Sose vót még ilyen hideg – gondolta magában és meglendítette a fejszét. A fákon körös körül mintha hófehér karmok nőttek volna, vastag zúzmarától nyögtek még álmukban is. A nedves, szúrós hidegben vastag tollkabát védte a testét, fején egy viseltes usanka és a szája elé pedig egy vastag sálat tekert. A szájánál kör formában apró jéggyöngyök nőttek a textil szálai közé. A lélegzete azonnal lehűlt és megfagyott. A nagy jegenye alatt legalább 10 varjú holtteste hevert, mint rothadó késő őszi gyümölcsök a fák alatt.
A világot körbefogta, megragadta a tél. Maga alá gyűrte és kihűtötte a legforróbb szíveket is. A televízióban egykedvű hírműsorokban mutogatták az újabb és újabb hidegrekordokat. A meteorológus lányok vörös, szipákoló orral, nagy bundákban, egykedvű arccal közölték: marad a hideg és egyelőre nyoma sincs az enyhülésnek meg a tavasznak.
Ahogy végignézett a ködös kerten, lelki szemei előtt megelevenedett a nyár. A hőséggel, a döngicsélő rovarokkal, a csivitelő fecskékkel és a dús, méregzöld lombokkal. Távolinak és hihetetlennek tűnt, hogy ebből a kegyetlen, embertelen télből egyszer majd lehet kikelet, bárányfelhő, meg gyöngyöző fröccs a kézben. Lehet majd Tisza-parti éjjel, az ég tetejére kúszó Göncölszekérrel.
Ebben a télben nemcsak a szív fagyott meg, a szó és a hang is. Az embereknek nem volt kedve beszélgetni, üzenni, bármit is mondani. Fájt is volna a fagyban akárcsak résnyire is kinyitni a szájuk. A beáramló hideg ugyanis a szájpadlásukhoz tapasztotta volna a nyelvüket, és éles fájdalommal hullani kezdett volna a szétfagyott foguk. A párok még a befűtött lakásokban sem szóltak egymáshoz. Némán feküdtek egymás mellé a kedvtelen, hideg, hitehagyott ágyakban és hátat fordítva várták a szétfagyott hajnalokat.
Sose lesz vége. Sose lesz vége – csak ez járt a fejében és újból és újból suhintott egyet a baltával. Az akác sárgája most fakón, halottan feküdt előtte a csontra fagyott, szinte csörömpölőre fagyott földön.
Elhúzta egy pillanatra a sálat a szája elől. Köpött. A keserű nyála koppanva ért földet.
Arra gondolt, hogy vajon ott, arra délnyugat felé, alig egy órányira tőle, van-e olyan ház, amibe Ő nyarat képes csinálni, barna zuhatag hajával óvni, védeni valakit a hidegségtől. Forró karjával képes-e forrón ölelni, csókolni és fityiszt mutatni a télnek? Arra gondolt, hogy csak ott van nyár, ahol Ő most főz, mos, szeret. Csak ott lehet az otthon, ahol az ő mosolya a gerjesztő…
Aztán dühödten újból és újból suhintott. Mázsányi fát hasogatott, sem magát, sem a fejszét nem kímélve. Így ölte a telet, baltával. Így ölte a telet a rettenetes fém élével. Aztán gondolt egyet, kis máglyát rakott. Először füstjelekben írta meg a szíve meséjét, aztán egy lángra lobbant hasábot a köd, a felhők és fagy felé hajított, az pedig repült, csak szállt egészen a Napig.
Egészen a szerelmes Napig…
