Megyünk. Széllel szemben. Jégesőben. Megyünk. Önszántunkból. Koncentrációs táborokba. Munkatáborokba. Vágóhídra. Szibérába. Hősi halálba. Megyünk háborúba. Megyünk mert az égből dühödt angyal dobol. Megyünk és ránk omlanak Jerikó falai. Megyünk Gomorrába áldomásozni, amikor kénköves eső hullik. Megyünk fürödni, amikor megérkezik az özönvíz-cunami. Megyünk bányák mélyére, hogy omlásban bent rekedjünk, hogy a sújtólég ítéljen felettünk. Megyünk minden nappal a dudvával benőtt, elfeledett temetők felé. Megyünk fekete ruhás menyegzőkre. Megyünk oda, ahol ember nem járt, ahol az atomok is fáznak. Megyünk Tiszának, forró gázóriásnak. Megyünk, rohanunk, futunk, vágtázunk, loholunk, lihegünk és izzadunk, fájunk, sírunk. Rohanva szeretünk, szaladvást csókolunk, gyereket állva csinálunk, ahogy a lovak esznek. Meg nem várjuk míg a bor kiforr, míg a tenger fel nem melegszik. Meg nem várjuk, míg utánunk kiált a szerelem. Elmarjuk az utánuk nyúló ölelést.
Aztán a poklok legalján sírunk. Sírunk. Vénen. Őszen. Görnyedten. Már csak akkor imádkozunk. Már csak akkor szeretünk, már csak akkor vagyunk cseppet emberek…
Uram, ha képedre teremtettél minket… Ha természeted is belénk csepegtetted, akkor hol az igazság, hol a békesség és legvégül maga-magam siratva, hol van a szerelem?
Az isten halat ad, meg kenyeret. Az isten a vízből is képes tökéletes, százpontos bort teremteni. És eljön a lakodalomba, hogy együtt örüljön neked. Az isten negyven napig üldögél a csillagos ég alatt. Meg szenved, meg összeakasztja a bajszát a gonosszal. Aztán úgy tér haza, hogy nem éhes, nem szomjas, nem mosdatlan. Egyetlen haja szála sem görbült, csak mosolyog és megkérdezi; leülhet-e melléd nézni egy picit a világot. Mereng. Tüzet gyújt és bámulja a lángok táncát… Aztán azt mondja, hogy most te tölts neki. Meg zenét kér. Kérdezed, lehet-e John Barry. Bólint.
Te hogy látod az életet? – kérdezi, mint csak arról lenne szó, hogy mi a véleményed arról, hogy a Debrecen kiesett az NB/I-ből.
Rövid. Kevés benne a jó poén és savanyú, de azért olyan, mint a magyar narancs A tanúban…Mégiscsak a miénk.
Megmosolyog.
Jó ez a Bolyki! Dehogy egy rózsaszín gumicsizma legyen a címkéjén – feleli és somolyogva ingatja a fejét. – Van akinek még túl hosszú is - fűzi tovább a gondolatot. - Aki például nem tud vele mit kezdeni. Aki nem hisz semmiben, akinek az egyik nap olyan, mint a másik. Mint az óceánok feneke…
Nekem néhány éve sivatag. És a legszörnyűbb, hogy tudom, hol az oázis. Oda vágyom. Nekem annyi már elég lenne. Egy talpalatnyi zöld. Egy forrás. Vagyis maga a forrás.
Neked elég… De neki nem. Unatkozna. Meg a gyerekeid is… Mennének. „Apa, mi van a sivatagon túl? Mi van a tengeren túl? Mi van a hegyeken túl?” És hiába mondanád, hogy minden, amire szükségetek lehet, az itt megvan az oázisban… Legyintenének… Leszavaznának. Menne az anyjuk, mennének a pulyák és te egész életedben azt várnád, hogy mikor jönnek haza. Ünnepre? Születésnapra?
Akkor maradjunk annyiban, hogy köszönöm neked ezt a végtelennek tűnő sivatagot. A port a számban, az izzadtságot és azt a vágyat, hogy kéz a kézben együtt ugorjak bele a legszebb kék tengerbe…
Szeretem az együgyűséged. Szeretem ezeket a tiszta vágyakat. Szeretem, hogy kemény, konok és dühös nőt szeretsz – feleli az isten és kezét a vállamra teszi. – De most készülj! Nagy szél jöhet. Nagy vihar. Imádkozz! Szüntelenül… Amíg tombol szelídül is… Amíg tombol…
Most lesz két hete, hogy az egyik facebook csoportban óvatlanul megosztottam egy fotót. Egy, a Bujtos zöldjén tilosban parkoló kamiont fotóztam le, sofőr nélkül, este hét körül. A Belső körúton, a belváros felőli részen (a tó oldalában) tilos megállni, sőt egy szép KRESZ tábla azt is mutatja, hogy tehergépjárművel csak és kizárólag célforgalom esetén lehet behajtani. A Bujtost tavaly tette rendbe a város. Tudom, én vagyok a vénember; rigolyás, zsémbes, de valahogy a magaménak érzem. Szedem mások után a mocskot, telefonálgatok a NYÍRVV-nek, a városgondokkal tavaly még rongálók nyomában is jártunk… A kamion átkozottul nem illett a képbe és feltettem a kérdést, vajon melyik táblát nem értette a sofőr. Azt nem sejtettem, hogy ez a facebook csoport főként teherfuvarozókból áll, akik itt anyázzák telibe a nekik nem tetsző módon vezető, viselkedő szerencsétleneket…
Ilyen az, amikor valaki balgán kinyitja Pandóra szelencéjét… A legfinomabb hozzászólás úgy kezdődött, hogy nincs életem, aztán egészen addig jutottunk, hogy csuklásra kényszerítették szegény édesanyámat, végül pedig valószínűleg a kamion sofőrje oktatott ki privátban, hogy annyi eszem sincs, hogy legalább utánanézzek, hogyan működik a „tahógráf”… Szóval ment a kioktatás, hogy elkötelezett újságíróként kivel, mivel foglalkozzak, mennyit érek és hova húzzam, dugjam, verjem...
Látva, hogy nincs kivel beszélni és a kommunikáció átmegy személyeskedésbe, hát töröltem a posztot. No akkor pedig a zárt csoport adminja, aki szintén szállítmányozásban érdekelt, egy screenshottal ajándékozta meg a feldühödött népet; „mehet tovább a buli” jeligével. Egy ideig nézegettem, hogy kik is szólogatnak be a leginkább, kicsit megnyugtatott, hogy a többségük arctalan, fake-facebook profillal rendelkező, arcát, kilétét, személyiségét nem vállaló véleményvezér-akarnok, akikről csak a régi mondás jutott eszembe; ne vitatkozz hülyékkel…
A harag és a gőg lováról leszállva persze azon gondolkodtam, hogy ha úgy írom meg ezt a posztot, hogy szóljon már valaki ennek az árvacsalán sofőrnek, hogy itt megbüntetik a közteresek, meg a perzekútorok, meg a mindenki, akkor talán hatásosabb lett volna a belépőm… Ám a lényegen nem változtat; a Bujtos zöldje nem parkoló. A tachográf működéséről pedig nem nekem kellene órákat vennem…
Ostobamadár…
A nagy esőzések utáni este hívtam a katasztrófavédelmet, hogy legyenek szívesek elárulni, hol kell szivattyúzni. Az ügyeletes tiszt csak annyit mondott; Borbánya, Kistelekiszőlő… Kínomban segítséget kértem a face népétől… hátha… Erre egy szintén arctalan hozzászóló megmagyarázta, már másnap, hogy ott szivattyúztak, ahol víz volt és hogy ostoba vagyok…
Konklúzió
Bendek Tibor özvegye, Epres Panni egy beszélgetős műsorban elárulta, hogy kommunikáció és médiatudományokból szerzett diplomát és egy ideig műsort is vezetett. Aztán abbahagyta. Kérdezték; miért? Azt mondta, hogy veszélyes újságírónak lenni, ugyanis az aki arcát adja a véleményének, az veszélybe kerül. Mert a közismertségnek, az ismertségnek számtalan árnyoldala létezik.
Nem mondta ki. Talán nem is ezt gondolta, de én úgy vélem, hogy a "szakmát" egyre inkább lenézik, megvetik. Mindenkiről azt gondolják, hogy vehető, megvehető, hogy hatalmasoknak szolgál, hogy a digitális tollforgató is csak bikacsök, amivel ütni lehet. A közvélemény szerint, az újságíró bértollnok, csinovnyik, lakáj és talpnyaló… Na meg buta, ostoba, balga, tahó...
Ahogy minden szakmában, biztosan ilyen is van köztünk. Sőt azzal is egyet kell érteni, hogy mindig, mindenütt lesznek olyanok, akik az anyjukat is, akiknek az egy tál lencse többet ér a becsületüknél. Sőt azt is hozzá kell tenni, hogy az ember számtalan alkalommal döbben rá, hogy milyen apró porszem a gépezetben és a sok-sok meghasonlott éjszaka után simán lesz opportunista, mondván a megélhetés, az élni akarás erősebb, mint az elvek, meg a drágalátos ideológiák… Meg ugye itt van nekünk az Antall József örökbecsűje; a „tetszettek volna forradalmat” csinálni keserű szájízű üzenete…
Az én gurum, Márföldi István azt mondta a kétezres évek elején, hogy gyerekek el kell fogadni, a demokráciában a többség szavazata érvényesül és az istenadta nép ha megválaszt egy kurzust, akkor az nép akarata és punktum Lehet ezzel vitatkozni, meg gyártani a nagy filozófiákat, csak éppen az arányérzékem súg, nem érdemes.
És most nehogy azt higgye valaki, hogy magyarázom a bizonyítványom. Értem én a népet is. Ők úgy vannak vele, hogy a tollforgatónak, őket kell szolgálni, az ő hangjukat kell felerősíteni. Csak éppen az a kérdés, hogy lehet-e 10 millió, különböző kultúrából, meggyőződésből, érzelmi és intelligenciaszinten élő, érkező ember hangját egyszerre felerősíteni? Vagy az újságírónak kötelező-e mindig ellenzéki szerepben tetszelegni, gáncsnélküli lovagként, Avengers-igazságosztó szerepben tündökölni? Kötelező-e elnézni a kisember szabály- és törvényszegéseit, mondván fejétől bűzlik a hal, a nagyok is ezt csinálják, ne legyek pöcs. Tény az is, hogy aki egy csatornán feltűnik, annak vállalnia kell a kockázatot, hogy összemossák azzal az ideológiával, amit a csatorna sugároz...
Tök mindegy mit gondol, mit érez, vagy éppen hol van munkaszerződése… És vonogathatja vállát, hogy én csak egy vidéki tudósító vagyok, nem médiakatona.
Akkor meg aztán végképp veszélybe kerül egy újságíró, ha karakteres, határozott véleménye van a körötte lévő világról…
De azért tessék most az újságírók vert hadán végignézni... A politika igyekszik kilóra megvenni őket, a nép, az istenadta nép pedig éppen háromszor veri le rajtuk, hogy nem őket szolgálják. Ha van rajta sapka azét, ha nincs azért kap. Tessék megnézni, hogy felülről tiporják, alulról köpködik, szép kis sajtóprés ez. Az újságíró meg közben szeretne élni, leírni a véleményét, feltárni, megvilágítani, megmagyarázni... Csak éppen Szküllák és Kharübdiszek között evickél. Vív a fake-news a közösségi médiából áradó hazugságcunami ellen, szolgál és szolgáltat, hogy meg tudjon maradni, hogy kapjon levegőt, lehetőséget. De ettől szép pálya ez! Hogy is mondta Ady; Bár zord a harc, megéri a világ,/Ha az ember az marad, ami volt:/ Nemes, küzdő, szabadlelkű diák...
4. Mellékzönge...
Aki kételkedőknek, a lefitymálóknak, közösségi-arctalanoknak szívesen megmutatom én a bizonyítványom. 12 éve írom. Ez a blogom. A személyes naplóm. Ha valaki veszi a fáradtságot és végigolvassa, akkor talán egy kis ideig jár az én mokaszinomban. Mert az indiánok szerint csak azt ítélhetjük meg, akinek jártunk a mokaszinjában...
Akkor talán körvonalazódik számára egy vidéki értelmiségi, akinek piros, fehér, zöld a szíve, népben, nemzetben gondolkodik, aki nyírbátori-nyíregyházi, aki néha forrófejű, néha nagyon szerelmes, de leginkább az igazságot keresi, csak éppen nem találja…
Talán ostoba, talán nincs élete, talán lenézhető, megvethető, talán tollnok, talán butuska, de szeret tanulni, nehezen, de beismeri, ha hibázott, tud elnézést kérni és a maga módján mindig az elesettek érdekében lép fel…
„Íme én elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé: legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok.”(Máté 10:16.)
Ha elindulnál, ha kifutna a hajód, csak ha mersz még álmodni, új vizekről, új tengerekről és végtelen óceánokról, na meg boldog szigetekről, kedves öblökről, csak akkor indulj neki. Ha nem félsz. Nincs benned semmi ami rettentene, ami eltántorítana, ami azt súgná, nem kell megpróbálnod.
Ha naponta kártyázol halállal, kaszással és kacagod mily komoran veszik balga hivatásuk, akkor lépj a fedélzetre. Ha a világról lemondva, egy éjjel mégis úgy döntesz, hogy megpróbálod kicsíráztatni a beszáradt reményt, ha újból képes vagy imádkozni és mersz fennhangon beszélni az istenhez, akkor engedd le a vitorlát. Ha már nem vicsorogsz, ha már dúdolgatsz a zuhany alatt, ha hajnalban nem ébredsz vízben, verejtékben, ha a reggeli fény nem ér karikás szemmel a nád tövében, ha már nem csak a vadkacsa fiókában látod a kegyelmet, ha a temetők környékén újra megérzed a virágba borult szerelmet, akkor nézz a távol felé. Csak akkor szállj hajóra. Csak akkor indulj neki. Csak akkor, ha hiszed, hogy egyszer körbe érsz, ha titkon dédelgetve hiszed, hogy révbe érsz. Mert létezik a titkos sziget. Egy barlang, hol a „hókarú” rád vár… Csak akkor indulj neki, ha beoltottak a szirénének ellen, ha már csak egy régi nóta Calypso…
Nem a tenger. Nem a kagyló. Nem a hullám. Nem a hajó. Nem is a naplemente. Ez mind üres. Nem a rang, nem a pénz. Nem is a világraszóló lakodalom. Nem a nagy ház, nem a méregdrága, kivagyi autó. Nem a kirakatból kivett ruha, nem a hajbókoló szolgák hada. Nem a hatalom. Nem a pallosjog. És még csak nem is az elzárkózás, a letiltás, a bújócskázás és nem a párnába hullajtott könny… Nem a visszaküldött ajándék. Nem egy orvos felesége, nem egy ügynök második kedvese, nem egy tévés babája.
Jajj, nem a sós vízben lakik a titok, nem az ugrásban, nem a sziklában, nem a hajad göndörítő sós párában, nem a tajtékban, nem a türkiz öbölben szendergő hajóroncsban...
Nem a big waves, no beach-ben... Nem… Bizony, hogy nem…
Nem a makkegészségben. Mert nem azé, aki fut, nem azé aki törekszik… Szóval nem a futásban, nema könyöklésben. Nem a fiatalságban és nem is az öregségben. Nem a makulátlan kiskosztümben, a könnyen térdelő, oboázó kisasszonyok szájában, sőt még csak nem is a tökéletes dugásban…
Hanem abban, aki nélkül a tenger csak pocsolya, aki nélkül a naplemente csak csillagászati esemény, aki nélkül nincs íze a Túró Rudinak, aki nélkül minden csuda este csak a sötétség kezdete és minden hajnal csak a nem tudok már aludni dühe. Aki nélkül a nyár csak izzad, a tél meg hervasztóan hideg.
Akivel a nevetés végtelen, akivel értelmet ad a születésnek, a szerelme miatt retteged a halált, aki megtanít félni az elmúlástól, és nélküle nem imádkoznál minden este, hogy venné el a kegyes nagy Úr az egy életed, hogy vinne már ki a temetőbe...
Nélküle minden forint, minden utazás, minden gyémánt csak talmi ragyogás. Aki nélkül a szoba csak falazat, aki nélkül a fürdőkád csak egy darab szépen csillogó műanyag, aki nélkül a magas fényű, 40 ezer per négyzetméter, spanyol csempe is maszatos és boldogtalan.
Aki maga a nyár, a tenger, a napkelte, a naplemente. Aki nélkül nincs levegő, csak fuldoklás az élet, akinek a hiánya huzat a házon, aki nélkül minden áldott nap koncentrációs tábor, száműzetés és kötelező méreg.
Aki úgy él benned, mint az Isten…
„Utána már semmi sem következhetcsak a lebegés olyan szegényenakár egy hidrogénatomde megkísérthet még a félszha netán eszükbe jutnaelvenni az egyetlen megmaradtelektronunkat is így legalábbmegvolna még a remény a tíz-húszmilliárd évnyi jövendőbe vethetőhit a feltámadásravagy valami ahhoz hasonlóra…”
Ahol a tarcali Ady Endre utca véget ér, még kanyarog egy picit a műút, hogy egy balra ívelés után könnyű, egyenes kaptatóba kezdjen. Az aszfalt két oldalán gondosan és gondatlanul művelt szőlőültetvények, na meg burjánzó, emberi kezet talán sosem látott parcellák váltogatják egymást. Jobbra az egyik magaslaton feltűnik az Áldó Krisztus szobra, ami innen nézve csak egy apró LEGO figura. A kaptató közepe felé egy fakereszt hívja fel magára a figyelmet; előtte anyóka térdepel. A felirat tanúsága szerint a malenkij robotra elhurcolt környékbeli férfiak emlékére állították. Pipacsok, búza- és vadvirágok veszik körbe, mintha a természet is értené az elhurcolt magyarok tragédiáját…
Aztán csak-csak megindul a kaptató. Remete-, Nyavalya-, Gyűrűs-, Vinnai-dűlő mondogatom magamban a Tudja Zsolt, operatőr kollégámtól tanult neveket, mert ő tarcali gyerek. Aztán felidézem, hogy a tarcali Előhegy a történelmi Mézesmál egyik nagy múltú és egyúttal ikonikus szőlője. Létezéséről már az 1520-ik, valamint az 1557-ik évi tokaji váruradalom összeírások kapcsán maradt fenn írásos emlékünk. Azonban az Előhegy szőlő első ismert említése az 1561-re tehető; Elewheghi zelew néven, mint a tokaji váruradalom tarcali majorsági szőlője.
Történelmi vidék ez. Anonymus Gesta Hungarorumjában még Tarczal hegyeként szerepel. Évszázadok óta adja a világ egyik legpompásabb borát, a tokajit. Békeidőben, és ha hagyták még a háborúk alatt is csepegett itt a nektár a vesszőkről. Vitték az orosz cárnak és vitték a lipcsei Auerbachs Kellerbe, hogy aztán Johann Wolfgang Goethe is kapjon ízelítőt a mennyei italból és legyen egész életében őszinte rajongója….
Történelmi vidék ez; szerepel a Himnuszban és nyírbátoriként itt mosolygok Kelemen Didákon, a magyar minoritarend boldog emlékű főnökén. Neki köszönhető, hogy a török háborúkban megsérült, eredetileg későgótikus stílusban épített, nyírbátori, római katolikus templom újjáépült. Szóval a generális komisszárius egy levélben éppen azt ecseteli Károlyi grófnak, az 1730-as években, hogy ha lehetséges, akkor abból a múltkori, jóféle tokajiból méltóztatna még küldeni a rendnek, mert bizony elfogyott…
Kelemen Didáknak persze nem csak templomokat, meg kolostorokat köszönhetünk, hanem a Búza fejek című kiadványt is, amit 1729-ben Kassán nyomtatnak ezzel az instrukcióval; Búza fejek. Melyeket az evangéliombéli aratók után fel-szedegetvén, azaz az anyaszentegyház hív pásztorainak irásibul egybe keresvén és élő nyelvén tett praedikállása után kévébe kötve s ezen könyvben foglalván és advent első vasárnapjától fogvást husvétig való vasárnapokra alkalmaztatván, az könyvek nélkül szűkölködő praedikátorok, és más lelki éhező híveknek kedvekért kibocsátott.
Az eső eláll, a műút nedves. Mellettem árkot vájt a leömlő csapadék. Az utat most már nem szőlőtövek, hanem meggy és cseresznyefák is szegélyezik. Arra gondolok, hogy milyen szép szokás lehetett ez egykor, ilyen mannát adó fákat ültetni az útszélre és eszembe jut, hogy egy másik évszázadban még a Bátorból Máriapócsra vezető műút mellett is boldog cseresznyefák kínálták pirosló gyümölcsüket, zarándokoknak és madaraknak. Míg egy másik kor semmirekellő embere az ágak állandó tördelésével megfosztotta magát az útszéli cseresznyézés boldog élvezetétől…
Visz a Kopaszra az út és, ahogy a sűrűbb, párától terhes erdőbe érek, az agyam egyik poros fiókjából kikacsint a mese, mely szerint egykor a környékbeli boszorkányok találkahelye volt a Kopasz, és éjjelente a környékbeli településeken jól lehetett hallani az ordibálásuk, meg a hátborzongató kacagásuk. Persze egyetlen boszorkányt sem láttam. Talán tegnap éjjel akkora mulatságot tartottak, hogy most békésen hortyognak valami föld alatti, ezeddig ismeretlen barlangban… Az erdő csendes és méregzöld. Az illatok leírhatatlanok. A fák, a bokrok, a virágok és a derekas fű egybeér. Közben kihámozok néhány ismerőst; kapor, vadkender, bodza, meg gyógynövények csiklandozzák az orrcimpámat és valahogy boldogtalanságom ellenére is elönt valami kegyelem, hogy jó itt kaptatni a tv-torony felé…
Ha az Andrássy-rezidencia parkolójában hagyja valaki a járművét, akkor valamivel több mint 5 kilométeres túrát kell elképzelnie. (Öt fel, meg öt le. Lefele már könnyebb.) Kanyarog az út, néha eljátszik a gondolattal, hogy szerpentin szeretne lenni, de aztán meggondolja magát, mégsem… Egy-egy szakaszon érdemes visszanézni. Vagy a sípálya felől elrévedezni a Zempléni hegylánc felé és megborzongani, mert a szemünk csal. A sípálya kifejezés persze túlzás. Jó ha 10 évente lát annyi havat a lejtő, hogy csúszni lehessen innen. Az alig 20 méterrel 500 fölé emelkedő "csúcsról" a távolba nézve ki gondolná, hogy a többi hegy is megmarad a 4-600 méteres magasság közelében. Ez a Hegyalja, ez a roppanós, birsalma illatú furmint, na meg a hárslevelű, és a sárgamuskotály hazája, meg terem itt titokban Zéta, Oremus, Zenit, Zengő és ki tudja hányféle fehér szőlő még.
Egy tábla ébreszt fel a boros kalandozásból. Természetvédelmi terület. Belépés csak engedéllyel. Erről aztán eszembe jut, hogy a Turzó-dűlő páratlan növényi kincseket rejt. Talán hihetetlen, de él itt orchideaféle, a vitézkosbor és olyan boldog nevű virág is, mint a prémes tárnicska, no meg a ritka békakonty. A zöld kulisszák mögött meg két csodálatos bányató is található, csak akkor le kellene menni a műútról, ami a monszunszerű eső után nincs ínyemre…
A hegyen lakik, népies nevén kurta farkú kígyó, azaz keresztes vipera, rézsikló, meg erdei béka is. Hát nem csoda, ha ezekkel találkozva a környékbeliek szentül hitték, hogy ezek a hüllők az élő bizonyítékai annak, a hegy csúcsán időről-időre randevút adnak egymásnak a boszorkányok. Az őzek, a pelék, meg a ragadozó madarak is kedvelik a hegyet. Nem is kell nagy indiánnak lenni, hogy megpillantsuk őket, vagy legalább is a nyomukat felfedezzük…
Az utolsó jobbos forduló után már felénk magasodik a tv-torony teteje. A parkolóból szép kilátás nyílik nyugat, dél-nyugat felé. Megcsillan a Tisza, ezüstösen vibrálnak a holtágak, na meg a földekre hullott gazdag csapadékból kialakult átmeneti tavak is.
A siklóernyősök is innen indulnak, hogy a francia tulajdonban lévő Oremus birtok felett is ellebegve könnyű szívvel szeressenek bele ebbe a csodavilágba. Hol két folyó találkozik, bizonyosan szent hely. Ebbe a szent helybe szeretett bele ez a magányos hegy. Ez a terebélyes csoda, mely egy világszerte ismert bor névadója. Ez a mégis törpe hegy, ami annyira vonzza az alföldi embert és mesél ízekről, imákról, szerelmekről Neked, nekem… Na meg mindenkinek akinek volna füle hozzá…
Még 17 perc. Ennyi maradt a napodból. Számolom és rá-rápillantok a telefonra, mintha a csoda onnan érkezne. Te, vettem leértékelve egy kis marhalapockát. Marhaság lett volna ott hagyni. De hát mire jó? Érted! Lapocka? Főzheted unos-untalan, majd egyszer csak megpuhul. Amikor ő akarja. Amikor ő akarja, nem akkor, amikor te szeretnéd. Állni kell mellette. Főzheted gyorsan; odaég. Főzheted lassan; bealszol. Egy Garamvári Merlot a cinkostársam. A végén persze csak annyi marad a palackban, ami még mehet a pörköltre. Többet én biz' Isten, nem hagyok. Nem én! Marha nagy dolog marhát főzni. Ez az igazi türelemjáték. Marha nagy türelemmel, ahogy szenvedélyesen, de lassan rágott a szegény marhája. Ahogy a 100 rétű gyomor emésztett. Közben John Barry játszik, hol édesen, hol búsan. Pedig azt húzatnám, hogy senki ne sirasson. Miért is tenné? Hát mámma’ kérem rekordot futottam a rekortánon. És most belemosolygok ebbe az éjszakába délnyugat felé… És akkor hevesebben ver a szív, mozognak az orrcimpák. Ilyen ez a pörkölt. Ilyen ez az éjféli pörkölt. Képzeld, azt mondták, ha rólad van szó gyáva vagyok. Én a nagyszájú hős, ha rólad van szó gyáva féreg vagyok. És akkor belehúzok a rekortánon, bele én, mert le akarom hagyni, el akarom hagyni a bennem élő gyávát, aki nem bír odaállni és kivárni, míg kinyílik ajtód és akkor dupla „Y” kromoszómás, hollywoodi tekintettel rádnézek és foghegyről odavetem; megmondom, hogy lesz!
És ettől a sosem volt, ettől a sosem látott, határozott pasitól meglepődve megkérdezed; - Na hogy?
- Úgy! Ahogy lenni kell! Ahogy lenni kellett volna eddig is. Nem hagyni, hülyéskedni. Összenő, ami összetartozik! – felelem és akkor pislogni kezdesz, hogy tökre igazam van.
Most meg attól tartok, sose puhul meg ez a marhalapocka. Konyhahős félelme ez. Marha nagy barom ez kis apróséf...
Ebbe a gimnáziumba járt 1891 és 1895 között Krúdy Gyula, hirdeti a Szent István úti intézmény falán egy márványtábla, olvastam, amikor tegnap éjjel a hétmérföldes csizmában az ezüstösen csillogó, hallgatag utcákat róttam. Már tényleg későre járt. Nyíregyháza ilyenkor hallgatag. Durmol vagy fél, vagy álmodik mint a prédaként élő vad... Ekkor szinte a semmiből, egy keménykalapos úriember köszönt rám. Szépen csillogó, oroszlánfejes fogantyús, rózsafából készült sétapálcát, valamint kesztyűt szorongatott a kezében és békés ábrázattal, mintha ismerne; mosolygott.
Majd kisvártatva a Hunyadi utca felé mutatott, hogy ha szépet akarok látni arra menjek. Visszamosolyogtam, biccentettem. Hagytam Gyula bátyám hadd lépdeljen a párától sejtelmes városában és nosztalgiázzon. Hadd merengjen a szabolcsi húsleveseken. A csontból kicsusszanó, félénken remegő, de magát kéjesen kínáló velőn, amely szétterül, - mint az áradó Tisza-, a sercegő pirítóson. Hadd jusson eszébe az a piros ajkú tirpák lány, akit misére menet látott, fonott hajjal, benne búzavirágkék pántlikával. És eszébe jutott az is, amikor először lépett be a Keskeny közi, könnyű erkölcsű házba és bőrét a piros lámpa fénye megbillogozta. Kéj, vágy és a bűn kéz a kézben, hárman cipelték oda és a testek és nedvek palotájában füstbe itatott díszpárnák szaga ragadt az orrában, meg az a nehéz kölnivízé, amit csábítója nyaka körül lebegett.
Gyula bácsit elrejtette az éjszaka, és én a sárga fényű, alvó városban a Bujtosi erdő felé nyújtogattam a nyakam. Már távolból láttam, hogy valami fura, lámpás lény járkál a méregzöld, víztől nehéz lombú fák között és döbbenetem, kíváncsiságom akkor nőtt meg igazán, amikor a látomás szarvas alakot öltött.
De micsoda szarvas volt ez! Agancsaiból főníciai rózsák nőttek és pompáztak a higanylámpák fényében és a két agancs mértani közepén pedig egy sárgás gömbben egy lángoló kereszt lebegett.
- Hát szarvas képében jött el hozzám az Úr… - gondoltam magamban és én a szarvast, a szarvas meg engem bámult. Aztán a közelembe jött… Egészen közel. Fújtatott, majd megrázta a fejdíszét és mit ad isten egy hatalmas csokor lett az agancsokon nőtt virágokból. Egy óriási csokor virág. Nemcsak föníciai rózsa, hanem volt abban frézia, liziantusz és bazsarózsa is. Mint egy sóbálványnak, lábam a földbe gyökerezett és meg sem tudtam moccanni…
- Vidd! Neki vidd! – fújtatta a szarvas és nagyokat szökkenve az Ibolya utca felé iramodott...
Most már nem esküdöznék. Égre. Meg földre. Csak egyszerűen megkérdezném; - Hogy vagy? - Jól! - mondanád és nem kérdeznél vissza. Nem beszélnék arról, hogy álmomban ott voltam a lakodalmadban és végig hánytam. Sírva okádtam. Pedig szép volt a kirántott hús, meg a kerek krumpli. Nem beszélnék arról, hogy milyen ezek a napok itt ebben a pokol ízű konyhában. Nem panaszkodnék csak bárgyún nevetnék és meg sem merném kérdezni, hogy ki mellett kelsz, fekszel, csak bárgyún vigyorognék.
És már nem esküdnék meg. Hagynám a nagy szavakat másra. Nem kezdenék Nagy Lászlóba. Vért ugatott már a tündér. Nem, József Attilába sem. Mert gyermekké, kölyökké, bolonddá már ezerszer tettél. Legfeljebb Ady Bandi összes, modoros szerelmét hívnám menedékül. És csak hallgatnám, hogy pergő nyelvvel imádva átkozol. Hogy rám szóród az összes kénköves átkod és állnám, hogy még egyszer rutinból belém rúgsz. Állnám, ahogy a telet, ahogy a semmi őszt, az árva tavaszt és ezt a Medárdba szerelmes nyarat…
Állnám és néznélek, hogy utolszor égjen a retinámba haragodtól fénylő, istennőket csúfoló orcád, szád, alakod…
Isten éltessen! (ma)holnap...
Ui: És ha megvesznék, megbolondulnék, ha a Jóistennel kvaterkáznék sem tudnék ettől szebb és szomorúbb sort írni; "És míg ellebegsz, majd én zsákba pakolom álmaid, hátamon viszem egy darabig, és egy semmi színű, fröcskölőző patakban, kimosom együgyű gondolataid...."
Joni Mitchell, akkor bújik elő a szekrényből, amikor nem is számítasz rá. Esik az eső, vízszintben áll ösvénnyel az árok és arra gondolsz, hogy mi minden lehettél volna. Hogy gyerekként a nyírbátori József Attila utcában, Balogh Robival a csillagokat tanultuk és szentül hittük, hogy abból a setét utcából vezet út oda fel, a csillagokig. Aztán arra gondolok, amikor vátész-tanárt láttam magamban jogvégzett körjegyzőt, és sztárügyvédet, akiből őszülő hajjal félelmet nem ismerő, igazságosztó bíró válik. Vénségére. Láttam magamban hadi tudósítót, aki visító golyók, és robbanó bombák között rezzenéstelen arccal áll és mondja, mondja az igazságot.
"A távolságot, mint üveg golyót, megkapod, óriás leszel, csak hunyd le kis szemed..."
Láttam magamban férjet, apát, és bestseller-regények szerzőjét. Láttam magamban a Jóistenhez bejáratos tanácsadót, Jézus titkárát, láttam a Szentlélek mosolygó poliglott-diplomatáját és láttam, hogy fogod a kezem. Szorosan. Mindvégig. Mindig te ajánlod a bort a vacsorához, te nevetsz ki és igazából Te vagy a sikeres kettőnk közt, te vagy a szívem széfje, te vagy a gyermekem anyja és te vagy a legsikeresebb nő, aki rám kacsint ha öltönyt veszek fel, de a hátam mögött édesen kuncog rajtam, kineveti karikírozott hiúságom…
Te! Az megvan, hogy Joni Mitchell minden albumához maga festett borítót? A minap a Mömaxban láttam is azt az állványt, amit kértél. Még van belőle, konstatáltam és lelki szemeim előtt láttam, hogy kint a Tisza-parti zöldben festegetsz. És az megvan, hogy 8 Grammy-díj után Joni Mitchell úgy nyilatkozott magáról, hogy „a körülmények hatására kisiklott festőművész” vagyok… Az 1971-ben kiadott Blue című albuma a Rolling Stones magazin, minden idők legjobb 500-as albumlistáján a 30-ik. De saját magára úgy tekint, mint a körülmények áldozatára kisiklott festőművészre. Hát nézd mid van már. Nézd, hová robog már veled a sikervonat? Te, hát mindenki a saját szintjén nyomorog! Mindenki a saját négy fala között búsul, mint a ló. Meg hát minden insta-kirakat mögött van egy koszos raktár. Nem hiába énekli Charlie, hogy az aki szép, az reggel is szép...
Tudod hányszor mentem már be pékségekbe a hátsó ajtón? Hányszor láttam olyat, amit talán nem kellett volna? Ilyen az élet. Fényes, meg dicstelen.
De ettől még megismételhetetlen vagy! A magad tökéletlensége a te legvonzóbb szexepiled, a te erényed. Hát mi kellene még? Még nagyobb kagyló a tenger fenekéről? Még nagyobb tenger? Még nagyobb vitorlás?
És mondok én valamit; fura ez az élet. Nagy játékos. Az ego talapzatáról leszállva mondom; minden hős féllábú, félkarú, félszemű, ha nem találja meg, vagy elveszti a zsákról a foltot, a borsóról a héját.
És akkor elindítom újra Joni Mitchell, keserédes muzsikáját, nézem ezt a Medárdba szerelmesedett nyarat. Hallgatom, ahogy nő a fű, ahogy sustorog a nád és közben lecsatolom magamról a büszkeségből, a kivagyiságból, a beképzeltségből, önteltségből kovácsolt fényesen utálatos páncélt és addig masszírozom a szárnyaim, amíg képes nem leszek ablakodban, ott a magasban, énekelni…
Oh, but you are in my blood, you're my holy wineYou're so bitterBitter and so sweet, ohI could drink a case of you, darlingStill, I'd be on my feetI would still be on my feet
