Ma még rettegünk. Ma még rettegünk és elkerekedett szemmel nézzük; kint vannak az utcán, és nem félnek! Bent van a boltban és nincs rajta maszk, kesztyű! Tegnap este fiatal szerelmeseket láttam a Bujtos partján. Csókolóztak. Mert ilyen a szerelem, nem fél a „kolerától”… És én tudtam, hogy attól a csóktól nem lesznek, nem lehetnek betegek, mert abban a Jóisten szereleme csókolja őket…

Aztán ahogy enyhül majd a rettegés, elkezdünk számolni. Kiesést, veszteséget, munkanélkülieket. Elszámolunk, kiszámolunk, megvonunk, elengedünk és fájni fog. Mint most, amikor éppen a halottakat számláljuk…

Ám ahogy mi behúzódunk a csigaházba, egérlyukakba, paplanok alá, Cagliari kikötőjében pajkos delfinek jelennek meg, Velence piszkosszürke csatornái kitisztultak és boldog szardellákkal lesznek tele. Zakopane egyik utcáján pedig nyugodtan sétálgatnak a szarvasok…

Mi pedig csak számolunk. Nincs vendég, nincs vásárló, nincs megrendelés, nincs turista, nincs belépő, nincs közönség. A nagy semmi, a nullával osztás ideje jött el. Nézünk magunkon körbe, hogy milyen törékeny ez a számokra épülő, technokrata, kapitalista világ.

Közben meg delfinek kergetőznek Cagliari kikötőjében, szardellák növekednek a velencei csatornák tisztuló vízében és szarvasok legelésznek a Piłsudskiego marsallról elnevezett parkban… A Bujtoson meg elcsattannak a járványnak fityiszt mutató csókok…

Én meg sóhajtok, sose hiányzott még így az Élet…