Hegyek-völgyek. Poklok és mennyek. Hol vannak már az átszerelmeskedett, átölelt éjszakák? Csak az átforgott, dicstelen, telihold nélküli órák maradtak. Megyek előre, bukok előre, bukok árkokba. Akasztom magam kampóra, fára, akasztom minden ágra. Törik, reccsen, reped, csorbul. Aztán amikor más már rég feladná, amikor más már rég kidobta volna az önbecsülését, hiúságát, reményét, akkor a hattyú énekelni kezd.

Szebben, jobban mint akárki, énekel. S nem azért mert hibátlan, nem azért mert jobb lenne bárkinél, ugyan kinél(?), hanem azért mert érzéssel tölti a sorokat, mert szerencsétlen, porban fetrengő, sárban hempergő ember képes maradni. És még csak el sem igyekszik kendőzni.

"Szeress ha szeretsz, gyűlölj, ha gyűlölsz, sose félj az érzéseidtől!"

Tölti az alázat korsóját, tölti az empátia hordóját és varázstükröt nevel magában, hogy mások szebbnek, okosabbnak láthassák magukat. De hát ez a médium sorsa. Mindent magának keres, sikert, kudarcot, bukást és a reményt is.

Jézus ikonnak panaszkodik csütörtökön, aztán pénteken meghajtja a fejét. Szombaton élni kezd, vasárnap megbukik és akkor eléáll a hétfő, hogy "miszter" újra kell kezdeni.

A mókuskereket, a vágyakozást, az álmodozást. Újra kell kezdeni az írást, még akkor is, ha történetesen Ő már nem is olvassa.

Nem baj, majd hangosabbra veszi a zenét, hátha "odáig" is jól elhallatszik…