A héten újra megtanultam apró lenni. Olyan apró, mint egy pihe, ami úgy lebeg a szobába besütő napfényben, mint egy álmos, üres csónak a szinte mozdulatlan tengeren. Megtanultam, hogy minden vágyam, minden álmom a Jóistené. Tenyéréből jut nagy ritkán jó, de inkább csak szurok, csiriz, korom, vastag vendégmarasztaló sár a jutalom. A nyár is csak egy csalfa, céda lány, itt volt megizzasztott, megforgatott újból és újból, aztán egyszer csak elment, ami maradt az fénytől fosztott, csontra száradt és zörgő, mint az aszott mákgubó.

Aprónak lenni realitás. Aprónak lenni törvény. Megmosolyogni dölyföt, hatalmat, fennhéjázó urakat, megmosolyogni magunkban a törvénynek fügét mutató balga embert. Az aprók a télben sem fáznak, mert minden rés, repedés, minden apró lyuk, pici barlang az övék. Aprónak lenni biztonság. Míg a nagy a t-rex pillanatok alatt lett semmivé, a patkány és az ember őse a sötétben, a dögszagú hamvak között is fennmaradt.

És ha a boldogság felől közelítjük meg, akkor aprónak lenni olyan harmónia, mint a legkisebb kolibri szereleme. Virágokon élni, harmatot inni, nektárt falatozni és lebegni, mint a szösz a vasárnapi nappaliban, ahová a kegyelemtől áldott novemberi napfény jár pőcsikélni.    

Ki látott engem? Ki látott engem, amikor a Tisza kiszáradt? Ki látott engem, amikor a Tisza megáradt?  Ki tudta, hogy vagyok, amikor megjött a legsötétebb éjszaka, amikor beköltözött a leghosszabb tél. Ki tudta, hogy Rád gondolok? Pedig még azt sem tudtam, hogy vagy. Még abban sem hittem, hogy létezhetsz. És sok-sok év múlva jöttem rá. Hogyan is tudhattam még, hiszen meg sem születtél…

És türelmetlenül, raplizva sírtam szemerkélő esőkben, hogy hol, merre vagy már!?! Türelmetlenül imádkoztam, hogy nekem nőj meg szentem, hogy Te az enyém legyél… És így teltek évek, évszakok. Így telt el az életem fele, így múltak el csillagok, koptak a nagy piramisok mészkövei. Így rozsdásodtak a hit horgonyai. Így sültek mézes kalácsok anélkül, hogy tudtam volna milyen ízűek a krémbe mártott ujjaid…

Így főttek gazdag húslevesek, füstölődtek, rátarti sváb sonkák, forrtak magányos borok. Így gyűltek az imakuponok.

Téged gyűjtöttelek ki. Nagy szenvedéllyel. Minden pénztárban Téged követeltelek, minden kirakóból Téged raktalak ki. Minden visszaváltott üveg árát abba a perselybe raktam, amiből majd neked teremtek örömöt. Pedig nem is ismertelek.

Talán egyszer ha láttalak az utcán. Talán épp akkor mentél hazafelé, amikor én ifjú hévvel a Kazinczy és a Kölcsey utca sarkán csak egy sűrű hajú babát láttam tipegni…   

Hát ki lát ma engem, ebben a szabolcsi novemberben? Ebben az elátkozva szerelmes őszben? Ki lát engem, amikor az ég alatt a csillagokat számlálok? Ki lát engem, amikor az Orion övébe kapaszkodok?

 Az ember egy idő után elkezd otthonosan mozogni a pokolban. Nincs ebben semmi különös. Nem művészet ez, csak egyszerű ösztön. Túlélési ösztön. Így éltek túl akiket a Gulágra hurcoltak. Így hadifoglyok, malenkij robottal átvertek és minden szerencsétlen, akik egyik pillanatról a másikra megízlelték a nyomorúság hetedik bugyrát.

Az ember egy idő után úgy mozog a pokolban, ahogy Kertész Imre tette, ahogy a Ivan Gyenyiszovics. Vannak pillanatok, amikor még szépnek is látod a körötted lévő világot. Amikor rádöbbensz a november nem haláltusa, a természet nem adja meg magát, hanem egyszerűen levetkőzik, mint te magad az alvás előtt.

Fura ez, ahogy andalító rutinná válik az otthonosság keresése és teremtése.

Persze nincs ebben semmi költői. Nincs ebben sem metafora, sem allegória. Az öreg Gere János bácsinál telt így az idő. Nála vártam, hogy a szülők hazajöjjenek. Egy nagy óra percegett, a spórban a tűz pattogott és olyan végtelenül hosszúnak tűnt nála 60 perc, mintha egy élet pergett volna le előttem…

Gere Jánost papának kellett szólítani. Nem volt vér szerinti rokonom, mégis ez lett a megszólítása. A vér szerint nagyapát, Kodácsi Jánost, a mókás és mégis magasztos papó becenév illette meg. Gere Jánost a papa. Borbély volt egykor. Meg hadifogoly. Donyeckben. A vékony csalánlevessel is túlélte. Ő mesélte, hogy ha valaki elokádta magát a barakkban, a többek felették, ami kijött belőle, már ha véletlenül darabos volt…

Aztán véletlenül kiderült, hogy jól beretvál, meg ügyesen csinál frizurát. Már nem a túlélésért küzdött. A tisztek nem voltak hálátlanok. Évek múlva, mint egy száraz kóró, de hazatért. Haza. Bátorba.

Az ember egy idő után elkezd otthonosan mozogni a pokolban. Főként akkor, ha maga teremt magának sötétséget, kínokat és ketreceket. Főként akkor, ha minden nyomorunk magunkból fakad és képtelen vagyunk észrevenni, bűn, ha a világot feketére festjük. Bűn, ha pokolnak hazudjuk az életünket, ha örökkön örökké szenvedni akarunk. Bűn nem felemelni, hanem eltiporni, bűn nem segíteni, ha képes vagy segíteni. Bűn alól új bűnt vedlik minden pesszimizmus, minden hitetlenség.

És akkor emeljük fel szívünket…

És akkor lássuk meg, hogy hiába múlt el a kézzelfogható csoda az életünkből, annak öröksége képes beragyogni a napjaink.

Ne fussatok, éljetek bolondok!!!

- Mi a horoszkópod? – kérdezte a lány a férfit.

- A horoszkópom? Úgy tudom törpe – felelte bizonytalanul és ujjaival dörzsölni kezdte azt állát.

- Törpe? – hitetlenkedett a lány. – Hát olyan horoszkóp nincsen! – kacagta a megszeppent lovagot. – Talán rák, kos vagy leginkább skorpió. Az illene magához – mosolygott hetykén.

- Miből lehet választani? – kérdezte a félénken a pasi.

A lány kuncogott. Barna hajába belekapott a szél. A bohókás április pírt csalt az arcára.

- Azt nem lehet választani. A születésed pillanata meghatározza a horoszkópod.

- Mondom, hogy nekem a törpe, az illik is hozzám - erősködött a férfi…

- Bak, Vízöntő, Kos, Bika, Ikrek, Rák, Oroszlán, Szűz, Mérleg, Skorpió, és az utolsó, a decemberi a Nyilas… Ha az volt a kérdés, hogy tudom-e őket fejből, akkor lépjünk ezen túl… - komorodott el a lány.

- Mi volt az utolsó? – meresztett nagy szemeket a férfi…

- Nyilas… vágta foghegyről hozzá a lány.

- Nyilas? Az, hogy néz ki?

- Félig ló, félig ember. Furcsa szerzet, egyszerre, vad, kezelhetetlen, ösztönös állat és örökkön-örökké magasztos gondolatokkal megáldott filozófus. Négy lábbal nyargal, de neki mindig állni látszik az idő. Nem is foglalkozik vele, csak vágtat a szakadék felé...

- Akkor póni nyilas vagyok - mosolyodott el a férfi és ezzel lezártnak tekintette a kérdést…

Londonnak valahogy érett Stilton és kraftos IPA íze van. A Temze parton a sárguló platánok alatt, vörös nyelvű sárkány állít meg. Alatta felirat; City of London és egy vékony, kecses üvegszilánk őrzi a borough-i piac kéjtől fosztott osztrigáit.

És harangoznak. Nem lomhán és póriasan, török, tatár, muszka miatt félreverve, mint nálunk, hanem szabadon, birodalmi módon csilingelve és csalogatón, mintha a templom valami titkos találkára hívogatna. És Kodály Háryja jut eszembe, a bécsi harangjáték, amitől gyermekfejjel is mosolyognom kellett. 

A Cannon streeten indultunk a Szent Pál felé. Egész végig azon morfondíroztam, hogy a belső magányomat addig nem oldják fel az égiek, amíg meg nem írom azt az ominózus novellát. Azt, amiben Pál Korinthoszba utazik és az összes pogány istenséggel leszámol. Tükröt mutatva nekik; Krisztus után nem marad más, mint a szanálásuk... Be-bevillan az egy nappal korábbi Oxford, a sárgás-barna Radcliffe camera, meg az ezeréves egyetemi katedrális. És ahogy összemossa az eső a turistát és a hallgatót. Ahogy összemossa az eső vágyakat és az álmokat.

Anglikán templomokban, távol Szabolcstól, Szatmártól, hej regő rejtem. Hej regő, szívem elrejtem. A London-bridge semmitmondó pillérei alá. Oda rejtem a megálmodott életem utolsó kincseit. A híd alatt, a híd alatt a London-híd alatt. Tótágast álló, apró denevérek nevetgélnek majd a kurta londoni nyárban, amikor meglátják a gondosan összehajtogatott csomagot...

Egy sirály hátán szálltam a Westminster apátság felé és addig morzsoltam a lelkem, míg semmi sem maradt belőle. Semmi. Csak néhány magányos hidrogénatom. Sietve sürgetett a város:; itt kell nőni, itt kell nagyra nőni. Még utoljára. Ég felé, csillagok felé, aki a végtelen szolgája, csak az lehet végtelenül boldog...

Londonnak erős, érett Stilton és kézműves sör íze lett. Érlelt ezerízek ezek. Krémes, fűszeres, erőfitogtató ízek.  Most magam elé teszem a Colmans mustárt és lassan kezdem szavalni a Romeo és Julia prológusát;

Two households, both alike in dignity…A pair of star-cross'd lovers take their life…

És ahogy lépek előre, ahogy feltárul előttem ez az őszi, töltött párakalács, a folyóparton egy mozaikról maga Shakespeare mester lép elő, és feltárja előttem az évszázadok súlyos történelmét. Látom, ahogy 1666-ban porrá ég a város, megveszekedett, bolhás patkányaitól majdnem kipusztul, és ott abban a pillanatban a Temze hol barnás, hol szürke vízében megtalálom maga-magam.

Egy fiatalembert, aki a bátori bolhavégen arról álmodott, hogy majd itt sétál és olyan magasba képes emelkedni, hogy Nelson admirális kezet nyújt neki... csak nem számoltam vele, hogy a hősnek jobbja nincs, a balja pedig a Jóisten szerelméért sem engedné el a védelmező kardot...

Persze East of Londonnak ma is közvetlen összeköttetése van a pokollal. A sikátorokban most is ott ólálkodik Jack the ripper, de nem tartok tőle, mert az egyik sörözőből Holmes és Watson ugrik elő… mosolyogva, ez az ő városuk, még mindig az övék. Turbánok, burkák, mecsetek ellenére. Fekete, barna és sárga színek ellenére. London köszöni, kifestőként is brit képes maradni.

Megyünk a Soho felé. Az előttünk járók végtelen áramlata magával ragad. Bennünk pedig szépen nagyra nő valami térdepeltetett ámulat. És a sokadik sör után is eszembe jut, hogy a katedrális bejáratánál két ortodox ikon várta, hogy gyertyát gyújtsanak érted és értem is…

Mint vírus úgy terjed egy videó az interneten. A képsorok tanúsága szerint egy ember ajkából éppen egy jól megtermett rovarlárvát varázsol elő az orvos. A gyengébb idegzetűek azonnal elkapcsolnak és okádva szaladnak a mosdóba. Mások homlokot ráncolva, szemüket résnyire nyitva szenvedik végig a  képsorokat. A látvány megdöbbentő. Mintha megelevenedve Ridley Scott filmje, az Alien. Az orvos valami krémszerűvel keni be a szerencsétlenül járt, erre a nyű megmozdul a bőr alatt és hogy levegőhöz jusson ki is tolja magát a bőr alól, ekkor ragadja meg csipeszével az orvos és szép lassan egy májusi cserebogár pajorjához hasonlatos, undorító ízét húz ki a feldagadt szájú páciensből…

A Face videója szerint így jár az, aki nem mossa meg a dobozos kóla alukannáját, na meg minden balfék, aki nem vigyáz magára. Pedig a filmen látható hátborzongató és hányinger keltő Alien egy viszonylag gyakori faj egyede. A bagócslégy lárvájáról van szó…

Ez a rossz hírű és veszélyes rovar Közép- és Dél-Amerikában őshonos. Arrafelé a trópusi esőerdők szélein, dimbes-dombos területeken található meg. Az eddigi megfigyelések alapján a tengerszint feletti 160 métertől egészen a 3000 méteres hegyeikig mindenütt képes megélni.  A kifejlett légy 1,5 centiméter hosszú, széles, kékesszürke, erős szárnyakkal rendelkezik. A madarak, baromfik és a szarvasmarhák fontos élősködője, de akár az embert is megtámadja.

Ez a „jószág” a szaporodásához használja fel az emlősöket, így akár az embert is. A nőstény elkap egy nappali kirajzású ízeltlábút, pl. szúnyogot, atkát, kullancsot, és petéit annak hasára rakja, mely mint egy hordár cipeli azokat. Rászállva egy meleg vérű állatra vagy emberre, annak átadja azokat. A peték azonnal kikelnek a bőrön, majd a lárvák behatolnak a bőrbe, ahol tovább fejlődnek és furunkulus-szerű elváltozást okoznak. A „kelés” közepén található nyíláson át lélegzik a lárva és bűzös váladékot bocsát ki. A behatolás általában a ruha által nem fedett területen, pl. a karon és leggyakrabban a fejen történik, de a lárva akár a ruhán keresztül is képes magának utat találni…

Az emberbagócs mellett legalább 150-féle bagócslegyet ismer a szakirodalom. Közös tulajdonságuk, hogy lárváik egyes emlősök testében fejlődnek ki. Őzeink és szarvasaink, valamint a jávor-, és rénszarvas élősködői a Cephenomyia és Pharyngomyia fajok. Elsősorban gazdáik garatüregében fejlődnek, ezért garatbagócsoknak nevezik őket. Meleg nyári napok kora délutáni óráiban gyakran rajzanak násztáncukat járva a bagócsok tornyok vagy hegycsúcsok közelében.

A legfeljebb két vagy három hétig élő nőstények elevenszülők. Ivarkészülékük vakzsákjában fejlődő, s az olykor ötszázat is elérő fiatal lárvákat a nőstény repülés közben hozza világra, s valósággal ráspricceli a gazdaállat orrtájékára. A kis nyüvek a következő év márciusáig a szaglóizmok nyálkahártyáján élnek anélkül, hogy nagyságukban lényegesen változnának. A második és harmadik lárva állapotú alakjaik, a belső orrnyílásokban, a garatüregben és a nyelv tövében élősködnek. Ezek nagysága már tetemes: 4 cm-re is megnőnek. Légzési és nyelési nehézségeket okoznak, ennek következtében a gazdaállat növekedésében visszamarad, testsúlya csökken, és a fertőző betegségekkel szemben kevésbé ellenállóvá válik. Az agancs gyenge vagy torz növekedése is gyakran utal bagócsfertőzésre. A bábozódásra érett lárvákat a szarvas vagy az őz kitüsszögi, s azok befúrják magukat a talajba, ahonnan 3 -5 hétig tartó báb állapot után bújnak ki a kifejlett bagócsok. A garatbagócsok meglehetősen gyakoriak. Kimutatták pl., hogy a hajdani Csehszlovákiában az őzállomány 50%-a volt fertőzve az őzbagócs (Cephenomyia stimulator) lárváival.

Egy biztos megfelelő higiéniával Európában nem jelent veszélyt a bagócslégy az emberre. Ha mégis megtörténne a baj, érdemes orvoshoz fordulni. Szerencsére a viszketés és undor mellett, a bagócs okozta seb maradandó károsodás nélkül gyógyul.

A Jóistennek van humorérzéke. Miközben a szatmári sötétségben azon morfondíroztam, hogy mit adott, mit vett el az az év és hogy túl nagy esőkön, viharokon és hallatlanul hűvös éjszakákon még mindig lélegzem, még mindig itt vagyok, vajon hogy kellene hálát adni, hogy ez nem valami patetikus blabla legyen. Járminál egy ismerős dallam szólalt meg a rádióból. Zorán kezdett el énekelni és már a Túró Rudi gyárnál jártunk, amikor megszólalt a refrén;

Ne hívj el, ne űzz el, s ne menj el
Ne adj fel, ne adj el, ne fuss el
Nincs hang, nincs hír nélkülem
Nincs tér, nincs híd nélküled

Próbáltam már, s lelkembe mart: nincs másik part
Próbáltam már, s bármerre csalt, nincs másik part
S ez visszatart…

És néztem ezt a semmirevaló, sírós novemberi éjszakát és arra gondoltam, hogy édes Istenem ez a rengeteg csoda, ami bennem él, ami a szívben dobog, ez a minden, ez a 10 ezer év alatt magvakba kvártélyozott és bennem szépen kelő tudás mire is elég? Hogyan írhatom át a saját nyomorúságom szépséggé, édes gondolattá, ösztönző, lelkesítő beszéddé. Hogy üzenhetem meg, hogy minden kín, gyötrelem, átforgolódott éjszaka ellenére is neki kell vágni az életnek. Még akkor is ha néha fáj, ha néha ég és még akkor is, ha semmi, de semmi kedved nincs néhanap felébredni.

Tudom teátrális, de szerettem volna kiszállni az autóból és belekiáltani az éjszakába, mint Calaf és szajkózni: nessun dorma, nessun dorma!!!

Senki ne aludjon! Most énekeljen, most táncoljon, most öleljen, most szeressen, most imádkozzon, most csináljon gyereket, most mondjon neki mesét míg még lehet, míg még van rá pillanat.  

És csak szólt a zene és a szememben egyetlen hosszú, végtelenül boldog fénycsíkká szűkült Mátészalka…  

Marha sül. Kérget kapott a fehérpecsenye, mint egy szép darab sertésszűz és közben Taylor Swift zenél a konyhában. Ő issza meg az utolsó pohár Dortmundból csempészett Gigondas-t. November királya vagyok. A három napos ünnep összefolyik, mint a borok és a hűtőből egy UFO-t megülő nyúllal Bolyki Egri csillag szalad az égre. Azon mosolygok, hogy édesapám, - annak idején - meg volt győződve arról, hogy péntekenként azért vagyok annyira fáradt, mert biztosan „szívunk” valamit. Édes istenem… Hát nem is aludtunk. Főként csütörtökről péntekre virradón. Zakatolt velünk  a Metro klub és égig ért a világ. Most míg a marha izzad kiállok a pohár borral az erkélyre és mosolygok. Nevetek bele a világba. Ebbe a fénytől fosztott, ebbe a szerelemtől foszlott, esőtől csillogó világba. Nyíregyháza ma a nedvességtől smaragd város. A szigorúbb, hűségesebb fák még őrzik a bolond nyárt, őrzik a mézes, kurta éjjeleket, amikor egy biciklin órákig köröztem a tó körül és minden békát név szerint köszöntöttem.

Te, hát én szeretek élni! El sem tudom Neked mondani, mennyire. El sem tudom mondani, hányszor mondok imát érted, hányszor húzogatom úgy a csillagokat az égen, hogy a Te neved ragyogjon oldschool csillagképek helyett…

És akkor Taylor ahhoz a sorhoz ér, hogy  Can I go where you go?/Can we always be this close forever and ever? és akkor, pont akkor belekortyolok ebbe az Egri csillagba és nagy vigyori béka lesz belőlem. Egy nagy széles mosollyal operáló zöld béka. Zsolti a béka és kuruttyolok ebbe a novemberi estébe, ebbe az esőszagú éjszakába ebbe a marhajó éjszakába és felkiáltok a mennyországba, köszönöm Istenem, köszönöm, köszönöm és úgy iszom a bort, mintha nem lenne holnap…

Egy hete ilyenkor még Londonban… Egy hete ilyenkor még a Hyde park szélén hallgattam, hogy

And I'm highly suspicious that everyone who sees you wants you/I've loved you three summers now, honey, but I want 'em all/Can I go where you go?

Az intelligencia szexi. A stílus szexi. Az érett, önértékelési gondoktól és maszkulin ambícióktól duzzadó férfi szexi. Történetet mesélni, lenyűgözni, érteni a nők nyelvén, kitalálni a gondolatuk, nem elcsépelt, hanem újramixelt bókokkal elhalmozni őket, mindig blikkfangos. És amikor aztán, az én-ből és te-ből hirtelen mi lesz, akkor hű maradni, és éreztetni, hogy Ő a világ közepe, hogy bárkit megkaphatna, de tényleg bárkit a pasi, de neki csak Ő kell. A csillogó szemű, a rajongásig szerelmes, az odaadó, a ragaszkodó, az éjjel világot és paradigmát váltó, uralkodó, igen az egyetlen NŐ…

De hosszú az út idáig. Hosszú idő megtalálni, elveszíteni, aztán újra megtalálni és akkor a tükrében meglátni, felismerni ez mind Én vagyok. A lúzer, a vesztes, a semmi és aztán egy szürke őszi napon a kész, a magabiztos, a nyerni készülő, a világot látott, a világot cserélt, az új meséktől mosolygó, az új világot éltető, az újraírt, az átírt, az átformált, a boldog, a csillagot kosárba szedegető, a félmosollyal is lenyűgöző, a sohasem fáradt, a sohasem álmos, a kampányidőszakon túl is izzó, erős és magabiztos pasi.

Az élet tangó, az élet körtánc, az élet sohase volt ilyen fontos, ilyen emelkedett és művészi.

A beérett, megérett férfi szexi; a nagy mesélő, a történetek királya, aki úgy képes hajnalokról és naplementékről beszélni, hogy attól még az angyalok is kuncognak, a felhőkről lábat lógatva…

Azt tudjátok, hogy szakadó esőben a dunstable-i Szent Péter templomban a 74. zsoltárnál nyílik ki a Biblia?

„A tied a nappal, a tied az éj, te helyezted el a napot és a holdat.

Te jelölted ki a föld határait, te alkottad a nyarat és a telet.”     

És te alkottad a férfit, te adtál neki feleséget, te adtad kezébe az erőt, izmot, akaratot és vágyat és te adtad ez a hamiskás, csibészes mosolyt is ami nélkül most ezek a sorok meg sem születhettek volna.

Sorsfordító, megváltó ősz ez…

„Élet, élet, szent megunt élet. Milyen jó visszatérni beléd.”

A Fillér utcában, 1956 után, minden október 23-án délután lehúzták a redőnyt. A polgári lakásban, szabadságszerető ősdemokraták gyűltek össze, akik egy országot gyászoltak. Egy országot, amelynek nem sikerült a hőstett. Egy országot, amely nagyot álmodott, csak éppen kuszán, magyarosan, operettesen, fel sem ismerve a realitást, a szigorú nemzetközi helyzetet. De tovább nem mehetett, a Rákosi-rendszernek buknia kellett. Ma már tudjuk, egyetlen diktatúrára sincs örök garancia, a legsötétebb, a leggonoszabb eszközökkel gúzsba kötött nemzetek is képesek megszabadulni a béklyótól, láncoktól, bilincsektől mindentől, ami elnyom, ami hazudik. A valóság, az igazság kifakad, kiszakad, előbújik a legmélyebb barlangokból, a legpenészesebb, miazmás börtönökből, kegyetlen munkatáborokból.

A Fillér utcában egy ilyen, csendes, gyertyás megemlékezésen, ott lehetett tizenévesen édesapám is. A legenda úgy tartja, hogy az akkor még fiatal, harmincas éveiben járó Antall Józseffel is találkozhatott. Vagy így volt, vagy nem, de ha mégis, akkor beleszagolhatott apám abba, hogy mit jelent a rendszerkritika, mit jelent a szabadság és mit jelent független, demokratikus, szociáldemokráciáról álmodó emberek között emlékezni. Örök élmény.

A magyar történelem nem a győztesek történelme, nem a szerencsék szerencsés láncolata. A magyar történelem az árulás, a békétlenség, a megosztottság, a rabság, a függőség, az elnyomás, a diktatúrák történelme. A magyar történelem az emberiség csorba, rossz tükre, amely egy heterogén ország képét mutatja nekünk.

56’ megítélése sem egységes; nincsenek benne szentek és angyalok, de van benne valami ösztönös, indulatos, változni, változtatni akaró, van benne valami vérrel írt, valami tisztaság- és szabadságvágy. Van benne valami, ami előtt mélyen fejet kell hajtani. Dávid akkor is megérdemel egy tapsot, ha ebben a történetben történetesen Góliát nyert.

És most venni kell egy nagy levegőt és a mindig új fiataloknak kell mesélni, mantrázni, hogy kedves gyerekek; 1956-ban, október utolsó hetében és november első napjaiban a magyar teenagerek voltak az egész földkerekség legmenőbb, legvagányabb, legbátrabb fiataljai.

Ők voltak a legkúlabb srácok!

Ha lett volna face és insta, velük lett volna tele a világ!

Mert azért az offline média velük is volt tele!

És akkor most egy perc néma csend a szabadságért és örüljetek, hogy ma már az a legnagyobb gondotok, hogy hol fogtok tanulni Európában, meg hol fogtok dolgozni Európában!

Tisztelet a HŐSÖKNEK! Éljen a magyar SZABADSÁG, éljen a HAZA!