Van egy hely Debrecen közelében, a Vekeri, meg a Sás-tó közelében. Van egy hely, Debrecen mellett a Hosszúpályi út közelében, ahol tavaly augusztus végén jártam utoljára egy csodálatos lagziban. Holnap újra megyek. Megyek a fenyők közé. Megyek, hogy részese legyek egy szerelmetes ifjú pár nagy napjának, boldogságának. Eszter és Attila videóját Lőrinczy Kornél kollégám vágta meg úgy, hogy tegnap legalább háromszor megnéztem…
Talán majd a lagzi után feltöltöm a you tube-ra is, aztán megosztom.
Eszter és Attila boldogsága ragadós. Van bennem valami mosolygós remény, hogy ezen a sárgolyón ilyen is lehet, hogy két emberrel ez is megtörténhet.
Meg egyébként is, miért ne történhetne csoda velünk?
A Goldberg variációk Glenn Gould előadásában nekem imádság. Mint az alkonyati zsolozsmán a görögkatolikusok éneklik;
Igazodjék fel az én imádságom, mint a tömjénfüst a te színed elé; kezeimnek fölemelése esti áldozat gyanánt.
Aztán épp Zombor Szabi írja, hogy Johann Sebastian úgy írta meg a kottát, hogy nem javított bele; „fentről megkapta, leírta, eljátszotta…” Néhány éve (jónéhány). A Vidoron volt egy csuda előadás.
(Fotó: Lantai József)
Gáspár Sándor és Györgyi Anna egy New York-i éjszakába repített bennünket. Frankie és Johnny ott feküdtek előttünk egy sezlonyon, főztek kávét, beszéltek az életükről, titkaikról, érzéseikről... és mit ad Isten, éppen a Goldberg variációk legintimebb részét hallgatták. Napok múlva jöttem rá, hogy már láttam ezt a sztorit filmen; Al Pacino és Michel Pfeiffer főszereplésével… Napok múlva döbbentem rá, hogy kell lenni az ellenkező nemből valakinek, akivel meg tudod osztani a múltad, a jelened, akivel képes vagy kibeszélni a bűneid, akinek imponálnak az erényeid, akivel egy az ágy és a cél… Mert egyébként olyan hideg és magányos a „nagyvárosi” éjjel… Kell lenni valakinek, akit nézel, míg alszik. Akit egy vasárnap nem akarsz felébreszteni, mert az aki szép, az reggel is szép… Ahogy a pici, hófehér fogai között beáramlik a levegő, aki nyáron is tud fázni, akinek a fürtjei úgy fekszenek a párnán, mintha éjjel egy fodrász igazítaná, akinek a bőre...
Szóval, ne menjünk ebbe bele… Kell valaki, na. Akkor is, ha ég és föld, meg minden egyéb is elválasztana…
Van az úgy, hogy az ember atomjaira hullik. Van az úgy, hogy sok-sok idő kell hozzá, hogy ismét képes legyen összeraknia önmagát. Mivel olyan sok pici atomot kell egymásba illeszteni, az új sok esetben hiába hasonlít a régire, bizonyos összetevőket illetően egészen más, egészen új, egészen meglepő is lehet…
Miközben erre gondoltam, Scheiber Hugó sétált be hozzám és a hóna alatt egy kalapos lányt hozott, aki egy kávéházban ül. Scheiber túl az impresszionizmuson, valahol az expresszionizmus és a futurizmus határán lebeg. Kiváló portrékat készített, melyeken a nagyvárosi lét színhelyei tűnnek fel; „mondén atmoszféráját és mozgalmasságát megidéző kompozíciói a kor életérzésének fontos dokumentumai”…
Scheiber kalapos lánya a Kállay-kúria kávézójában látható. Ha valaki megáll a bárpult mellett, tőle balra a falon… Vinném a hónom alatt és tudom lenne, akinek nagyon tetszene. Ez a színes, kávétól illatos alkotás…
Míg én Scheibert csodálom, köröttem arról beszélnek, hogy milyen kemény és csúnya a német nyelv… Magamban Heine kezd verset mondani… Ich weiss nicht wass soll es bedeuten, dass ich so traurig bin…
És aztán Szerb Antal mosolyog bennem; „Idővel feleségül veszi barátnőjét, Mathilde Mira-t, egy francia proletárlányt, aki németül csak ennyit tudott megtanulni: „meine Frau”, és mindig komikusnak találta, ha azt mondták neki, hogy férje nagy költő, és Heine büszke volt, hogy felesége kizárólag férfiszépségéért szereti…”
Számomra Heine a bizonyíték, hogy a német nyelv szép, hogy képes ez a zöngétlen mássalhangzókba szerelmes, katona-nyelv rímeket összecsendíteni, hogy ott dohog benne az ütemhangsúly és egy fura germán romantika…
Aztán Rilkét idézek. A bennem élő párduc morrant egyet. A bennem élő német párduc…
„Nur manchmal schiebt der Vorhang der Pupillesich lautlos auf --. Dann geht ein Bild hinein,geht durch der Glieder angespannte Stille --und hört im Herzen auf zu sein.”
A hasonló a hasonlónak örül. A hasonló a hasonlóra vár. Kivár. Közben verseket mond, Scheiber Hugót bámul, meg Heine és Rilke verseket olvas. Tehetne mást? Man sieht nur, was man weiß…
Megáll az idő. Hollós Ilona énekel egy Sokol rádióból. A készülékre befőttes gumival, lapos elem fabrikálva. Megáll az idő. Az apagyi, nagyszülői ház konyhájából rántott hús illat kopog be a hűs szobába… Rotyog a húsleves, gyönge, zöld érmékre esik szét, a hámozott, salátának való uborka, majd úszni tanul az ecet, só, cukor szentháromságával megáldott vízben. Az uborkán megkapaszkodnak a finomra darált paprikaszemcsék. Szeged? Kalocsa? Dél. A tejföl rákacsint. Rózsaszín. Házi.
A tv magának beszél. A gyerek játszik. Híreket mondunk… Hajóvonták találkozása…jóebédhez…
Megáll az idő… Rekken a hőség. A tojástól szabadult tyúk méltatlankodik, a kutya elterül, macska nyújtózik. Szél sem mozdul, fecskemadár mondja a magáét, fekete frakkja rámelegszik. De bírja.
Megáll az idő, sorban matchboxok a szépen lakkozott asztalon. Le kell szedni a konvojt. Lebben a keményített abrosz. Nagy halomban, húslevespárát árasztva érkezik a főtt hús, meg zöldség. Májra pályázok, majd nagymamám a főtt vért is hozza egy kistányéron. Papóval felezzük.
A rántott hús olyan friss, hogy égetné a szádat. Várni kell. Megáll az idő. Kisvártatva már falunk. Papó fröccsöt rendel. Nekem persze jó a kóla is. Egy literes, vastag falú üvegből. Nagyra fújt Coca-Cola. A kóla tarka mintás findzsában pezseg.
- Déleljünk! – intézi el az ebédet nagyapám. Szundi van. Hagyjuk hadd tomboljon a nyár. Aztán Nyikos Pisti szalad át.
- Menjünk a tóra! Jönnek a lányok is – súgja. Nagymami nem örül. Kapom a biciklijét. Vörös Csepel… Női vázas. Krómozott első fék, hátul kontra. Megyünk. Elhagyjuk a kenderáztatót. Megyünk a zsiliphez. Ilyenkor a halőr is alszik. Fürdünk. Míg meg nem halljuk a Simsonját. Akkor kiülünk a partra, mint a verebek. Vizesek vagyunk, de tagadjuk, hogy benne voltunk.
- Nagy a meleg... Izzadunk... - mosolygunk. A halőr dühös. Mutatóujja gumibotként fenyeget. Nemtörődünk...
Megáll az idő. Nézem Németh Mariannt. Szép. Szőke. Mosolyog. A halőr már messze. A leveleki oldalban hajt. Előkerül egy matrac. Én úszok. Tologatom a vízen. Ő napozik. Gyerekek vagyunk. Ártatlanok. A szívünk kalapál. A szívünk mese holnapokról álmodik. Tengerről. Fényről. Csillogásról. Nem is tudjuk, hogy sose leszünk boldogabbak.
Megáll az idő. Állítom. Merevítem. Megállna, ha hagynánk. De pörgetjük. Toljuk. Őrjítjük és futunk előtte. Vénülő baknyúlként.
1931. március 22-én, ami egy szép vasárnapra esett az öröknaptár szerint, Rákosi Szidi Színiskolájában a végzősök éppen vizsgaelőadásra készültek. Tessék elképzelni, ahogy a növendékek nagy izgalommal öltözködnek, sminkelnek, dolgozik a fodrász és van aki fennhangon ismételgeti a szövegét… Feuillet Oktáv Egy szegény ifjú című darabját mutatták be, állítólag nagy sikerrel. A sikerhez nagyban hozzájárult, hogy a színpadon feltűnt egy legendás szépségű, akkor 20 év körüli, elbűvölő, barna hajú, álomarcú lány; Muráti Lili.
A pályatársak azt mondják róla, beszéde színes volt, kiejtése ízes és a lányból nem csupán a szépség arádat, hanem a körötte vibráló és remegő levegőből érezni lehetett, hogy egy amolyan okos lány. Muráti (Murz) Frigyes és Széll Auguszta lányában minden megvolt, amitől ma femme fatale-nak is nevezhetnénk; kiállás, tehetség és okos bűbáj.
A tehetség szárnyra kap
Muráti rá egy évre, 1932-ben Bárdos Artur jegyezte Művészszínházban tűnik fel. Zilahy Lajos Tűzmadár című detektívdrámájában kap, egy különös véletlennek köszönhetően szerepet. A nyugatos, jó szemű Schöpflin Aladár a darabról írt recenziójában külön kiemeli a pályája kezdetén járó, de máris figyelmet érdemlő színésznő alakítását;
„Muráti Liliben Bárdos úgylátszik megint egy színésznői tehetséget fedezett fel; a nagy vallomás konok arckifejezésében, merev mozdulataiban megadja az alak jellemrajzát. A rendező tanítása még érzik rajta, de a felszabadulásra való készség is. Ahogy a szülőitől, mikor a rendőrkapitány elvezeti, egy szokásszerű «kezitcsókolom»-mal elbúcsúzik, az írónak, színésznek egyaránt nagyon fínom ötlete.”
Muráti a filmszerepei után lesz egy ország ünnepelt színésznője. A csúnya lány, az Elnökkisasszony, A 120-es tempó, a Fizessen, Nagysád! mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy a szép és okos színésznőt bálványozni kezdjék. Játszik a magyar George Clooney-val, Jávor Pállal, és Karády Katalin színre lépése előtt ő legdivatosabb, legfoglalkoztatottabb színésznő, példakép, igazi divatdíva.
A notórius gyorshajtó!
Muráti élete tele van rejtélyekkel, misztikummal. Magánélete csupa talány, szívügyei a bennfentesek számára is titokzatosak. A színésznő ráadásul, ahogy akkoriban inkább csak a férfiak, rendszeresen úszott, teniszezett és ahogy a színpadon, úgy a közlekedésben is imádta az adrenalinfröccsöt. Nemcsak a színpadra viharzott be, mivel kiváló sofőr volt, az közutakon is úgy közlekedett, akár egy tornádó. Lelkes autórajongóként, imádta a szép és drága kocsikat, és meg is engedhette magának, hogy csodamasinákkal rója az utakat. A Budapesti Hírlap írja, hogy 1936 májusában a Concours d’Élegance (autószépségverseny) alkalmával Muráti Lili is nevezett a legszebb autó címére, a publikum szavazatai alapján, éppen az ő Adler Juniorja lett a legszebb négykerekű a megmérettetésen. De még az autónál is nagyobb érdeklődést váltott ki Lili vezetői stílusa, ami méltán lehetett 120-as tempójú, mert a hetilapok úton-útfélen ezen élcelődtek. Ahogy a Színházi Élet szerkesztői fogalmaztak:
„Boldogan írunk a Maga számára filmet vagy színdarabot…De a kocsijába egyikünk sem ül be többé.”
(Az anyósülésen Tolnay Klári, a volánnál, a magabiztos Muráti! Tolnay talán nem félt mellette... Az is kiderül, hogy a kép készítésekor még a balos közlekedés dívott Magyarországon! )
Hogy Murátinak a gyorshajtás miatt a rendőrökkel is meggyűlhetett a baja, az már az 1937-es Színházi Élet egyik lapszámából derül ki:
„Muráti Lili néhány nap múlva kicseréli vörös autóját, amelyről olyan sokat olvashattunk a lepergett esztendőben…a szép új kocsi drapszínű, sötétkék díszítéssel. A közlekedési rendőrök már jól ismerték a vörös bestiát…most majd meg kell, hogy tanulják az új autó színeit is. ”
Szívügyek...
A legenda szerint Muráti magánéletét is valami céltudatosság, női egyenjogúság jellemezte. A belé fülig szerelmes Vaszary János színigazgatóhoz csak azzal a feltétellel ment hozzá, ha egyfajta függetlensége megmarad a házasságon belül is. Férjével ugyanis bár egy házban, mégis külön lakásban éltek, a színésznő szerint azért, hogy kapcsolatuk sokáig megmaradhasson. A házasságról azt tartotta, hogy jó a férfi a háznál, de csak addig, amíg mind a ketten jól érzik magukat egymás társaságában. Amikor megunják a közös időtöltést, mindenki menjen csak szépen haza…
Független nő volt, aki külön háztartást vitt, külön autóval járt, rengeteget dolgozott, így volt boldog. Ő az, akire ma azt mondanánk: modern nő. Nemcsak a férfiakat kápráztatta el, hanem a hölgyek is követendő példának tekintették. Szerencsésnek tarthatjuk, mert pályatársai közül szinte csak az ő személyisége és karaktere volt alkalmas arra, hogy élethűen alakítsa a tudatos, erős, de mégis kacér és szinte állandóan szerelmes kisasszonyt.
Férje segítette és támogatta feleségét, hiszen a kifejezetten neki írt szerepekben és darabokban olyan karaktereket kapott, amelyek a közönség kedvencévé tették. Humoros, sokszor rejtélyes nyilatkozataival, életéről szóló sejtelmes történeteivel folyamatosan fenntartotta az érdeklődést maga iránt. Írt verseket, elbeszéléseket, az egyik hetilapban a társasági rovatot is vezetett, valamint a Petőfi Irodalmi Társaság is a tagjai sorába választotta. Imádta a verseket! A szerelem rejtélyeiről könyvet is írt, Szeretni kevesen tudnak címmel.
„A kor egyik legszebb, legizgalmasabb és legmodernebb színésznőjének tartották, egyénisége eltért a szokványos szende szépségektől. Jó jellemábrázoló képességgel öntudatos, a férfiakkal egyenrangú, makrancos, okos, ugyanakkor erotikát sugárzó nőket játszott. Öltözködésével divatot teremtett, sok nő számára az áhított ideált testesítette meg.”
– írják róla.
A száműzetés...
Muráti Lili ugyan nem volt egy politizáló alkat, de nyíltan vállalta konzervatív nézeteit és az 1944-es német megszállás után is színpadra lépett. Rosszakarói ezt nem nézték tétlenül, sikerült elérniük, hogy koholt vádakkal nyilas-szimpatizánsnak nyilvánítsák. Emiatt már 1944-ben bujkálni kényszerülnek. 1945-ben fogják el őket, miután egy rendőrtiszt kideríti, hogy a máriaremetei kolostorban kaptak menedéket. Meghurcoltatás lesz az osztályrészük. Forróvá válik a talpuk alatt a talaj és ők még élni szeretnének. 1946-ban Bécsbe menekülnek, majd 1947-ben Madriban telepednek le.
A rehabilitáció és a hazatérés...
A kommunista Magyarországon még a nevét sem lehetett kiejteni évtizedekig, de természetesen a magyar közönség sosem felejtette el őt. A száműzetésből először 1979-ben látogathatott haza, Aczél György engedélyével. A rendszerváltás után 1993-ban, - Szeleczky Zitával együtt - Göncz Árpádtól visszakapta magyar állampolgárságát, valamint kiemelkedő életművéért megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje állami kitüntetést. Közel fél évszázad kihagyás után, 1994-ben a budapesti Karinthy Színház, A nagymama című darabjában tért vissza újra magyar színpadra. Itt is ünnepelte 90. születésnapját, vagy ki tudja, hányadikat. Az igazság az életkorával kapcsolatban ugyanis soha nem derült ki. Madridban halt meg 2003. április 17-én, kilencvenegy(?) évesen.
"Körötte csend volt és sötét, de tompán ringatóan hallatszott fel hozzá az Életédes, triviális keringődallama."
"Mert a boldogság, mondotta önmagának, nem abban van, hogy az embert szeretik, az csak undorral vegyes kielégülése a hiúságnak. Boldogság az, ha az ember szeret, és holmi apró, fortélyos közeledésekkel lopja meg szerelme tárgyát."
"Egészen átadta magát annak a hatalomnak, amelyet legmagasztosabbnak látott e földön, melynek szolgálatára magát hivatottnak érezte, s amely neki nagyságot és dicsőséget ígért, átadta magát a szellem, a szó hatalmának, mely mosolyogva trónol az öntudatlan, néma élet fölött."
"Élvezte ezt a mélységes révületet, ezt a szabad lebegést tér és idő felett, és csak néha érzett olyasmit, mintha szívén fájdalom cikázna át, a vágy és a bánat rövid, metsző kínja, amelynek nevét és eredetét tudakolni túlságosan rest és kábult volt."
"Resümee: Es gibt Bücher, die liest man einmal, ist begeistert oder auch nicht, und das war es auch schon wieder. Das Buch „Tonio Kröger“ von Thomas Mann zählt hier garantiert nicht dazu. Ich musste öfters nachlesen, ein paar Kapitel auch doppelt, da ich am Ende gar nicht wusste, was ich jetzt gelesen habe. Natürlich hängt es auch mit der Konzentration zusammen, die nachlässt wenn einem etwas sehr kompliziert erscheint, doch hier ist es nicht kompliziert, sondern die Tatsache dass es wenige Tatsachen zu entdecken gibt. Das Buch ist sehr facettenreich, allerdings wird oft so lange philosophiert (ich spiele auf Kapitel 3 an) dass man nicht daran denkt, es würde dass „eine“ vor ein paar Seiten noch immer nicht abgehakt sein. Thomas Mann verwendet eine für uns nicht mehr so ganz alltägliche aber schöne Sprache. Er umschreibt Dinge so, wie wir sie vielleicht noch nie gesehen haben, was es aber auch manchmal schwierig macht, denn Sinn sofort zu erfassen. Thomas Mann hat aus einem recht simpel aufgestelltem Gerüst für eine Geschichte eine Thematik sehr gut damit erfasst und so manchen vielleicht über seine eigene gesellschaftliche Stellung, ob als Künstler oder nicht, zum Nachdenken angeregt."
Néhány napja elképedve néztem, hogy 13-15 éves fiatalok a Vay Ádám körút négy sávos útján, szemben a forgalommal egykerekeznek. Mindezt délután, Nyíregyháza belvárosában. Az autósok leálltak, a sofőrök elkerekedett szemmel nézték a mutatványos bandát, csak néhány felháborodott apucinak jutott eszébe nyomni a dudát, ami láthatólag feltüzelte a srácokat és azok kaján vigyorral a képükön, lesajnálták az automobilban ülő bácsikákat… Őrültek, bolondok, nem normálisak, kockára teszik az életüket és fogalmuk sincs mit kockáztatnak, méltatlankodtam magamban. Napok múlva jöttem rá, hogy az évek alatt szocializálódott, szabálykövető, méretre vágott énem képes vagyok elnyomni, képes vagyok felülbírálni és akkor egyszer, mint akibe villám csap, elkezdtem szurkolni ezeknek a fiataloknak.
Eszembe jutott ugyanis Boyle bácsi nagyszerű filmje a Trainspotting.
Eszembe jutottak a kezdő sorok, meg a sokat idézett monológ;
„Válaszd az életet. Válaszd a munkát. Válaszd a karriert. Válaszd a rohadt nagy TV-t. Válaszd a mosógépeket, kocsikat, CD lejátszókat és elektromos konzervnyitókat.
Renton; - Válaszd az egészséget, az alacsony koleszterinszintet és a fogászati ellátást. Válaszd a fixkamatozású jelzálog-kölcsönt. Válassz első otthont, válaszd meg a barátaidat. Válassz szabadidőruhát és hozzáillő sporttáskát. Válassz egy háromszobás lakosztályt részletre egy ócska sorházban.
Beteg fiú; - Válassz DIY-t, és kérdezd meg egy vasárnap reggel, hogy ki a fene vagy.
Begbie; - Terülj el egy fotelban, és nézd a lélekölő, agypusztító TV-s kvízjátékokat.
Spud; - Tömd tele a szádat ócska, szemét ételekkel. Válaszd a végén a rothadást. Pisálj utoljára egy szánalmas otthonban. Élj pusztán zavar körülményként rohadék kölykeid számára, akiket azért nemzettél, hogy magadat helyettesítsd.
Tommy; - Válaszd a jövőt. Válaszd az életet. De miért akarnék ilyesmit csinálni? Úgy döntöttem, hogy nem választom az életet. Mást választottam. Hogy mi az oka? Nincs semmi oka…”
Eszembe jutott, hogy valamikor én is lázadó voltam, valamikor én is gyakrabban emeltem fel a középső ujjam. Eszembe jutott, hogy akkor még nem volt mit veszítem, nem kellett azon izgulnom, mi lesz a munkahellyel, a nem létező prémiummal, nem izgultam azon, hogy mi van az árfolyamokkal, tőzsdeindexekkel, meg lehet-e koncertet, focimeccset, lakodalmat tartani. Minden nap koncert, focimeccs, meg lagzi volt. Nem izgultam azon, hogy kedvel-e a rendszer, vagy megtűr, vagy éppen le is tiltana. A biciklis banditák felébresztették bennem a sárkányfog veteményt. Ekkor már irigyeltem őket, irigyeltem a bicón száguldozó, a forgalommal szemben egykerekező fiúkat. Ezeket a forradalmárokat, ezeket a bolondokat. Irigyeltem, mert tudtam, hogy ők lesznek a Holt költők társaságának tagjai, ők fogják letaszítani a trónjáról a királyokat, ők döntik majd el, kinek állítanak szobrot és kiét döntik le. Irigyeltem, mert minden tettük, füttyük, minden egy kerékre állított mondatuk őszinte, tiszta és forradalmi volt. Irigyeltem, mert tudtam igazuk van, félre a füstöt okádó autókkal, félre a megalkuvással, félre mindennel, ami elveszi tőlünk az igazabb jövőt!
És ekkor már én is biciklis srác akartam lenni és ordítani az éjszakába József Attila versét;
Húsz esztendőm hatalom,húsz esztendőm eladom.Hogyha nem kell senkinek,hát az ördög veszi meg.
Fura ez, amikor az ember megérzi magában az erőt, a lázadást, a forradalmat. Megérzi, hogy cseppet sem öreg, hogy még dobog a szíve, még tud szeretni, gyűlölni, hogy még képes átkozottul küzdeni, harcolni és tud úgy szerelmes lenni, mint „szűz nyűvő, bátor diák-korában”… A srácok döbbentettek rá, hogy még nem merült le az elem, hogy tudok én még cigányzenészeket vinni a kedves ablaka alá és tudom még énekelni az Akácos utat...
És éreztem, hogy velem van az Isten, mert a Jóisten a langyosat kiköpi, csak azokat támogatja, szereti, akik szívből, akik halálba verselve, akik eget rengetve, akik forradalmat csinálva, szembe szélben, jégesőben, hóban, fagyban… A Jóisten a verselőket szereti, mert azoknak szíve van. Azoknak ereje, égig dobolt dühe van.
Hát tekerek utánatok srácok és az égnek emelem a biciklim első kerekét; miénk itt a tér, miénk itt a szerelem és még a jövő is a miénk!!!
Szereted Uram a marcipánt? A halászlevet, na meg a pálinkát? Ne szólj semmit. A mosolyodból tudom, hogy igen. Elég, ha bólintasz. Amíg falatozol, a koccintás után mesélek majd, hogy ma Szatmárban jártam. Tudod jól, nagy kedvenc. Annak idején Szabó tanár úr a pedagógia tanszéken legalább egy jeggyel jobbat adott a hallgatónak, ha Szatmárból érkezett. Meg volt róla győződve, hogy valamiért jobb az emberek szíve… Kérdezte is tőlem, hogy ugye Szatmári vagyok?
- Hát… - morfondíroztam – volt idő tanár úr, hogy Nyírbátor Szatmár vármegyéhez tartozott… De most Szabolcs és Szatmár határán billegve…éppen Szabolcshoz…
- Nyírbátor kapu Szatmárhoz – nevetett és sejtettem, hogy ezzel egy jobbik „skatulyába” kerültem…
Szóval uram, el kell mondjak neked valamit. Mátészalkán is átutaztam, meg Gyarmaton is. Haladtunk a Szamos mellett és jöttek sorba a szebbnél-szebb települések. Ezek a pici ékszerdobozok. Ebben a mosoly és jószív-rezervátumban épp istentiszteletről, miséről mentek hazafelé a népek és a sütött rájuk a nap, ragyogott a fény, égig ért a boldogság és gólyák meg fecskék köszöntöttek. A földek megművelve, a fák roskadásig gyümölccsel és eszembe jutott, hogy Tolkien sem rajzolta szebbre a Megyét. Hogy így ebben a vénülő, érett nyárban micsoda élmény egy álmos vasárnap reggel nekivágni az útnak és Panyoláig, a pálinka fővárosáig jutni.
Kezet fogni Muhari Zoltán, polgármester úrral, aki a Jászságot hagyta ott Szatmárért. Aki egy lerobbant főzdének is adott esélyt. Aki megérezte, megértette, hogy kifő itt az „élet vize”. Hogy a gyümölcsök megizzadva, fényes, rozsdamentes tartályok gyomrában változnak át olyan tüzes vízzé, hogy olyat nem pipált a vén világ.
Jajj, uram bohóság ez, meg mohóság. Ahogy az ember az érett szilvába túrja az ujját, akkor sok-sok dolgot megért a termékenységről, meg a nők dühödt, doboló vágyáról a paplan alatt. Vagy harapj barackba, harsogva almába és folyjon a leve a szád szélén és közben adj hálát, hogy idén is, hogy most is nagy a Jóisten gyümölcsöző kegyelme, hogy a Boldogasszony anyánk ismét és ismét ránk néz és az év elején kezdett metszés most már a zöld katedrálisok levélből font keresztboltozati között vezetik gazdát és az egyébként református templomok kazettás boltozatain is fel-feltűnő indák, virágok teljes valójukban kínálják neked céda bibéjüket, virágukat, gyümölcsüket…
Szóval Panyolán a főzdében forgattunk. Öntöttük a kamera kedvéért a pálinkát poharakba és ha töltöttük, koccintottunk és derekasan ittuk is, persze mi másra az Úr napján, hanem az Ő tiszteletére. És csepegett belénk a boldogság, a pálinka szétáradt az agy finomra hangolt csomóin és elsimította minden kétségünket, töpörítette gondjainkat és édes élet-muzsikával töltötte meg a szívünket.
Most meg itt ülök, kukorékolok ennek a teliholdas augusztusnak. Nézek a Nagytemplom felé. Hunyt szemmel járok utcákon, járdákon, mondok vagy tíz imát, hogy legyen boldog, legyen szép álma, legyenek benne dús virágok, édes gyümölcsök, legyenek benne lovak, legyen benne tengernyi öröm. Sétáljon mosolyogva lefelé a túrterebesi lejtőn a gyümölcsfák között és fütyüljön. Fütyüljön mint egy kisfiú, bár azzal a nincsen párja, lányos mosollyal. Úgy, hogy félhold legyen a szeme, meg boldogsággödrök ragyogjanak nyártól barna, versbe is szedett, nemes-nemzetes orcáján…
A 21. századi ember számára kevés lehetőség maradt arra, hogy hőssé váljon. Pedig ki vagyunk éhezve a csodára. Az éhségünk azonban talmi gyönyöröktől csökken. Ahogy a gyorséttermek a „szemetet”, úgy kínálják a mozik és a közösségi oldalak az instant, konfekcióhősöket. Hogy hőssé válj egyetlen feltételt kell teljesíteni; legyen pénzed és költsd… Minden mítosz úgy kezdődik manapság, mint egy recept; végy egy…
Pedig a hősök lassan készülnek el… mint a marhapörkölt a bográcsban… lassan, ahogy egy valódi szerelem teljesedik ki, lassan, ahogy egy gyermek fogan, születik és nő fel… A mítoszokhoz idő kell…
Az utolsó nagy, átélhető mítoszok között, legalább is számomra, ott a házasság intézménye. Két ember, egy nő és férfi, örök hűsége, amit Isten és a nagyvilág előtt is vállalnak. Eskü, hogy jóban, rosszban, holtomiglan, holtodiglan, hogy végig az úton, gyönyörben és kínban, örömben és betegségben, porban és fényes utakon, csókok és siralmak között, rögökön és ezüsttálcákon, vállat vállnak vetve, mint testvérek, mint vérrel szerződött törzsfőnökök, kacsintva, világnak ellentmondva, csak mennek előre, jó időben, rossz időben…
Nem kell nagyon érzékenynek lenni ahhoz, hogy az ember meglássa, ép ésszel felfogja, befogadja micsoda misztériuma lehet a házasságnak… Ha komolyan gondoljuk, ha komolyan szeretünk, ha nem valamiért, hanem valakiért esküszünk.
Van egy ismerősöm, aki szentül hisz abban, hogy az igen kimondásához fontos az idő és a hely. Van egy ismerősöm, aki elmerengve a Zakinthosz melletti, parányi Cameo szigetén dúdolta bele a tenger felől fúvó szélbe; itt könnyű lenne, az egyébként mindig nehéz, igen…
Bízd az esküvőszervezőkre?
Az esküvőszervezők pedig egyáltalán nem restek, hogy megvalósítsák az ilyen szélbe suttogott vágyakat… Nem restek, hogy egykori regék, mítoszok és mondák helyén kínáljanak esküvői csomagokat, romantikus pároknak. Nem restek, hogy olyan kulisszákat biztosítsanak a szerelmeseknek, melyek akkor is a csodák birodalmát idézik, ha az ember egy fecskében, bikiniben sétálgat a helyszíneken, és nem mirtuszkoszorúval a fején, fehérben, fréziacsokorral a kezében….
Hogyan, miként?
A párok szimbolikusan és hivatalosan is köthetnek házasságot például a „kelet virága” Zakinthosz szigetén. Az egyik weboldalon azt írják, hogy mintegy 330 ezer forintért biztosítják a szertartásvezetőt, a szimbolikus szertartást, az alap dekorációt, élő virágokkal kirakott boldogságkaput, a helyszínekre vonatkozó bérleti díjat, a menyasszonyi csokrot. A pénzből már jut a vőlegény gomblyukába is virág, no meg belefér egy kis „homokszórás” ceremónia is.
Kicsivel több, mint félmillió forintért, már hivatalosan is egymáséi lehetünk, tokkal-vonóval, papirostól. Ebbe az összegbe már benne van a hivatalos szertartás, az anyakönyvvezető, meg a kinti hivatali költség is. Az extrák száma is végtelen. Lehet násznépet hívni, akkor számukra fejenként kétezer forintért biztosítanak széket, harmincezer egy asztali dísz élő virágokból, a profi sminkes, egy előzetes próbamunkával 55 ezerért jön el, 40 ezerért elkészítik a menyasszony frizuráját, egy két fős ünnepi vacsora pezsgővel, meg gourmet fogásokkal is kiforogja magát 45 ezer forintból… A fotós csomagok 140 és 300 ezer forint között mozognak és persze több helyszín közül is választhatunk…
Lehet tengerparti esküvő a fövenyen, naplementés esküvő egy étteremben , vagy éppen Cameo szigetén is…
A mítoszok persze nem ott kezdődnek, hogy ezeket a költségeket vállaljuk. Sőt maga Zakinthosz is csak egy már-már giccses díszlet, ha mindez nem más számunkra csak szemfényvesztés, magamutogatás… A mítosz a szerelemmel kezdődik. A görögök azt mondják, az istenek azonnal felismerik egymást. Az Istenek. Meg talán az igaz szerelmesek… Azonnal. Na, minden más lehet pénzkérdés.
Ui: Ha én választanék addig mennék, míg a világ legnagyobb görög zászlója alatt, a Keri „Lighthouse” étteremben nem rendezhetném az ünnepi vacsorát. Az igen meg legyen Cameo-n, ott ahol a fehér szélvitorlákat bűvöli a szél…
Az imádság után, arra kért ne írjak. Hallgassak. Egy sort sem. Egy betűt sem. Arra kért, hogy most hadd intézze Ő a világ dolgait. Ne akarjak, ne fussak, ne is legyek. Ne nőjön bennem gondolat, ne szívjam mélyre a levegőt, csak kapkodva, mint egy kislány, aki két sírás között a párnába zokog. Csak tartsak ki. Ne álmodjak, ne babráljak, ne menjek, ne várjak. Legyek mint félős szú a fában, mint pók a hálójában, mint vadász a lesen, mint horgász lélegzetvisszafojtva a meg-megmozduló kapásjelző előtt. Legyek csöndkirály.
Aztán ma valahogy a youtube mélyéről előkerült a Ten Sharp (rég elfeldett) élő felvétele. Az MTV unplugged sorozatban, amikor egy zongora, egy szaxi, meg Marcel Kapteijn adja elő a You című dalt… És aztán estére komótosan, azzal a vagabund járásával besétált Leonard Cohen, hogy újból és újból előadja a Hallelujahát…
Meg találtam egy felvételt. Gregory Porter, három évvel ezelőtt a Polar Music Prize Ceremony alkalmából, leült egy bárszékre és elénekelte Sting és Eric Clapton magányhimnuszát az It’s probaly me-t. Tessék megnézni. Tessék meghallgatni, ahogy az afroamerikai barátunk nekilát ennek a nótának és Sting, az öregedő Sting csak nézi és elismerően bólogat, mosolyog, hüppög, nosztalgiázik az orra alatt… Na meg talán, megkönnyezi.
Istenem… Hát minden csepp könnynek helye van az életünkben, minden szomorú percnek, minden átvirrasztott éjszakának, minden sebnek, törésnek, minden szakításnak. Minden fájdalomnak helye van az életünkben…
A minap a tihanyi apátságban imádkoztam, és az arany szenteknek beszélve, dacos fejem meghajtva mélyen, könnyek között mondtam köszönetet az „útért”. És akkor ott az eső utáni párában értettem meg, hogy minden, de minden büszkeségem, hiúságom eredete az a félelmetes érzelempakk, amit minden körülmények között viszek magammal. Ami beszél belőlem, ami ír belőlem, ami kiszól, kikiált, ami ordít, ami dobol az érckapukon. Valami szent őrület, valami megszentelt vágy, hogy feledhető valóságomból feledhetetlen legyen. Hogy ifjú szívekben éljek, hogy ne lehessen elfeledni, hogy ne lehessen ki- és eltörölni, hogy ne lehessen sóval behinteni a létezésem helyét, hogy helyet követlejek, hogy mint egy memóriahab az élet megőrizze lelkem lenyomatát, hogy fülekbe csengjen, hogy dobbant a szívem, hogy az ajkak álmukból felderengve is tudják, milyen íze volt a csókomnak, könnyemnek…
A semmi széléről, a mélység pereméről, egy zsugorodó univerzum legszélső bolygójáról, az eseményhorizontra szegelt hokedliről suttogok még. A fehérjeláncomba komponált szimfónia, a megismételhetetlen kromoszómák dallama járja be a nyári éjjelt és keres, kutat Téged. Ha fülelsz, talán megérted. Ha fülelsz. Talán…
