türkiz vízében meg nem fürösztelek.
És akkor majd megcsutakollak, fehér ingben indulok el a Cameo felé. S ott már húzzák a nótánk, ott már mirtuszkoszorúval a fején Ő vár, mosolyogva…
Lovamat kötöttem piros almafához,magamat kötöttem gyönge violához.Lovamat eloldom, amikor a hold kel,de tőled, violám, csak a halál old el.
Azt mondják el sem olvasol és tudom igazuk van. Hónapok óta tudom, de valahogy sosem írtam le. Mert mi van, ha mégis…. De tudom, hogy egyetlen fonéma sem. Debrecen másik világ, másik bolygó, naprendszer és univerzum. Amióta itt jártál összement a világ. Nyíregyháza, pici, koszos és egérrágta hely lett és a cívis fővárosba vágyom. Csak pillantani, látni a szerelmed, akinek minden jár…
Képzeld… Lettek régi, új barátok. Vigyáznak rám. Hívnak, érdeklődnek, beszélnek hozzám…
És az én makro, semmi kis világom fundamentumait velem együtt rakják le…
Szeretlek. Mint magam és veled az életet. A lányok bolondnak tartanak és feljön a Hold az égre…
Száz éjszakánezer magánymillió fájdalommalszelt át meg átaz éjszakát…(József Attila)
Kárkittyom. Táncdalt kurjant az égre és belőle csillagok kezdenek pislákolni. Az alkoholfogyasztás eseményhorizontján túl kakofónia a háttérsugárzás. Parfümök és partnerek cserélnek gazdát. Elvetélt szerelmek törnek, mint pultról levert poharak és azon morfondírozom kihez bújtál oda ma éjjel. Táncolj cigány lány! És táncolnak piros cipők és kipirult orcák. Táncol a vénlegény, táncol a szebb álmokat látó pláza-maca és összefolynak a nagyregény szálai, mert egyszer csak reggel lesz. Egyszer csak bezár a mai ámulat, és a vasárnap kijózanító makacssága már nem emel az égig. Hát ennyi az élet. Még egy zongoraszóval áldozott, duhaj éjszaka. De te már fáradtnak tűnsz, mintha nem a régi volnál. Pedig a torok még bírja, a láb még járja és a szívbe is bele-beleszalad valami életmaradék. És még mosolyognak a lányok, még odabiccentenek, még kérnek egy bizonytalan mosolyt, mely megremeg, mint a késhegyén táncoló szerelem. Esterházy Pétert támasztom fel, hogy helyettem vendégszövegekkel szórja tele a meghekkelt életek. Kedves Péter, hát forog még a kis magyar pornográfia és az EGY NŐ, sokkal közelebb, mint távolabb. Aztán majd holnap, amikor felkel az októberi nap és a gyomorsavat húsleves enyhíti, amikor rántott hús és töltött káposzta hozza el a földi mennyországot, és már csak a dohányzóasztalra rakott sajgó láb emlékszik az átdorbézolt éjszakára, na majd akkor…
Más a képzelet, és más a képzelődés, ahogy más a beszéd, és más a fecsegés. A képzelődés az élet törvénye szerint működik, és az éhen maradt vágyakat köddel eteti; a képzelet a lét törvénye szerint működik, és amit megteremt, műalkotást, tettet, gondolatot: valódi és igaz.
EZ volt ám az élet. Egyetlen éjszaka tartott. Belefért egy kibérelt motorcsónak, belefért egy szikla közé ragadt vasmacska, belefért az a fúziós csók, az az áldott ölelés majd és minden kín, amit ember csak a szerelem miatt képes elviselni. Ahogy beálltam az autóval egy tavalyi, július 28-i Zsolti járkált a tó körül. Láttam azt a bolondot, láttam azt a szent bolondot és néztem, de nem szóltam neki. Néztem, ahogy majd egyszer talán nézem ezt az október 13-i bolondot. Két éve ilyenkor a konyhában egy videó készült. Az volt ám a romantikus film. Az volt ám a csoda. Ha most június lenne, forró hajnal köszöntene, de vénasszonyos október lett, álmok, vágyak, remények nélküli október. Mesés ábrándok vackolják be magukat az avar alá és ha ez a tél nem visz el, egy csontra fagyott madárijesztő kezdheti majd el az évet…
De addig még igyunk, meg akácos út, de addig még rámás csizmát viseljen a babám és semmi mást, addig még a füredi Anna-bálban és sose halunk meg…
Nézem a Holdat. Ezt a szépen kerekedő égi kísérőt, aki egyszerre átok és áldás. Nézem a Holdat, ami elhitette velünk, hogy az univerzum közepe lennénk és minden, de minden köröttünk forog. Nézem a Holdat, amely néhány napra elbújik előlünk, hogy aztán óráról órára szedjen magára némi tekintélyt és végül a tökéletes kör alakban tűnjön fel a keleti égen, hirdetve; volt, van és lesz még telihold!
Nézem a felhőket. Nézem ezeket a vastag, sűrű szövésű, őszi felhőket, melyek már nem viccelnek. Eltakarják a Napot és feledtetik velünk a forró nyári éjeket, feledtetik velünk, hogy júniusban csak néhány órát kap a tökéletes sötétség. De aki gépen száll feléjük, annak hirtelen feltűnik az égi birodalom, ahol megmosolyogja a menetrendszerűen érkező őszi, földhözragadt búbánatunkat ragyogó csillagunk…
Nézem a hervadt leveleket, nézem a megfáradt, pihenni vágyó fákat. Nézem a színes, de egyre rongyosodó ruhájukat és akkor egyszer csak meglátom bennük, hogy muszáj hunyni egyet. Hagyni kell a telet garázdálkodni, hagyni kell a sötétséget élni, hagyni kell megfagyni földet, múlandóságot, mindent hagyni kell megfagyni, csak a szívünket nem, csak az álmainkat nem, csak reménymagokat nem. Azokat át kell teleltetni... és erre tanítanak a fák, hogy lesz még jövőre is ringó búzamező, vidám pipacs és kurta éjszaka….
Nézem a szemem a tükörben. Nézem az arcom a tükörben. Valaki takarékra vette az életem. Valaki hagyta, hogy a bennem lévő lüktető szén kifehéredjen és legfeljebb csak meleget adjon. Nincs tűz, nincs parázs, csak a foszló tegnapok melegét őrzöm…
De tudom, hogy ki tudná megrakni bennem a kályhát, tudom, és azt is tudom, hogyan kellene felébreszteni bennem az ósdi játékká korcsosult oroszlánt. Van az a lány. Van az viharos, tüzes, fújtatós, prüszkölős, megzabolázatlan lány, aki most az én füstös, rossz kályhám mestere, kovácsa lehetne.
És tudom legyen bármilyen hosszú az éj, egyszer felkel a nap, tombolhat a vihar napokig, egyszer felragyog az ég.
Állhat akármeddig is alagútban a vonatom, egyszer csak meglódul a mozdony.
Egyszer véget ér az özönvíz, a péntek, elmúlik a hallgatag szombat és megszólalnak a harangok.
Hinnem kell, hogy még élve, még szép ruhában, még mosolyogva nekem szólnak, minket ünnepelnek a harangok…
Hát ez a végszó uram. Joni Mitchell repeat. Both Side Now. Vagy Yiruma végtelenítve River flows to you és néma marad a világ. Senki nem felel. Írod a sorokat, égig mész, már a mennyország ünnepelt ceremóniamestere vagy, de idelent senkit, de senkit sem érdekel ki lettél, mit reggeliztél, futottál-e, vagy egyszerűen miért bosszankodtál olyan hisztisen, ha az álélő 4 perc helyett 4:45 lett… A reménytelenség bora forr a hordókban. Nincsenek már nagy vágyak; a holnapot túl kell élni, az éjszakától nem kell félni. Elmúlnak az órák, az idő egykedvű; elüti a tízet, tizenegyet, de el az éjfélt és a fél négyet is. Már az összes természetfilmet láttam, már kívülről fújom a második világháború Németországáról készült összes dokumentumfilmet. És akkor eszembe jut, hogy azért maradt még néhány perc, óra, nap, hét, hónap, talán még év is érezni. Maradt még idő hitetlenül kavarogni az őszi szélben. Egy teljesen süket, egy teljesen érzéketlen univerzumban kellene szeretni, hinni, remélni. Egy ábrándok, gyermekmesék, leányregények nélküli világban kellene valami szépet mondani, amitől a tévelygő mindig újak, majd egy pillanatra elhiszik a katarzist… Dans macabre… Semmi több. Néhány romantikus maszlag, néhány nagy tabló, néhány különlegesnek gondolt pillanat, néhány csillagmásodperc. Az éjszaka hideg, az ágy mérgezett, a levegő korommal teli. Holnap futni kellene, holnap újból nekivágni és az égre nézni…
Pedig minden betűt leírtam már, minden sort, minden érzést.
És a fene nagy süketségben és vakságban talán én maradtam az egyetlen, aki dalol, aki ír még…
