(fotó: Móricz Csaba)

Zelenszkij hetek óta sürgette a Nyugat-Európában dolgozó ukrán származású vendégmunkásokat, hogy amilyen gyorsan csak lehet térjenek haza. Az elnök tudta, hogy rövidesen „nyugati” szomszédjaihoz hasonlóan be kell majd zárkózni az új típusú koronavírus ellen. Aztán március 15-én jött a hír, hogy meg is lépik az elkerülhetetlent, lezárják a határokat. A nyugaton dolgozó ukránok egy részének, azonban esze ágában sem volt hazatérni. Úgy voltak vele ismerve a hazai egészségügyi rendszert, inkább ott igyekeznek átvészelni ezeket a heteket, ahol éppen élnek. Arra persze talán még ők sem gondoltak, hogy a munkaadók egyik napról a másikra felmondanak nekik és kiürítik a munkásszállókat. Le is út, fel is út. Nem maradt más hátra, mint hazamenni. Csakhogy közben szinte minden európai ország lezárta a határait és így a hazaút rémálommá vált az ukránok számára. Hiszen nemcsak veszélyes most tömegközlekedési eszközre ülni, hanem a buszok, vonatok is legföljebb egy-egy határig szállítják az utasokat.

(fotó: Móricz Csaba)

Ráadásul Ukrajna vezetése azt a nyilatkozatot tette, hogy eddig volt idő a hazatérésre. Aki nyugaton rekedt, az maradjon is ott, mert március 15-től a saját állampolgáraikat sem engedik haza…

„Nem veszélyeztethetjük 40 millió ember egészségét!” - mondta hűvösen Zelenszkij. Az úton lévő ukránok azt érezhették, hogy két szék között a földre estek. Mindezt úgy, hogy többek között Magyarország is humanitárius folyosót biztosított a hazatérő szomszédoknak. Este kilenc és reggel 5 között vehették igénybe a magyar útvonalakat a hazafelé igyekvők.  

A tapasztalat mást mutat...

A szigorítások ellenére, szombaton, március 28-án, Záhonyban, azonban azt tapasztaltuk, hogy az ukrán hatóságok mégiscsak hazaengedik az állampolgárokat. Bár a határon hivatalosan csak és kizárólag az ellátást biztosító áruszállítás megengedett,  az ukrán hatóságok buszt küldenek a határon rekedt állampolgáraikért.

Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy bármivel is érkeztek meg Záhonyba az utazók, le kellett szállniuk a vonatról, buszról, vagy kiszállni a kocsiból és a határ előtt megvárni, míg az ukrán oldalon indított transzferbuszok értük nem jöttek.

(fotó: Móricz Csaba)

Szombaton 11:30 körül közel 300 ukrán állampolgár várakozott a határátlépésre. Szinte kivétel nélkül maszkot viseltek és türelmesen várták a buszokat. Közben a magyar rendőrök ügyeltek rájuk, hogy az utazók egy helyben maradjanak és ne veszélyeztessék a Záhonyban élők egészségét.  A szájmaszkos, 14-24 órát utazók elcsigázva várakoztak a kordonok mögött, majd fegyelmezetten hajtották végre a magyar határőrizeti szervek utasításait.

• Csehországból jövök. Tegnap kirúgtak a munkahelyemről. Egyik napról a másikra elbocsátottak, azt mondták mindenki oda megy, ahova akar. A határokat zárják lefele. Úgy döntöttem lelépek – mondja a kárpátaljai származású Ákos. – 14 órát utaztam idáig – teszi hozzá, miközben lehúzza a maszkját. – Először egy ukrán sofőr elhozott a cseh-osztrák határig. Ott gyalog kellett átmenni. Aztán ugyanez az osztrák-magyar határon. Majd egy másik ukrán meg idefuvarozott. Jó pénzért…
• Tegnap délután indultunk el – teszi hozzá Baksa Edina – Idáig három busszal sikerült eljönni. Először úgy volt, hogy két hét karanténba kerülünk, mert nincs elég alapanyaga cégnek, ahol dolgoztunk. Aztán egyik napról a másikra szóltak, hogy a cég elbocsát minket, mert nem tud munkát biztosítani. Szóval mehet mindenki, ahova tud. Annyit mondtak még, hogy a leállás minimum fél év, de az is lehet, hogy 2 éven belül nem is mehetünk vissza…

A kimerült fiatalok hatalmas bőröndökkel, hátizsákokkal jöttek. Benne az egész életük. Az ezeréves Ikarus csomagtartója hamar megtelt a poggyászokkal. Az utasok felszálltak. A busz pöfögve indult el a Csap felé. A sajtóértesülések szerint, jelentsen is bármit, otthon "elkülönítik" a Nyugat-Európából hazatérőket…

A világ teve lett és most indul neki a tű fokának... 

Nézem a fotókat. A facen ismét végigszalad a vintage, a retro, a múltba bámulás. Valami édes, borongós vágyakozás a boldog békeévek, a letűnt aranykor után. Amikor a szerelem csak egy easy game volt, amikor még ősz hajszálak nem színesítették sötét hajunk, amikor reggel úgy ébredtünk, hogy megettünk egy oroszlánt, édesanyánk olyan csinos volt, hogy férfiak fütyülgettek utána, kiittuk a Tiszát és a Jóisten csak nevetve legyintett ránk; hadd éljenek…

Nézem a fotókat… és látom, mondogatom, de szépek voltatok, de édesek, enni- és zabálni valók. Szirupba mártott este ez, folyik a bor és siratom a tegnap tavaszait, amikor csak annyi bajunk volt, hogy mikor nyílnak már a tulipánok, mikor állíthatunk májusfát, mikor lesz pisztácia, puncs és csoki ízű a nyár…

Bámulom… Ebben az ismét télbe merevedett tavaszban, amikor szűk lesz az egérlyuk, amikor mindenki orvosnak öltözik, amikor éjszakára is kell a vegyvédelmi esőkabát…  

Hol vannak a bolondos feketerigók, hol vannak az inszomniás, pornóra éhes kecskebékák, hol vannak az éjszakából hajnalt kurjantó fiatalok? Hol vagy szerelem? Hol vagy kedves? Hol vagy hát Kisangyalom?

És azt kívánom, hogy nullás vérem helyett, alkohol folyjon az ereimben, azt kívánom, hogy ismét 2012 legyen, amikor a Szerelem érkezik meg a szerkesztőségbe és én csak kapkodjam a levegőt…

Gyászhuszárok, fekete batárok nyikorognak az úton, a tó jégpáncélról álmodik… és akkor imádkozni kellene... Imádkozni kellene, újból nekifeszülve hinni, mert olyan édesen alszanak a mindig ifjak és várják, hogy valaki azt ígérje nekik; lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér…

És magamban káromkodva követellek, magamban köpködve énekellek, szájam sincsen, úgy üvöltök az éjben. Gyere élet, gyere szerelem, gyere nyár; Te győzz le minket.

Végleg!!!    

Van egy kotyogósom. Egy szarvasi. Nincs urizálás. Nincs Bialetti Brikka. Csak ez a Békés megyei art deco-ban megfürdetett alumíniumcsoda. Ez a főzés után is szenvedő, szortyogó, elégedetlenkedő készülék, ami hosszú percekkel a munka után is még liheg és szó szerint majd belehal a végeredménybe. Él. Küzd. Malac a jégen... 

Szóval vele készítem a szürke és napos, csapadékos és száraz reggelek életelixírjét. Azt már mindenki tudja, hogy egy adott kávéfőző legyen szó automatáról, Brikkáról, kotyogósról, filteresről, kapszulásról, dugattyúsról (french press) ugyanabból a kávészemekből egészen más feketét készít. 

Én most belenyúltam. Kételkedve ugyan, de levettem a polcról egy valódi csodát. Két csomag Lavazza (espresso és d’oro) szemes után valami egészen nem kommerszet.

Hogy miért éppen a Flores Del Café dal Nicaragua nyerte el a tetszésem, azt már nehéz lenne meghatározni. Talán a csomagoláson lévő Gauguin-ra hajazó (vagy az is?) impresszionista festmény miatt? Van nekem egy nagy szerelmem, majd az egyszer megírja, hogy igazam van-e, vagy nagyot tévedtem a művészettörténet útvesztőjében…

Egy biztos jobbat nem is nézhettem volna ki a polcról. Aki szereti a testes, lenyűgözően aromás kávéízt, eleinte virágos majd lecsengésben csokoládés jegyekkel, az egyszerűen imádni fogja. Bevallom, az én kotyogósom négy személyes és alig 1 óra alatt elfogyott, mind a négy porciócska…

Nem lehet megunni, magához láncol, még a böjt ellenére is kísért és itatja magát.

Aztán, amikor kiderül, hogy a közép-amerikai szövetkezet, ahol gyártják, csak és kizárólag nőket foglalkoztat, minden szüret kézzel történik és a kávé megvásárlásával még a női egyenjogúságot is támogatom, akkor már biztosan tudtam, ez nem bűnözés, ez bizony a nők, a munkájuk előtt való tisztelgés…  

Szóval nem tudom, hogy a Brikka mit főzne belőle. 100% arabica így valószínűleg, nem lenne vastag cremája, mert ahhoz némi robusta sem árt, és az is rejtély, hogy egy Illy Ferenc-féle eszpresszó 10-15 baron mit varázsolna belőle, de azt tudom, hogy kotyogóssal isteni fekete készül ebből az olasz átlagnál sötétebbre pörkölt csodából…

Vegyétek, (jó áron kapható, 500 gramm 2000 forintba fáj), igyátok! Támogassátok a nicaraguai lányokat, asszonyokat, hogy fent a hegyen, 1600 méter magasan ügyesen gondozzák, ezt az elegáns kávét varázsló csodanövényt!

Ma még rettegünk. Ma még rettegünk és elkerekedett szemmel nézzük; kint vannak az utcán, és nem félnek! Bent van a boltban és nincs rajta maszk, kesztyű! Tegnap este fiatal szerelmeseket láttam a Bujtos partján. Csókolóztak. Mert ilyen a szerelem, nem fél a „kolerától”… És én tudtam, hogy attól a csóktól nem lesznek, nem lehetnek betegek, mert abban a Jóisten szereleme csókolja őket…

Aztán ahogy enyhül majd a rettegés, elkezdünk számolni. Kiesést, veszteséget, munkanélkülieket. Elszámolunk, kiszámolunk, megvonunk, elengedünk és fájni fog. Mint most, amikor éppen a halottakat számláljuk…

Ám ahogy mi behúzódunk a csigaházba, egérlyukakba, paplanok alá, Cagliari kikötőjében pajkos delfinek jelennek meg, Velence piszkosszürke csatornái kitisztultak és boldog szardellákkal lesznek tele. Zakopane egyik utcáján pedig nyugodtan sétálgatnak a szarvasok…

Mi pedig csak számolunk. Nincs vendég, nincs vásárló, nincs megrendelés, nincs turista, nincs belépő, nincs közönség. A nagy semmi, a nullával osztás ideje jött el. Nézünk magunkon körbe, hogy milyen törékeny ez a számokra épülő, technokrata, kapitalista világ.

Közben meg delfinek kergetőznek Cagliari kikötőjében, szardellák növekednek a velencei csatornák tisztuló vízében és szarvasok legelésznek a Piłsudskiego marsallról elnevezett parkban… A Bujtoson meg elcsattannak a járványnak fityiszt mutató csókok…

Én meg sóhajtok, sose hiányzott még így az Élet…

"Született hazudozó vagyok..." – mondta Fellini egy róla készített dokumentumfilmben. Jól ismerem Fredericót. Furmintot kótaji szódával issza, és az Irsait dottore Irsainak nevezi. A pálinkából csak a göncit. És hazudik. Hazudik mint Háry, mint Münchausen, mint Pinokkió. Hazudunk. Együtt vagy külön. Hazudunk. Hazudunk magunknak szerelmet, múltat, jelent és jövőt. Tegnap azt hazudtam, hogy szeretsz. És amikor mondtam, mindenki tudta, hogy hazudok, csak én hittem abban, hogy a színtiszta igazságot mondom…

Nem mondtam neked igazat. Magamról soha. Mindig titkoltam, hogy aszkéta vagyok, meg angyal. Egy földre küldött angyal. Az állásommal játszottam, amikor beléd szerettem. Akkor is elhazudtam az igazságot. Neked is, meg a Főnöknek is. Csak a szerelmet nem lehet hazudni. Azt lehetetlen. És én így szerettelek.

Fejes Endrének van egy novellája, a Hazudós. Na az a kedvencem… Egy kék fényű, huncut is kis csillagról mesél benne. Az vagyok én. Pontosan az. Az a huncut csillag. A Szent Anna tóba járok fürödni. Nyaranta a Feneketlenbe is, meg néha Fancsikára. Éjjelente lemérem hány lépésre van a Csonka templom. Tőled. Tőlem. Aztán lassan indulok vissza. Ha ember jön szembe hazudok valamit. Könnyűt. Mosolygósat.

• Az ott a világ teteje… mutatott a szerzetes Ainos hegyre. - Onnan mindent lehet látni, amit csak érdemes. - A többi meg … - legyintett és alsó ajkait úgy formázta, hogy azzal nagyvonalúan lefitymálta a földkerekség összes többi részét. A tanár bólogatott és lihegett. Még vagy 3 óra órányi kaptató, innen. Így számolta. Csak mert úgy döntött, megmássza az 1600 méteres csúcsot.
• Menjen csak! – búcsúzott a szerzetes. Ebbe az irányba. Nem fog eltévedni. Én majd lent várom a kolostorban. Majd mondok magáért egy imát Szent Gerasimos sírjánál – és mosolyogva hátat fordított a tanárnak. Kissé távolabb rátarti kecskék húzódtak egy árnyat adó satnya fa alá. Ahogy visszanézett rálátott az Omala völgyre.

„Szép ez a sziget…” - állapította meg magában sokadjára és belehúzott.  Egy sással benőtt tenyérnyi tengerszem. Vadlovak és fentről a végtelen Jón-tenger. A cikk-cakkos part, a türkiz színű öblök, na és a nyugtalan kabócák… Megéhezett, megszomjazott. „Hosszú lesz az út visszafelé…” Megindult. Szája kiszáradt. Már csak a Jézus imát mondogatta magában… Azt is ilyen tessék-lássék módon… Elfáradt…

A kolostor udvarán ott hányta a keresztet a szerzetes. Egy páter állt mellette. Ruhájuk térdtől lefelé poros volt, mint az utak szerteszét…

A kúthoz ment. Keresztet vetett és felhúzott egy vedérrel. Nagyokat, sűrű kortyokat nyelt.

• Tisztálkodjon meg! Ilyen porosan nem jöhet be a templomba. – lépett hozzá szigorúan a szerzetes. Mosakodott. Egy lenvászon törülközőt kapott.
• Hosszú nadrágja van? – kérte számon a kísérője.
• Van a hátizsákban – felelte egykedvűen.
• Akkor mire vár! Vegye fel! - sürgette amaz. ­– Ott, ahol nyitva az ajtó. Ott. Az az én szobám. – mutatta szűkszavúan. Bement. A klottgatyát rendes nadrágra cserélte. Egy cipőt is kihúzott a zsákjából. Poros volt. Törölgette. A sarut beletuszkolta zsákba. Mire elkészült rendesen megizzadt az augusztusi melegben. Valahol sütnek valamit… Kakukkfű, olíva olaj és a sülő hús vékony illata szállingózott a kolostor udvarán. Táncoltatta a cimpáit, meg az ádámcsutkáját… Gyomra összeszűkült, vércukra leesett, gyengének érezte magát.
• Ha ide bemegyünk, lemászhat Gerasimos "szobájába"… - mondta a szerzetes és mosolygott.

Nem tudta mire számítson. A kolostor imatermében egy a föld mélyébe vezető lyukat mutatott neki a szentéletű. Egy vaslétra vezetett lefelé. Mintha egy borospincébe mászna le. Elmosolyodott. Aztán egyszer csak ott állt egy nagyobbacska lyuk előtt. Nem tudta eldönteni, hogyha lehasal át tudja-e magát préselni rajta.

• Hasaljon le! Húzza össze magát és kússzon be! – szólt után a szerzetes. Nem volt kedve hozzá, de megtette. Átpréselte magát a lyukon. Nem volt éppen egyszerű...

Egy nagyobbacska barlangban találta magát. - Hát itt éltél kedves Gerasimos? – gondolta és felemelkedett. A falra szent szövegeket karcoltak és mindenhonnan Jézus jelképei köszöntek vissza. Lassan fordult körbe. Nagyon lassan. És ekkor valami furcsa, hátborzongató érzés lett rajta úrrá. Nincs egyedül. Ezt érezte. Elhomályosult a látása, a szíve kattogva kalimpált és jéghideg verejték öntötte el a tarkóját. De ki lehet még itt? Lassan, nagyon lassan körbefordult és akkor nem hitt a szemének. Ketten ücsörögtek a szűk barlangban. Két öregúr. Az egyik idősebb, a másik meg mosolygósabb. Sakkoztak. Rá sem néztek…  

- Ha most két lépésből mattot kap, sokba fog odafent kerülni... - mondta az idősebb határozottan.

A mosolygósabb keresztet vetett, és csak nézte mosolyogva a vendéget; - Nem lesz ebből matt atyám. Még nem! - és nevetni kezdett... 

A tanár kezén felállt a szőr. Inába szállt a bátorsága. Nem tudta megmondani, hogy csak a levegőhiány, vagy valóban ott ülnek előtt az öregek és sakkoznak. Gyorsan lehasalt és uzsgyi kipréselte magát a lyukon…  Holtra váltan mászott fel a létrán.

A szerzetes a kezét nyújtotta és elmosolyodott, amikor megpillantotta a riadt arcát.

• Szóval látta őket..? – kérdezte csendesen.
• Kiket? – förmedt rá a tanár.
• Az öregeket. Gerasimost, meg a tiszteletreméltó vendégét?
• Csak a levegőhiányos állapot…
• Az… ha úgy vesszük… csak a levegőhiányos… - ismételte meg és egy pohár vizet nyújtott a vendégnek…

Összeérnek a szavak. Egy mondatban mondom fel az életem. Ez az én felmondásom. Küldöm oda, ahonnan minden jónak és rossznak egy a forrása. Köszönöm ennyi volt. Megyek az erdőbe. Megyek a görcsös fák gyökere alá. Megyek pincebogárnak, barlangok aljára. Bevackolom magam és soha egyetlen szót sem szólok. Egyetlen könnyet nem ejtek. Nem írok, nem olvasok. Lehunyom a szemem és átkenem a szemhéjam, ahová téged festettelek…

Háttal az őrületnek, háttal emlékeknek, felgyújtom a házam, felégetem a hazám. Felgyújtok mindenkit és hagyom az üszköt a szélre.

De nem. Nagyobb büntetés az élet. Nagyobb teher az idő, a ráncokat gyűjtögető, az őrületet kergető. Sose voltam erős, sose voltam gyenge, így lettem a közepesek legszebb gyermeke.

Jajj, de szép szerep állni a szirten, négy évszakban, mosolyogva. Jajj, de buta szerep állni a szirten, folyton dalolgatva. Se szirt, se homok, ahová nézek, csak kutyaszartól bűzlő bolondok…

De tudod mit, azért a szerelembe még rúgok egy nagyot. Hiába fekszik az árokban, rúgok még egy nagyot bele. És aztán megigazítom magam és egyenes gerinccel fütyülök. Fütyülök tavaszra, nyárra, eret vágok minden tulipánra. Kaszával megyek virágért. Kaszálom a szellőrózsát, fréziát, s ráengedem az összes marhacsordát…

Összeérnek a szavak. Cefrébe. És ha lenne bátorsága, majd főzze ki valaki. Főzze, míg nem kiáltok…  

Homár mousse, nyúl ravioli és préselt szarvas - avagy mi történik akkor, ha Szabolcs-Szatmár-Bereg megye legjobb gasztromókusai összedugják a fejüket? Felejtsük most el a zónapörköltet meg  a rosszul sikerült kirántott húsok hervatag világát. Érezzük magunkat néhány órára Párizsban, Londonban, Berlinben. Érezzük magunkat a Michelin-csillagkép közepében. Tudomány, ötlet van száz, de mestervacsorából 14 év alatt 10 jött össze. Azt mondják ez most olyan jól sikerült, hogy erről az estéről még sokáig fogunk legendákat mesélni!

"- Tessék bátran fertőtleníteni a nagyrendezvény előtt!" – így bátorította Szoboszlai Gyula mesterszakács és Nagy János, éttermi mester a vendégeket szombat (március 7.) este a Mesterek Vacsorája előtt. A vendégek pedig láthatón megilletődés nélkül gargarizáltak a napkori Kerekerdő Turisztikai Központ teraszán a panyolai pálinkákból, meg Gyula Irsaiból főzetett nedűjéből.  Na ja, van az az egészségügyi világhelyzet, amikor a pálinkázás nem édes bűn, hanem szigorú kötelesség. Szoboszlai Gyula fel sem nézett a jóképű Serrano sódarról, csak faragta, vágta a forgácsokat, aztán a sonka mellett sorakozó mangalica kolbászokból is karikázott; hadd éljenek a katonázók!

Kipirult arccal, némi tapas-falatok után máris könnyebb volt belépni a nagyterembe, ami már megjelenésében is azt sugallta, itt valami decens, előkelő dologra készülnek. Ha „100 szolga” nem is, de több tucat felszolgáló, pincér, éttermi mester sürgött-forgott az asztalok körül. Sebtiben keresték az érkezők helyét, majd vezették az asztalokhoz a baráti társaságokat, finomra éhes kompániákat.

Míg a vendégek az utazás fáradalmait pihenték ki és a könnyed beszélgetések kacajai színesítették az ízlésesen díszített termet, a konyha egy felbolydult méhkashoz hasonlított. Azokban az órákban egy négyzetméterre jutó mesterszakácsok aránya, országos viszonyaltban is Napkor határában volt a legmagasabb. Többek között István András, Cziránku István, Huszár Tibor, Kósa Krisztián, Major Tamás, Makai Marcell serénykedett és igyekezett kordában tartani a rotyogó, párolódó, sütőben izzadó ételrengeteget.

Lecsó, lecsó, lecsó!

„Induljon a lecsó!” - állt meghökkentő módon, a franciás menüt soroló kártyán és sokan néztek össze, hogyan kerül a gumicsizma Napkirály képzeletbeli asztalára? A mesterszakácsok persze megnyugtattak mindenkit, hogy semmi sem az, aminek látszik. A lecsót ugyanis habzsákból nyomták a kenyérkékre, és bár ízében hasonlított az augusztusi reggelek kötelező fogására, de most kenhető krém formában jelent meg az asztalokon. Nekem leginkább egy jól sikerült zakuszkára hasonlított. (Mi is az a zakuszka?)

Az ünnepélyes megnyitón Tóthné Medved Zsuzsa, a Magyar Nemzeti Gasztronómiai Szövetség Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei tagozatának elnöke hangsúlyozta, példaértékű az az összefogás, ami egy-egy ilyen Mestervacsora idején tapasztalható. Nem csoda, hogy egyetlen más megyében sem rendeznek hasonlót, csak az országos szövetség merészel Mestervacsorába fogni, persze ők is csak úgy, hogy 19 megye erőforrásaira támaszkodnak.

A szabolcsi virtus azonban most is megmutatkozott; 60 nyírségi, szatmári, beregi szakember közös munkáját élvezhették a vendégek. Miután a Figula-féle remek olaszrizlinget kitöltötték, megkezdődött a 6 fogásos, monstre menü. Előételként homár mousse, fogas és harcsa került a tányérokra, A leglátványosabbnak a süllő szeletek bizonyultak, amelyek a lassú, alacsony hőmérsékleten történő párolásnak köszönhetően, márványossá váltak és pompásan festettek a tányérokon.

"Hamisgulyás"

A szabolcsi mesterszakácsok levesként - sandán mosolyogva ugyan-, de gulyást ígértek. Ám volt meglepetés, amikor a tányérokon egy ízlésesen sárgarépával pöttyözött marhahús lapka, vékonyra metélt zeller és krumpligolyócska érkezett, amire aztán a krémleveseknél vastagabb, a főzelékeknél meg vékonyabb, forró gulyáshabot öntöttek.  Semmi sem az, aminek mondják, ismételgettük a leckét, ám a levesféle íze nagyon is hasonlított a gulyáshoz.  

A meleg előételhez rozé dukált. Nyúllal töltött raviolit kapott a díszes kompánia, amire lágyra főzött fürjtojást helyeztek és ahogy az ember kettészelte a tojást, annak a büszke sárgája, végigcsorgott a tészta forró testén és úgy vonta be a fogást, akár egy könnyű ruhácska. A menü szerint a ravioli „paradicsomvízben” ejtőzött. A fürjtojás, a fűszeres nyúl és ez a mártás pedig olyan ízkombinációt alkottak, hogy a vendégek nyaka megnyúlt, fejük akár egy kígyónak ringatózni kezdett és ha valaki jól figyelt az ízek rögtönzött rabszolgái Verdi Nabuccójából az ominózus kórusművet kezdték dúdolgatni… (Pont ezt dúdolták...)

Egy rövid sorbet-szünet után, melyet a jól ismert nyírtassi Tallér rendezvényház éttermi mestere, Nagy János kevert, és többek között pezsgőt, fagyit, mentát, kamillát tartalmazott, már a főételt készítették elő a mesterek.

Szarvas a présben...

Sűrű vérű, nagy természetű villányi vörösbor ömlött a poharakba és a felszolgálók cloche-okkal fedett tányérokat hoztak, elrejtve a kíváncsi szemek elől a művészi módon megkomponált csodát.

Amikor lehullt a lepel és a pincérek felemelték a fedőket, ott pompázott a préselt szarvas, a borjúszűz, a csipke jus, a rizottó, némi hagyma, tök és burgonya, hogy elkápráztassa a hüledező közönséget. A borjú persze sous vide-olva, ahogy illik, hogy a közepe rózsaszín maradjon és most talán Krúdy Gyulát kellene megkérni, hogy mester súgjon már néhány metaforát annak érdekében, hogy az ízeket képes legyen egy magamféle botcsinálta újságíró is megeleveníteni. Omlós, fűszeres, roppanós na és lágy ízvilág közösen tréningezte az ízlelőbimbókat, hogy képesek legyenek megérteni, felfogni mit jelent, amikor egy kis csapat zamat egyszerre rohanja meg az embert és okoz nemcsak a szájban, hanem valahol a lélek mélyén is valóságos gyönyört.

Milyen az íze az Életnek?

De ezzel még nem ért véget a menet. A mátészalkai Szabó Sándor és Görömbei Sándorné, Irénke úgy döntöttek, hogy desszertként, lazán, könnyeden dobják az asztalra az „Élet ízeit”, mert az édenkert-édességüknek idén ezt a sokat ígérő fantázianevet adták. Az édes-sós karamellhab kóstolásakor persze megértettem, hogy mit is akartak üzenni.

Több mint 200 vendég birkózott meg a X. (szabolcsi) Mesterek Vacsorája menüsorával. Több mint 200 elégedett mosoly nyugtázta; talán mércét állított fel a jubileumi este. A történt még 2006-ban indult. Szoboszlai Gyula és barátai, akkoriban döntötték el, hogy bevállalják az erőt, energiát, pénzt nem kímélő feladatot. Hogy nem 14, hanem csupán 10 mestervacsora lett az elmúlt évek végeredménye jelzi, hogy nem kis feladat Szabolcsországban valami nagyot, valami exkluzívat álmodni és meg is valósítani.

Le a kalappal előttük!