A Jóistennek van humorérzéke. Miközben a szatmári sötétségben azon morfondíroztam, hogy mit adott, mit vett el az az év és hogy túl nagy esőkön, viharokon és hallatlanul hűvös éjszakákon még mindig lélegzem, még mindig itt vagyok, vajon hogy kellene hálát adni, hogy ez nem valami patetikus blabla legyen. Járminál egy ismerős dallam szólalt meg a rádióból. Zorán kezdett el énekelni és már a Túró Rudi gyárnál jártunk, amikor megszólalt a refrén;

Ne hívj el, ne űzz el, s ne menj el
Ne adj fel, ne adj el, ne fuss el
Nincs hang, nincs hír nélkülem
Nincs tér, nincs híd nélküled

Próbáltam már, s lelkembe mart: nincs másik part
Próbáltam már, s bármerre csalt, nincs másik part
S ez visszatart…

És néztem ezt a semmirevaló, sírós novemberi éjszakát és arra gondoltam, hogy édes Istenem ez a rengeteg csoda, ami bennem él, ami a szívben dobog, ez a minden, ez a 10 ezer év alatt magvakba kvártélyozott és bennem szépen kelő tudás mire is elég? Hogyan írhatom át a saját nyomorúságom szépséggé, édes gondolattá, ösztönző, lelkesítő beszéddé. Hogy üzenhetem meg, hogy minden kín, gyötrelem, átforgolódott éjszaka ellenére is neki kell vágni az életnek. Még akkor is ha néha fáj, ha néha ég és még akkor is, ha semmi, de semmi kedved nincs néhanap felébredni.

Tudom teátrális, de szerettem volna kiszállni az autóból és belekiáltani az éjszakába, mint Calaf és szajkózni: nessun dorma, nessun dorma!!!

Senki ne aludjon! Most énekeljen, most táncoljon, most öleljen, most szeressen, most imádkozzon, most csináljon gyereket, most mondjon neki mesét míg még lehet, míg még van rá pillanat.  

És csak szólt a zene és a szememben egyetlen hosszú, végtelenül boldog fénycsíkká szűkült Mátészalka…