Van egy mágikus, varázsaltos nap a kalendáriumban. Egy mágikus nap, ami a legfaragatlanabb lelkű férfiakból is előcsalogat valami kedvest, érzékenyt, szeretetre méltót. Van egy nap, a nagy bohém, kora tavasz idején, amely megtölti szirmokkal a virágüzleteket, jószagúvá, színessé varázsolja a világot és ünnepet ken a férfiak ábrázatára.
Van egy nap, amikor a nők egy árnyalattal szebbek, kedvesebbek, mosolygósabbak. Van egy nap, ami egykor a hóvirágoké volt, most meg inkább a primulákat, krókuszokat meg a szép szálasokat parancsolja kaspókba, vázákba.
Kár, hogy egyetlen napig tart, kár, hogy kevés férfi érti a spontán csokrok varázslatát, ám a lányok, nők, asszonyok talán nem bánják, ha csak 24 órára is, de valahogy tőlük, miattuk lesz romantikusabb, ártatlanabb a világ.
S mert ezen a bolygón nincs olyan emberi lény, akit nem anya szült, valahogy mindenki magáénak is tudhatja a Nemzetközi Nőnapot. Mert kell lenni, mert van egy nagymama, anya, kedves, vagy éppen egy lány, aki az emberiség kettőre bomlott univerzumában a női felet képviseli.
Azt az illatos, bűbájos, szépségbe csomagolt felet, melyre nagy olyan nagy lehetőséget osztott ki a Jóisten; például gyermeket vállalni, gyermeket szülni, gyermeket nevelni.
Na meg egyenrangú félként a nőiséget adni egy szerelembe, a női világot csempészni egy családba és egybe tartani ezt a sokszor éppen a férfiak miatt bolond világot.
Kedves lányok, hölgyek, asszonyok, anyák és nagymamák! Tessék elhinni, sokszor eljátszunk mi férfiak, hogy mennyivel boldogabb, békésebb és kiegyensúlyozottabb lenne a világ, ha csak nők élnének benne, csak akkor lehetőségünk sem lenne piruló arccal, virággal a kézben mondogatni; boldog Nőnapot Önöknek, nektek!
Most éppen az űrben. De semmiképp sem úgy, ahogy Madách képzelte. Nem légüres, hideg tér ez, hanem apró, meleg kuckó, ami történetesen éppen távolodik Tőled és tőletek… Nevezzük Naptávolnak, nevezhetjük üstökösnek, amit arra ítélt a sors, hogy eltűnjön időről-időre a kíváncsi szemek és távcsövek elől. Messze szaladok, hagyom hadd rágjon meg és köpjön ki a jéghideg magány. Önként vállalt böjt ez, önként vállalt mértékletesség és hiába ver nyugtalanul ez a ketrecbe zárt szív, hiába vinnének a vágyak, a kényszer, a sors és a végzet erre a pályára állított. De az érzés a leghidegebb, legsötétebb pillanatban sem fagy meg, számára nincs abszolút nulla fok, mert még a kihűlt emlékek hamujából is képes felmelegíteni önmagát. Az élet álom, az élet álomszikra, az élet még az emlékekből is képes feltámadni.
Az élet maga az ige, az imádság, a visszacsalogató ének. Az élet szent, nagy templom, amibe sírva is jó vissza-visszatérni és boldog az, aki az Ő nevében jön…
Hát áll a folyó mellett, melynek csak egy partja van. Látja a bús galambot, akinek párja nincsen. Nézi a magányos cseresznyét, amit nem tud a fülem mögé akasztani. Özvegy vadkacsa úszik a Bujtos acélszürke vízén, hápog kettőt, majd elhallgat. Egyirányú utcák, magányos egyke gyerekek bámulnak rá idegenül. Mennyit ér a fülbevaló, aminek a párja elvesztett, mennyit ér a cipő, minek ellopták a másik felét, a nadrág, aminek csak egy szára maradt? Aztán olcsó vigaszok szállnak a szélben; az élet fél szemmel, fél vesével, fél füllel, fél kézzel is szép lehet. Mert lehet a test suta, rokkant és félbevágott, ha a lélek képes pótolni végtagot…
Aztán nézi a februári napot és arra gondol, hogy sose veszi elő a terzorba zárt szívét.
Éhség, harag, düh. Az úton végig azt érezte, hogy korog a gyomra. Hogy bármit megenne. Evett is. Habzsolt. Eszeveszett dühhel falta az ételt. Mintha az egész világot le akarná nyelni. Zöldséget, gyümölcsöt, halat, húst, kenyeret, magvakat. Mindegy. Elmosolyodott magában. Ha most manna potyogna az égből, ellökné a hajlongókat, hogy ő szedhesse fel. Mindent. Enné a mannát. Lábbal rúgva odébb a többieket.
Csak egy pillanatra nem figyelt a lovakra. Csak egy pillanat kellett és azt vette észre, hogy azok már távol vágtatnak, ő meg az út szélén, a kavicsok között, a porban…
És akkor a szeméhez kapott… Azt a villanást míg él, el nem felejti. Azt a fájdalmas villanást. A szemén jutott be, de majd szétvetette a testét, felfújta a gyomrát, a tüdejét, feszítette az izmokat és mindene fájt. Ez volt a villanás. Mintha elkapták volna a nyakát és magasba emelték volna, köhögött, prüszkölt, fuldokolt.
És akkor meghallotta a hangot… A fény a szemére vetette, hogy miért üldözi… Hogy miért nem tud vele megbékélni. Pillanatokig tartott. A fénycsóva oda dobta, ahonnan felemelte. A kavicsok közé a porba. Négykézláb prüszkölt, orrából folyt a vér és minden porcikája fájt, minden sejt sajgott. Érezte, hogy ebbe bele is halhatott volna…
…Mért üldözöl engem?…
Elszégyellte magát. És ekkor az éhség, a gyűlölet és vérszomj elpárolgott belőle. Saul kicsi lett, apró, mint mellette a néma kavicsok…
Két nap, vagy két hét. Ki tudja. Talán ennyi még, hogy hivatalosan is bejelentsék; a vírus az országhatáron belülre került. Két nap, vagy két hét még és elválik az ocsú a búzától. Elválik, hogy kiben lakik ember és ki az, aki félelemtől és gyűlölettől vezérelve majd elveszti az arcát. Nincs ebben semmi különös. Jó idők. Rossz idők. Nagy szerelmek. Örök csalódások. Megtörténnek.
Mi mindannyian a nagy túlélők unokái vagyunk. Mi mindannyian olyan emberek gyermekei, akik megéltek a bubópestist, a kolerát, a tífuszt, láttak mindent letaroló, falánk saskákat; havat nyáron, virágokat télvíz idején. Füstölgő hegyeket, házakat földre térdepeltető rengéseket. Látták, hogyan lett ember embernek farkasa. Még az is lehet, hogy egymást falták fel, hogy túléljenek. Tabuk, sötét titkok, elátkozott nemzedékek utódai vagyunk.
Nemzedékek, akikről testvér-, polgár-, világháborúk törölték le az emberi arcot…
Két nap, vagy két hét. Mit számít?
S egyre valószínűbb, hogy fel kell készülnünk, hogy majd vesztünk és veszítünk. Fel kell készülnünk, hogy hetekig tombol majd a végzet…
És azt is tudni kell, hogy csak a hidegvér, csak a józanság segít majd rajtunk. Fel kell készülni arra is, hogy örökké nem eshet, hogy örökké egyetlen éjszaka sem tarthat. Fel kell készülni arra, hogy talán éppen mi búcsúzunk, vagy éppen mi búcsúztatunk…
Ma elkezdődött a görögkatolikus böjt. Hosszú böjt lesz. Végtelen, embert próbáló önmegtartóztatás.
De harmadnapra feltámad. Ha hiszitek, ha nem; harmadnapra feltámad!
Ma megtanulok élni. Le sem fekszem, mint egykor a főiskolán. Nem én. Reggel úgy húzok majd tételt, hogy nem aludtam. Ma megtanulok szeretni. Úgy, ahogy szeretnéd. reggel majd úgy húzok tételt nálad, bagzó macska szemmel és mosolygunk. Leugrunk a legmagasabb szikláról a tengerbe, kéz a kézben és közben azt kiabáljuk; sosem szerettem, előtted senkit, csak gyakoroltam, csak készültem. S akkor majd tudom, Te vagy a premier, te vagy az ősbemutató, a mindig vágyott kacagás, az élet nőnemű értelme…
De most maradj csendben, holnap hajnalig legyen még időm tanulni… Don't stop me now...
Kellenek még szavak? Minek? Tudnék én szebbet? Ezért elmondatom Ráckevei Annával ezerszer. Mintha Te mondanád. Egy üveg prosecco. Hűtve. És az éjszaka együgyű gyászruháját tűzre. Elmondja Anna. Ezerszer. Rossz fülemnek zúgást, csengést oldó olaj, s a szívnek bolond, de vágyott balzsam. Ha balgaság, ha tévedés… ha szerelem… bocsásd ezt meg nekem…
Kiengedem a lelkem, elengedem a szívem. Kinyitom a kalitkám, leveszem róluk az élet szabta szűk egyenruhát. Mentrendszerűtlenül szállnak majd fel a debreceni reptérről és az interneten sárga madzag jelzi majd merre tekeregnek. Én meg addig zsíros kenyeret eszek, száraz bort kortyolok. Bekapcsolom a rádiót, benne a magányos zenekar, halkan pengeti. Ami fájna, mint szívtelen parasztok a felesleges macskakölyköt, belefojtom a Bujtosi tóba. Sötét, nehéz a víz, száraz náddal tüzelnek a cigányok. Mámma’ még tél van, mámma’ még jeget nyalogatnak az angyalok…
Harmincöt. Ennyi éves lesz idén a Nyíregyházi TV. A napokban, amikor tizenévesek kérdezték kinek forgatunk és az idősebbek egyből rávágták, hogy hát „a nyíregyitévének”, akkor annyi volt a válasz; olyan is van? Van. Könnyű megtalálni az UPC meg a Telekom kínálatában is megtalálható, na meg ha van DVB-tuner a tévében, vagy önálló egységként, akkor földfelszínen is sugárzunk.
Nagy csuda volt az amikor létrejött, akkor az átkosban és még talán akkor is nagy volt a nézettsége, amikor én a kötélékébe kerültem. Márföldi István volt az igazgató akkortájt, és Zajácz Zoli a főszerkesztő. Mindketten ízig-vérig értelmiségiek, akiknek szerelemgyerekük volt a tévé, és szent küldetésük a tévézés. Pista valamikor együtt dolgozott Friderikusszal (ugye ez a név mindenkinek mond valamit, az X, meg Y generációnak is…), Zoli pedig Fridi mellett nőtt fel, a műsorai szerkesztője, a „guru” jobbkezeként dolgozott.
Nagy élet volt akkoriban a tv-ben. Nagy pénz nem, de úgy tudta beszippantani a magam fajta, botcsinálta bölcsészt, ahogy csak egy végzetes, örökké tartó szerelem….
Hiányzik is az a pezsgés, az a szent őrület, ami akkoriban jellemezte ezt a vidéki műhelyt. Az élő műsorok, a hétvégékére való készülés, a lázas híradózás. Hiányzik a Terus és Kálmány. Hiányzik a Köz-hely, az Ajándék ez a nap, meg a bocis ovi műsor. Hiányoznak messzire költözött egykori kollégák, barátok.
Hiányoznak az állandóságot, boldog békeidőket jelentő arcok. A napokban Rofkai Mare, Marofka Imre, „koltő” jutott eszembe, aki őszes fejjel, széles gesztusokkal jött rendszerint Zajácz D. Zolihoz és így köszöntötte; - Boiszociális társaaam! Zoliikááám! Hát olyan rég nem találkoztunk! Hát többet kellene! Gyere már velem Csökmőre padmajozni! Meglásd csuda dolog lesz!
A 2001-es árvízkor még csak sameszként kujtorogtam a nagyokkal és láttam saját szememmel az árvizet, hogy a 2002-es februári nagy hóesés idején már stand up-olhassak. Szinte csak órákat aludva tudósítottuk a városlakókat a hóhelyzetről. A 36-38-as főutakat lezárták, a hóátfúvás helyenként több méteres dombokat emelt, lehetetlen volt a közlekedés. Amikor a szél enyhült, a közút speciális hómarói vágtak neki az antarktiszi tájnak. Mi utánuk egy céges autóval és abban egyeztem meg Ferenczik (Pelyvás) Adrienne, felelős szerkesztővel, akinek egyébként most is megköszönöm, hogy a tévézés rejtelmeibe beavatott, hogy majd félúton Tiszavasvári felé álljunk félre és telefonon jelentkezzek be a déli híradóba, mit tapasztaltunk. Lőrinczy Kornél, operatőr és Nyánku Miki, technikus kollégával egy ezeréves, kék Forddal vágtunk neki a nagy kalandnak. Olyat láttam, amit azóta sem, méteres hóbuckákon vágta át magát a szovjet gyártmányú hómaró és arra kértem Kornélt, hogy álljunk meg vágóképezni és aztán én majd a kocsiból elmondom a nézőknek mit látok. Kornél azonban biztatott, szálljak ki bátran a meleg autóból, hadd fújjon bele a sarki szél a telefonba, talán még a kutyák is vonítanak majd, így lesz a dolog valóban élethű!!! Nem is sejtettem, hogy merényletet terveznek ellenem. Kiálltam a hóba, fújt a szél, a távolban ugatott egy kutya, megcsörrent a telefon, felvettem. Kovács Kriszta a felírt kérdésekkel kezdett bombázni; mit látok, mit tapasztalok. Én pedig belekezdtem, és ekkor a torkomra forrt a szó, mert Kornél és Miki, mint két tejbetök megállt előttem és vidáman el kezdtek pisilni. A nevüket írták bele a hóba... Belőlem ebben a drámai pillanatban majdnem kitört a féktelen röhögés. Elfordultam, de ők letolt gatyával megkerültek és újból fütyülve pisilgettek előttem… Az egy perces bejelentkezés idejére sikerült megőriznem a komolyságom, de alig vártam, hogy letehessem a telefont. És nevettünk a végtelen hómezőben, mint három rossz pulya…
35 éves lett Nyíregyházi Televízió. Legutóbb 2013-ban volt igazi hóhelyzet, amikor március 14-én, irdatlan mennyiségű csapadék hullott az ország keleti felére. Akkor már az M1 stábjaként dolgoztunk, éjt nappallá tévé. Pedig Debrecenben várt volna valaki, aki nagyon szeretett volna velem találkozni. De én a hóval, a kidőlt oszlopokkal voltam elfoglalva. Most mennék. De se hóhelyzet, sem az, aki várna…
Ilyen ez a tévézés meg a szerelem, akkor kell menni, amikor hívnak, amikor tárt karokkal várnak…
