"...but there is no company more cheerless than that of a woman who is not desired..."

Graham Greene; The blue film

Tekerni jó dolog. Fogod a kormányt, és tolod neki. Izomból. Ki a világból. Magad mögött hagyod a trágyát, mindazt ami fáj, mindazt amit te rontottál el, mindazt, ami téged rontott el. Ilyen ez a sajáterős egyenbillegészeti kerékduplányozás. Annyiszor jut eszembe az a délután, amikor a kis piros biciklit még tolva vittem el és mire hazajöttem, már a nyergében ültem és a házunktól 50 méterre a pocsolyába borultam.

Annyiszor jut eszembe, hogy Fekete Gabival, meg Balogh Robival egy bolond június végi, vagy július eleji reggelen nekiindultunk Dombrádról keróval és aznap 160 kilométert tekertünk. Pamut és cérna. Így hívta nagymamám őket, hozzátéve, hogy Robi bírni fogja, de Gabi… "Azzal a gilisztás testével!?!" Kibírtuk. Háromszor áztunk meg. Útlevéllel jutottunk át a magyar-szlovák határon Sátoraljaújhelynél és egészen Tőketerebesig, az Andrássy kastélyig pedáloztunk. Hogy aztán átlépve  a magyar határt megtámadjuk a sátoraljaújhelyi kenyérgyár mintaboltját és friss kiflit, meg Túró Rudit nyomjunk magunkba. Annyira fiatalok voltunk, hogy Balu kapitány dalát énekeltük, miközben olyan településeken hajtottunk keresztül, mint Pácin, Karos, Karcsa…  

Gabi! Emlékszel? Még csajozni is kerékpárral jártunk…

Na meg, mondd még neked valamit a cigándi Tiszaújsor utca?

A minap egyedül toltam Tokajig. Dodi barátom kölcsönadta a méregdrága keróját. Próbáljam ki és vegyek már egy újat, mert az én 18 éves Caprine Wheelmanomat állandóan cikizi… Szóval, füles a fülbe és aztán nekivágtam. Nem egészen három óra leforgása alatt 82 kilométert tekerve teljesítettem a távot a Kelly’s Carson 90 típusú csodával. A probléma csak ott kezdődött, hogy ez a trekking bike egészen más geometriájú, mint az én vénséges darabom, így aztán más izmokat is használtam és visszafelé Nyírteleknél komolyan fontolóra vettem, hogy szégyenszemre telefonos segítséget kérek. Odakönyörgök valakit, hogy vigyen haza a kerékpárral együtt…  De aztán erőt vettem magamon, felpezsdült bennem a huszáros vér és megcsináltam… Még úgy is, hogy közben lemerült az órám, hogy már nem volt zene a fülemben, már nem szólt a Reamonn Supergirlje, meg Clueso Weil ich Dich liebje, sőt elnémult a Toten Hosen és nem csendült fel tőlük a Tag wie diese sem…   

Csak a némaság vett körül. És akkor észreveszed a kukorica zöldjét, a napraforgó sárgáját, az ég kékjét. Meghallod a kakukkot, meg a csivitelő fecskéket. Hallod, hogy húzza a tücsök és arra gondolsz, hogy van egy hatodik emelet valahol, ahová talán nem hallatszik fel a világ zenéje. Nem hallatszik fel a biciklim suhanása, a szívem dobbanása. Nem látszik, hogy tolom, hogy nyomom, hogy izzadok, hogy teperek, hogy küszködök, hogy repülni tanulok.

Arra gondolok, hogyan kell pedálozni… Arra gondolok, hogyan kell tekerni. Okosan. Szépen. Elegánsan. Közben elhúznak mellettem mások, eliramlik a világ, a perc, meg eldobban a szív. Marad az ember, marad a vas, marad a markolat, marad az isten, a hitem, marad a marha fiatalos szívem…

És marad a reményem. Hogy van, aki az én ritmusomra teker, aki épp szemben indult el, aki megosztja velem a kulacsát, akivel úgy indulok el, hogy a zenére nem is gondolok, mert ő maga a ritmus, ő maga a dallam, a muzsika… Ami átjár, ami dalol bennem… Aki hoz egy csíkos plédet, aki József Attilát szaval nekem, aki Görögországról mesél, aki Kőhalmit, meg Bödőcsöt idéz, aki átölel, aki úgy szeret, hogy mondani sem tudja... És akivel úgy érzem, még életemben "megboldogultam"...

A biciklizés még ennyi évtized után is tanít, nagy igazságokat mond ki… És van az a kor, amikor már tudod ki lenne a legjobb társ, ki lenne aki egy tandem első, vagy éppen hátsó ülésén is a te királynőd lehet(ne)…  

Keri caves motorcsónakkal

A Keri beach nem a legszebb strand Levante virágán. Persze azért a környezet festői. Az öbölben állva, szemben velünk, mint egy nagyra nőtt teknőc épphogy kiemelkedik a habokból Marathonísi. Állítólag imádják az itt élő caretta caretták… Az álcserepesek. Ha véletlenül megpillantod őket a vízben úszkálva, akkor egyből elmosolyodsz. Úgy néznek ki, mintha nagyra nőtt mosófazekak billegnének a habokban. Nyugat felé a sziget egyik végét látod; a lágy ívű hegyre Marathias utcái kanyarognak fel, hogy a napfényben mosolygó házakhoz, villákhoz vezessenek. Keribe nem fürödni járnak az okosok. Sokkal inkább "csónakázni". A kikötőben ugyanis 5-7 személyes motorcsónakokat lehet bérelni. A tulajdonos néhány perc alatt kitanítja a „tengerjárás” művészetére a turistát. Aztán annyit mond; „go, and call me if you are in trouble…, but you will be lucky!!!”… és egy nagy görög mosollyal indít utadra. És ekkor, pont ekkor kezdődik el a csoda. Ekkor derül ki, hogy az ember tengerre is született, hogy a szárazföldi patkány lét, milyen unalmasan ostoba. Csupán néhány száz méterre is eltávolodva a parttól, lassan kibontakozik a sziget lágy ívű, nőies teste... Lenyűgöző partvonal. Csodás sziklák, szexin csíkos sziklafalak, boltívek várnak rád. Meg hűs barlangok, ahol csókolózni és ölelni lehet a babád, feltéve ha ketten indultatok el. Víz alatti termálforrások várnak, meg eszméletlen öblöcskék, ahová csak le kell engedni a vasmacskát és egy kicsit ugrálni a csónakból… Nincs arra szó, nincs arra mondat, hacsak nem a költészet birodalmában, hogy elmondja, elmesélje az ember, milyen érzés itt hajókázni, itt élni a meg a pillanatot, vagy éppen a szerelmet. Az egész egy roppant giccs. Mint egy jól megkomponált szerelmesfilm. A fehérből bézsbe hajló, tigriscsíkos sziklákkal, a türkiz ezer árnyalatával, és azokkal a kis szekrény méretű barlangokkal, ahová bekucorodni járnak a pajkos hullámok… A hajóval érdemes célba venni a keri sziklatestvéreket, hogy aztán kocsiba, motorra ülve később a felettük lévő étterem teraszáról lounge zenét hallgatva élvezzük; sose halunk meg! Megjegyzem, az igazán okos itt kéri meg a kedves kezét! Tuti igen lesz a válasz! És még egy tipp! Keri főutcáján, ott ahol az aszfalt, majdnem belefut a tengerbe található a Keri taverna. Na kérem, ott olyan gyrost adnak, hogy csak önmagában azért is érdemes egy rövid kirándulást tenni ide…

Vromiból a Navagiohoz…

A világ egyik legnagyobb tengeri látványosságához, a megfeneklett csempészhajóhoz csak vízen lehet eljutni. Ez a Navagió öböl (navajónak mondják a helyiek…). Aki fentről megnézte, függővé, rajongóvá válik és hajtja, űzi a vére, hogy hajóra szálljon, hogy a vízről is lássa ezt a csodát… A döbbenetes, a hihetetlen, a mesés, a legendás mind, mind elcsépelt, üres, vacak és ostoba jelző rá, mert valójában leírhatatlan mit is lehet itt látni. Milyen kulisszák tűnnek itt fel, milyenek az illatok, milyen a tenger felől fújó szél... A nyughatatlan habok itt addig ostromolták a magaspartot, hogy a sziklák beleomlottak a végtelenkék és hihetetlenkék vízbe. Persze vannak büszke elővédek, akik még nem adják magukat, hiúan emelik magasba a fejüket, hogy zöld frizurájuk mentsék a nedvességtől. A sziklák ölelésben, meg ott a rozsdarágta öreg bárka, partra vetetten. Rajta feliratok; itt járt, itt szeretett, itt lett örökké egymásé X és Y… Szóval fentről és lentről is látni kell, magadba szívni, fényképezni és hinni, nagyon szeret az isten, hogy idáig vezetett. Persze van sztori is hozzá, hogy menekült a csempészhajó a parti őrség elől, hogy a vihar, meg a nagy kapkodás áldozata lett a bárka… De valahogy az az érzésed, hogy a jó dramaturgiai érzékkel megáldott görögök találták ki az egész sztorit, hogy az összes, de az összes turisztikai magazin címlapján ez az öböl szerepelhessen… Szóval a Navagióhoz szép nagy vitorlások, elegáns hajók indulnak a sziget északi és keleti oldaláról, hogy órákon keresztül lásd és élvezd a tengert. Ám létezik egy másik, rövidebb út is a csempészöbölbe. Porto Vromiból. Ezen a helyen megállt az idő. Ezer éves sólymok várják a turistákat, hogy aztán köhögve, prüszkölve éktelenül hangos dízelmotorjukkal küzdjenek meg az elemekkel és juttassák el a turistát a szemet kaparásztató öbölbe. 20 embert ha képesek szállítani, de egy csoda velük az út, fröccsenő vízzel, imbolygó túrával és lenyűgöző látképpel. Egyetlen bajuk van, hogy kicsinységük miatt, ha nagyok a hullámok csak az öbölben tudnak „parkolni”, kikötni képtelenek. A bárkánk kapitánya ezt így hozta tudtunkra; big waves, no beach…” De még így is megéri, még így is kötelező…   

Trampolino beach

A Skinari lighthouse közelében, a Potamitis szélmalom alatt van egy csuda strand. Aki Laganas kilométerhosszú, lassan mélyülő, homokos "bícsébe" szerelmes, az már most hagyjon fel minden reménnyel, mert Trampolino a jó úszóknak, a sznorkelezés szerelmeseinek, meg azoknak lesz feledhetetlen élmény, akik egy négyméteres szikláról is szívesen vetik magukat a legalább 20-30 méter mély vízzel megáldott öblöcskébe. Igen, egyébként itt van a közelben a Blue caves is, ahová egymás "sarkát" taposva érkeznek a hajók, ám én mégis azt mondom, hogy érdemes ezt a „partot” a szárazföld felől is felkeresni. A szélmalomnál le kell tenni az autót, harapni valamit, inni egy kávét, aztán a „kismillió” lépcsőn lemenni a tengerig és nyugtázni, ez a legnagyobb akvárium, amiben valaha is megfürödtünk, legalább is Zakinthoszon. Trampolino azok számára nagy élmény, akik szeretnek és tudnak úszni. Akiket érdekel mi van a víz alatt, akik a kék színbe szerelmesek. Akik egy kávét szürcsölve szeretnek a messze távolba nézve andalogni. Akik a homokos partoktól herótot kapnak, akiket vonzanak vadabb, élesebb partok, akik szeretnek zuhanni a vízbe, akik bátrak, akik élményt, aktív kikapcsolódást keresnek…      

Sose tudtam, hogy kell orchideát nevelni. Ez az élősködő csoda nálam gyorsan elvirágzott, aztán szép lassan végignéztem a lassú agóniáját. Mit tudtam, hogy én vagyok a gyilkosa. Aztán egyszer eljött hozzám egy szakértő. Elmondta, hogy csináljam. A titkot. Beavatott. Hogy egyrészt óvjam a közvetlen napfénytől, meg lágy vízzel locsoljam. Illetve ne is locsoljam. Áztassam néhány percig. Langyos vízzel mossam le a levelét… És valahogy úgy helyezzem el, hogy mindig kapjon egy kis fényt…

Az orchidea nevelése nem is könnyű feladat. Az én észak-déli lakásomban meg pláne. Valahogy nálam sokkal okosabban kell a Phalaenopsis-t féltegetni, mint másnál… És akkor az ember a korán lehullott szirmokból, a sok-sok csalódásból szépen kialakít egy kis tudományt. Egy kis hozzáértést. Kezd konyítani.

Meg aztán a virág is élni akar. A déli, meg az északi ablakban is. Élni akar. Új levelet növeszteni és virágba borulni. Van egy orchideám. Illetve kettő. Az egyik madárlatta, a másikat meg nálam felejtették. Na ez a felejtős, most kezdett ötödjére virágozni…  

She was more than beautiful/Closer to ethereal/With a kind of down to earth flavor…

Ötven fekvőtámasz. Nyújtás. Hátrahúzza a lábát. Egyensúlyozik, mint egy halászmadár. Mikor lett ennyire hajlékony? GPS beállít. Zene szól. Mick Jagger énekli… Anybody Seen My Baby. Jó lesz. Konstatálja. Kezdeti tempónak mindenképp. Belehúz. A négysávos alatt kamaszok hiszik, hogy övék a világ. Csókolóznak. Egy höngiből valami piszkos szájú rapper szól. Isznak, cigiznek. Az anyjuk eltörné a kezük. Eszébe jut Gabi bá’ az úttörőtáborban. Persze alig volt több mint 10 és az idősebb keletnémet lányok épp a nyelves puszi művészetére tanították, amikor rájuk nyitott tan’bá’… „A pucátokat a porba kellene dugni!!!" – ordította…

She confessed her love to me/Then she vanished on the breeze/Trying to hold on to that was just impossible

Mindig ellentétesen fut. Az óramutató járásával megegyező irányban. A többiek meg szemben. „Achtung! Ein Geisterfahrer!” - Mit egy? Hát mindenki… Belehúz. Mikor lett ilyen törpe? Mikor lett ilyen kishitű? Mikor ment ennyire össze a város? Mikor lett minden ennyire semmitmondó? Mikor lett ilyen nagy Debrecen? Mikor lett a világ ilyen megvetendően törpe? Hobbit. Babszem Jankó. Metszet egy mikroszkóp alatt...

Close my eyes/It's three in the afternoon/Then I realize/That she's really gone for good

Utálja magát. Utálja a futva vegzett munkáját. A gályázást. Utálja a semmi kis világát, a három törpe vulkánnal. A tóval, a design-lakással, a mocskos dankasirályokkal, a sosem nyugvó kecskebékákkal. Utálja a két számmal nagyobb kocsiját, a szűk garázst, a jéghideg spanyol csempét. Utálja a kérdéseket. Utálja a válaszokat. Az emlékeket. A nagyon akarást, az ajándékokat. Utálja a sok betűt, a hitét. Megmosolyogja a hiú ábrándot, hogy gyerekkora óta szereti az Isten… A családban hagyománya van a bénázásnak, és lábujjheggyel igyekszik lökni, tolni magát. Beindul a szökőkút, az egész látvány átmegy nyárközépi giccsbe… Liheg. Geszti énekli; ő is így csinálta velem az ágyban. Nagy bajban voltam és kisgatyában...  

If I just close my eyes/I reach out and touch the prize/Anybody seen her around

A szemben futók mosolyognak, intenek. Ismerik. Utálja ezt is. Utálja, hogy nem láthatatlan, hogy még bírja a szív, a tüdő, hogy tud köpni, ínat feszíteni, tud még izomnak, észnek parancsolni. Megveti, kineveti és lesajnálja… Aztán, amikor az órán lihegve megnyomja a gombot, akkor épp egy hatéves rekord dől meg... 14 perc alatt futotta a 4 kilométert…  

I must have called her a thousand times/Oh, sometimes I think she's just in my imagination…

- Egy másik, nem kevésbé szeretetre méltó oldala a dolognak azután persze a fásultság, a közöny, az ironikus fáradtság minden igazsággal szemben, aminthogy tény, hogy sehol a világon nincs nyomottabb és reménytelenebb állapot, mint szellemdús emberek körében, akik már túl vannak mindenen. Minden megismerés ócska és unalmas. Mondj ki egy igazságot, amelynek meghódításában és birtokában talán valami fiatalos örömed telt, és ócska felfedezésedre kurta hümmögés lesz a válasz... Az ám! Lizaveta, az irodalom fáraszt! Emberi társaságokban, higgye el, velünk, akik merő szkepszisből tartózkodunk a véleménymondástól, megeshetik, hogy ostobának tartanak, holott csak gőgösek és bátortalanok vagyunk... Ennyit a "megismerésről". Ami viszont a "szót" illeti, mondja, nem gondolja, hogy itt talán nem annyira megváltásról van szó, mint az érzés hidegre tevéséről? Komolyan mondom, vérfagyasztó és felháborító orcátlanság, ahogy az irodalmárnyelv azonmód és fölületesen túlteszi magát az érzésen. Ha szíved tele van, ha valami édes vagy magasztos élmény túlságosan lenyűgözött: semmi sem egyszerűbb! Elmégy az irodalmárhoz, aki mindent a leggyorsabban elintéz. Az eseteket kielemzi és megformulázza, nevén nevezi, kimondja és szóba önti, az egész ügyet egyszer s mindenkorra elintézi és közömbösíti, s nem kér érte köszönetet. Megkönnyebbülve, lehűlve és kipusztulva mehetsz haza, és csodálkozhatsz, hogy vajon az egészben mi is volt az, ami az előbb még oly édes kavarodást tudott kelteni benned... És maga komolyan védelmébe akarja venni ezt a hideg és hiú sarlatánt? Amit kimondtunk, az el van intézve, ez az irodalmár hitvallása. Ha az egész világot nevén neveztük, akkor az is el van intézve, meg van oldva, túl van haladva... Nagyon jó! Én azonban nem vagyok nihilista..

(Thomas Mann: Tonio Kröger)

1911. augusztus 21-én, egy hétfői napon Vincenzo Perugia besétált a párizsi Louvre-ba és egyszerűen leakasztotta faláról a Mona Lisát. Az olasz származású, foglalkozása szerint szobafestő, a lopást takarítónak öltözve hajtotta végre. A festményt szó szerint a hóna alatt hozta ki a világ leghíresebb múzeumából és talján vigyorral a képén, de angolosan távozott.

A korabeli biztonsági rendszerekről sokat elmond, hogy az akkoriban is világhírnévnek örvendő alkotás eltűnését, csak 36 óra múlva vették észre. A tökéletes bűntény olyan jól sikerült, hogy a hatóságoknak halvány lila dunsztjuk sem volt, hogy ki nyúlhatta le a festményt. Az első világháborút megelőző, kusza és érzelmileg felfokozott években, fogták a németekre, meg mindenkire, akivel éppen nem volt jóban Franciaország.

Csak két év múlva derült fény a turpisságra, amikor Perugia, Vincenzo Leonardi álnéven eladásra kínálta fel a „szajrét” Alfredo Geri műkincskereskedőnek. A titokzatos tolvaj egy levélben ajánlotta megvételre a "hölgyet" és azt állította, hogy nem pénzért, hanem hazafias cselekedetből lopta el a festményt. Bár a pénz is jól jött neki, nem így akart meggazdagodni, sokkal inkább az a szent cél vezérelte, hogy a kép visszakerüljön „otthonába”, Firenze városába.

Geri, először nem is hitt a szemének, meg a levélnek. Ám rábeszélte az Uffizi igazgatóját, Giovanni Poggit, hogy találkozzanak már ezzel a „hőssel”. Ha lehet nézzek meg együtt a festményt, amolyan lesz ami lesz alapon. Akkor lepődtek csak meg igazán, amikor meglátták a festményt. Poggi kezébe véve a „csodát”, rögtön felismerte, hogy a „tolvaj” nem hazudott… Nála van az ellopott Mona Lisa. Poggi nem sokat gondolkodott, a hatóságok kezére adta a hazafias érzelmű tolvajt, a képet pedig visszajuttatták a Louvre-ba. Jellemző a kor viszonyaira, hogy miközben Franciaország a Mona Lisa hazatérését ünnepelte, az olasz bíróság mindössze 7 hónapos börtönbüntetésre ítélte az elkötelezett „hazafit", akit szabadulása után egy ország emelte a vállára, süvegelte meg és hősként ünnepelték.  

Pedig a Mona Lisát nem rabolva, nem háborúban, hanem tisztességes módon szerezték meg a franciák. A rejtélyes mosolyú portrét I. Ferenc francia király (1515-1547) vásárolta meg.  4000 aranyat szurkolt le érte. A festmény aztán három kastélyt is megjárt. Amboise, Fontaniebleau majd Versaille falait díszítette. A Mona Lisa hosszú évszázadokon keresztül csak az uralkodói lakosztályok dísze lehetett, mígnem a francia forradalom után a Louvre-ba került. Érdekes közjáték, hogy a forradalmat követő években még Napóleonnal is megfordult a képecske. Ebből is kiderül, hogy az apró teremtű korzikai szerette a szépet…  

A francia nemzet innentől kezdve nagy becsben tartotta a „félmosollyal” ábrázolt hölgyet. Ez a titokzatos szépasszonyt, akiről talán évszázadokig senki sem tudta, hogy ki is lehetett a modellje…

Na de ki van a képen?

Hogy kit ábrázol a festmény, a művészettörténet egyik nagy rejtélye. A címe persze árulkodó, csakhogy az meg nem az alkotótól ered. Leonardo, a kor szokásához híven, nem adott címet a festményeinek. A „Mona Lisának” elsőként Giorgio Vasari nevezi. Leonardo életrajzírója emlegeti így a festményt és ő úgy sejtette, hogy Francesco di Bartolomeo di Zanobi del Giocondo, firenzei kelme és selyemkereskedő harmadik feleségét Lisa del Giocondót ábrázolja. Sokan nem is tudják de a Mona Lisának ráadásul létezik két „ikertestvére”, az egyiket iselworthi Mona Lisaként ismerik, ez úgy tűnik a  mester munkája, de a másik, amely a Prado falán csodálható meg, bizonyosan nem Leonardo műve. Úgy tűnik, és ebben egyet is értenek a szakemberek, hogy egy tanítvány munkáját kell felfedezni benne.

Ezzel el is intézhetnénk a feladványt. Szóval a kereskedő nejének volt ilyen finom „félmosolya”. Pont. Ám olyan hajmeresztő ötletekkel is előálltak „szakértők”, hogy a Mona Lisa önarckép, Leonardo képmása női ruhában, vagy esetleg az édesanyjáé…

Vagy éppen Aragóniai IZABELLA, Milanó hercegnője. Sőt, hogy az IZABELLA nyomvonalon maradjunk sokan amellett törnek lándzsát, hogy a világhíres festményen a kor nagy mecénása, a mantovai őrgrófnő, Isabella d'Este látható.

Bár szép nyomozás és érvelés lenne, miért szeretném inkább elhinni ezt a változatot, de valahogy a szívemnek kedves ez a sztori. Azt biztosan tudjuk, hogy 1499-ben Isabella d'Este meghívja Leonardót, hogy az akkor már híres mester, fessen róla egy portrét. Leonardo fel is keresi, az akkor 26 éves művelt és izgalmas hölgyet, ám csak egy rajz marad a látogatásból, ami félprofilból mutatja meg nekünk az asszonykát. Finom vonású menyecskéről van itt kérem szó. Dús haj, fitos orrocska, magas homlok, szépen ívelt áll, és visszafogott ajkak néznek a reneszánsz, emberközpontú világába.

Az Isabella d'Este sztori támogatói rögtön a félprofil mellé teszik a Mona Lisákat és bizony ember legyen a talpán, aki nem csettintene, kiáltana fel, hogy kérem szépen, valóban ez a hölgy ihlette a festményt…

Hát jegyezzük meg magunknak ezt a nevet, mert előfordul, hogy a mi mosolygó Lisánk, igazából egy Izabella.

By the way, und im Übrigen… Isten éltessen Izabella!  

Állsz a szekrény előtt. Tegnap még tele volt örökmozgó vágyakkal. Folyton csicseregtek, énekeltek, teletöltötték a vízforralót és hagyták hadd táncoljon, mint egy shuffle-dance világbajnok. Tegnap még szétrúgták a vágyak a ház oldalát, törtek-zúztak és kijózanodva a szemembe vágták; jó biztosításod van…

Állsz a szekrény előtt, a szín szerint válogatott pólók unalmas csendjét szimatolva. Állsz, mint önmagad árva szobra, mintha el semmi hinnéd, megint itt a céda; a nyár.

Hát hova költöztek azok a vágyak? Hol van a szent esküdözés, az átvirrasztott éjszaka. Hol van az a bűbáj imádság. Hol van az az ének, ami visszaénekel. Hol van az a tánc, az a kacagás, amire rendőrt akart hívni a szomszéd?

Hol vagy te és nem mellékesen, hát hol a francba vagyok én?   

Egy kedves ismerősöm írja nekem, hogy nem tudják elviselni a szálló port az utcájukban. Nagy az átmenő forgalom, az autósok nyomják neki, nem igazán törődnek azzal, amit maguk után hagynak; szemet, orrot, nyálkahártyát csavaró, facsaró, ingerlő, gyullasztó porfelhőt. Kérdezem, hol laknak? Mondja, hogy a Csongor utcának azon végén, ami „papíron", - "szerintük”- már le van aszfaltozva, de hát tudjuk, az írás sok mindent elbír. Mert nincs ott csak az a bizonyos ugar.

A Csongor utca nekem nagy kedvencem. Számtalanszor bicikliztem már rajta a Tölgyes utcáig. Tisztes szuburbán vidék ez, nagy és nem egyszer szépséges, láthatóan vastag pénztárcával készült házakkal tűzdelve. Jót tesz a szemnek. Vágynék ide. Közel az erdő, az imádott Sóstó. Aztán egyszer elkeveredtem a másik végére is és bizony meg is jegyeztem, ez bizony nem kerékpárnak, meg homokfutónak való vidék… Ott nincs aszfalt, csak a gépek hagyta zötykölődés. 

Az itt élők úgy várják errefelé az aszfaltot, mint vendéglátós a nyarat, de az a fránya szürkéskék kígyó csak nem akar megérkezni. Legalább is egyelőre. A felháborodottak már telefonáltak, keresték az illetékest, a lehetőséget, a kiskaput, már ott tartanak, hogy a WHO-nak írnak, de persze egyelőre minden lépésük egy újabb csalódás, meg pofon a szélben…

„Mit tegyünk?” – kérdezi az ismerősöm és ezer meg ezer válasz fogalmazódik meg bennem. Ha érzéketlen lennék azt mondanám, hogy amikor a kiköltöztél, megvetted a telket, akkor kellett volna alaposabbnak lenned. Nem hinni holmi, "majd lesz", "papíron már megvan aszfalt" dumáknak, mert nekem ez minden esetben átverés szagú. Aztán ott van ez a régi nóta, amit gyakorta fújnak ilyen és hasonló utcákban intő jelként; mi már 5-10-20-30-40 éve várjuk az aszfaltot…

Miért  kell várni?

A történet sokkal több tényezős, mint gondolnánk. Először is a város már 30 éve is le volt maradva az aszfaltépítéssel és azóta sem tudta bepótolni a hiányosságokat. Jön a régi, agyoncsépelt mondat, hogy az infrastruktúra fejlesztése nem tud lépést tartani a magánberuházások ütemével… Ezért érdemesebb ott telket venni, ingatlant építeni, ahol már van aszfalt. Csak ugye az meg sokkal drágább…   

Nekem az jut közben eszembe, hogy a bujtosi városrészen 2012-ig (sic!) kellett várni, hogy olyan utcák, mint a Nefelejcs, Mák, Géza aszfaltot kapjanak. A Belső körút, belváros felőli szakaszára meg úgy kellene egy komplett felújítás, mint sivatagban az eső, de egyelőre ez még csak tervben sem szerepel. A Bujtosi sétányok gyönyörűek, de úgy sikerült kiemelni a viacolorral kirakott ösvényeket, hogy a lezúduló esővíz több helyen nem tud elszivárogni. Áll az egyébként is döbbenetes állapotú úton a víz. Télen felfagy, nyáron meg medencévé változik… Senkinek sem jó… „A pesti tervezők elbaltázták” – jön a válasz és egyelőre forrás híján, csak húzogatják a vállukat az illetékesek…       

Persze azok az utcák lakói is a Városházától várják a választ, ahol az elmúlt hetek csapadékos időjárása miatt 30-50 cm-es rögtönzött folyók, tavak alakultak ki, akiknek a pincéje, garázsa, melléképülete víz alá került.

Bevallom több családi háznál is forgattam. Volt ahol nem is értettem, hogyan lehetett egy medencébe építkezni, de ennek ellenére nagyobb volt bennem az empátia, mint az értetlenkedés…

Akkor el tudunk valamit is érni? 

Egy biztos sok-sok éve látok utcák, emberek küzdelmét hatóságokkal, városüzemeltetéssel és képviselő-testülettel. soha nem felejtem el, amikor egy március 15-én azért álltam szőnyeg szélén Csabai Lászlóné irodája előtt, mert arról készítettünk anyagot, hogy a Tujafa utcában gumicsizmában jönnek az Orosi útig, csak ott tudják átvenni a cipőjüket.

- Nem tudunk mindent leaszfaltozni! Akkor sem, ha ezer ilyen anyagot forgat, mint a Tujafa utcában! – mondta a polgármester asszony az átlagosnál dühösebben.

És láss csodát! Ugyan messze nem a híradó hatására, de ma már a Tujafa utcában is aszfalton lehet közlekedni… De számos ilyen közterületet ismerek. A Sátor utca sztorija élő példa arra, hogy ha oda  költözik valaki, akkor vegyen egy összkerekes terepjárót is hozzá…

Hogy a címben felett kérdésre válaszoljak; szerintem nem a WHO-nak kell levelet írni egy ilyen ügyben. Minden önkormányzati képviselőnek van nyilvános telefonszáma, meg fogadóórája. Fel lehet hívni, meg lehet keresni. Élni lehet ezekkel a "modern" eszközökkel. (Én azért, biztos, ami biztos alapon, meg ugye a captatio benevolentiae miatt, egy üveg pálinkával, hölgy esetén bonbon-virág kombóval és egy nagy mosollyal felszerelkezve, keresném fel a térség képviselőjét, a városrész önkormányzati képviselőjét.) Ha a „többségi” oldalon ül, már előny, ha ellenzéki, akkor lesütött szemmel, együttérezve, de fel kell neki tenni a kérdést; képviselő úr/asszony, az XY utcában mikor lesz aszfalt? Van-e terv rá? Benne van-e az idei költségvetésben? Ha nincs, akkor el lehet-e érni, hogy útalap készüljön, hogy a városüzemeltetés rendszeresen kezelje stb.

Aztán lehet aláírásokat gyűjteni. Felajánlani, hogy az utca beszáll az útépítésbe. Érdemes konstruktívnak, asszertívnek, meg nagyon elszántnak lenni. Nem agresszíven, nem magas „C”-vel kezdve, mert tessék elhinni, ha a képviselőn múlna, már mindenütt aszfalt lenne, meg játszótér, meg body-park, meg Eiffel-torony, láncostul…  

Telek, ingatlan vásárlása esetén is érdemes ezeket a köröket lefutni. Ha pedig valamihez olcsón jutottunk hozzá, akkor érdemes elfogadni a keserű tényt, hogy bizony a kedvezmények ára van… Néha sok-sok évet kell várni, hogy az álmunk, az aszfaltozott, pormentesített műút valósággá váljon…

Én úgy vagyok ezzel a nyárral, mint annyi minden más vággyal, amikor egymás partjára fekszünk, és póló nélkül cselekszünk Igyekszem nem gondolni másra, pl. a valószínűség számításra, vagy a rohadt kis parkoló automatára Csak is a harmóniára. Fagyit nyalok a szádra. Törvényt nem én tudok írni, de azt hiszem ki fogom bírni, hogy veled mindig jobb ha látlak, és bármikor megkajálnálak A telihold árnyékába egy hullócsillagot láttam Simán lehet, hogy ufó de nézd meg, tök olyan mintha minket követnének Ref: Dugjál engem el a nyárba, s vegyél elöl valahol, olyan messze ahol már csak mi beszélünk alapból Fogd a kezem, s vigyél el a tengerhez de komolyan, mutasd meg a partyvárost, tudom, hogy még van olyan Dugd el magadat a nyárba, azt előjössz majd valahol, látod hogy a fejem felett már az élet zakatol Ki vagyok, hogy nem lehet elszívni egy cigit, cafatul Messze vigyél, ahol már csak mi beszélünk magyarul

Én nem tudom, hogy vagy ezzel az élettel… Fogalmam sincs, hogy éppen nevetsz-e, vagy sírsz. Valaki csókot lop-e a szádról, vagy már tervezed, milyen ruhában lépsz az oltár elé. Én nem tudom, hogy vagy ezzel a nyárral. Sose szeretted, ha megizzadtál, rohantál a fürdőbe és zuhanyoztál a makulátlan bőröddel, hogy aztán úgy jöjj elő a magad köré tekert törülközővel, mintha most adta volna rád Ralph Lauren. Most meg egyik nap megizzadsz, a másik nap meg a kazánnal szemezhetsz. Ha süt, estére már esik, fúj, dől a víz így is, úgy is rólunk…

Én nem tudom, hogy vagy ezzel a szerelemmel. Csak nézem, hogy másoknak olyan könnyen megy. Hogy sétálnak, csókolóznak. Kéz a kézben és boldogok. Övék a tó, a holnap, meg a jövő. Enyém a tegnap, meg a tűzbe bámulás, meg a bor…

Én nem tudom, hogy vagy ezzel a csináljunk gyereket projekttel. Van, aki alanyt keres hozzá, mások állítmányt. Én szerelmet. Csak éppen csuka fogta róka, meg ördögi kör. Szerelemgyerekre vágyok…

Én nem tudom, hogy vagy a Teliholddal, meg a Szaturnusz és a Jupiter látványos szerelmével. Krk szigetén megtanultuk, hogy a bolygók mindig a keleti égbolton tűnnek fel, hogy aztán délen magasba kúszva, nyugaton aludjanak el…

Te én nem tudom, hogy vagy a némasággal, a csönddel, meg ezzel az egész nyomorult falnak beszéléssel.

Erős vagyok, csak alig két napja sírok Morricone miatt. Most meg ülnék be az autóba, hagynám itt a várost. Mennék oda, ahol csak a miénk a part, a tenger, meg a kék…

Jut eszembe, a Senki többet zenéjét is a Maestro írta. Tudtad? Persze, hogy tudtad…    

"Nem szeretnék zavarni." Ennyit írt a végrendeletében. A combanyaktörés után. Tudta, hogy ebből nincs visszaút. A teste adta meg magát nem a lelke, nem a szíve, nem az elméje. Nem a zene,a  muzsika, a harmónia szállt ki belőle, hanem egyszerűen a sekélyes "tömegvonzás" okozta dekubitusz és annak a következménye a vérmérgezés viszi el. Hallottál már olyat, hogy egy angyalnak felfekvése legyen? 

Baraonda írja nekem a kérdéseket, hogy tudtam-e? És sorolja...

Hogy tudtam-e hogy élete legnagyobb szerelmére, a feleségére hat hosszú évet várt, míg a a lány a templomban kimondta neki az igent? Tudtam-e hogy 1950-ben találkoznak, de lánynak akkor még esze ágában sincs Enniónak igent mondani. Csak éppen a Mester türelmes. Amikor Maria autóbalesetben kórházba kerül, ott ül az ágya mellett, fogja a kezét és a római tudja a régi talján mondást, ha egy férfi képes megérinteni egy nőt a szavaival, akkor bizony a kezével is meg fogja… És így lesz… Mondja is a Mester, egy későbbi interjúban, hogy a művészethez és a szerelemhez kitartás és türelem kell…

Tudtam-e, hogy játszott Lékó Péterrel? Mármint sakkot? Hogy az olasz (sakk)válogatott tagja volt? Nem tudtam, de amikor a zenéjét hallgattam, mindig az volt az érzésem, hogy Morricone nemcsak zenél, hanem építkezik. Szoroz, hatványoz. Exponenciális görbe minden zenéje, hogy a porból, a rögök világából magasba emeljen, hogy benézhessünk a mennyország kapuján…

És azt tudtam-e hogy nagyot hallott? Hát mit számít? Beethoven, meg tök süketen írta a kilencedik szimfóniát. Nem kell mindent meghallani. A világ egy bután zajos hely. Ha nem a szél fúj, akkor egy sarokcsiszoló hangja ébreszt, ha meg az sem, akkor a pletyka bogara csámcsog a fülben…  

Tudtam-e, hogy nem szerette a flancot? Hogy bár iszonyú jól keresett, nem érdekelte Amerika talmi csillogása, megmaradt rómainak. Megmaradt embernek. És ott sem a kivagyi via Venetora vonzotta, hanem a város, amely felnevelte, amely a vállára vette, ami olyan olaszosan ünnepelte… És, hogy szerette a szegényeket?

„Aztán vasárnapról hétfőre virradó éjjel, amikor a Trastevere harangjai hajnalban először felzúgtak, még utoljára (de már csak képzeletben) szmokingot öltött és halk sóhajtással, elegánsan átballagott a túloldalra...”