Szereted Uram a marcipánt? A halászlevet, na meg a pálinkát? Ne szólj semmit. A mosolyodból tudom, hogy igen. Elég, ha bólintasz. Amíg falatozol, a koccintás után mesélek majd, hogy ma Szatmárban jártam. Tudod jól, nagy kedvenc. Annak idején Szabó tanár úr a pedagógia tanszéken legalább egy jeggyel jobbat adott a hallgatónak, ha Szatmárból érkezett. Meg volt róla győződve, hogy valamiért jobb az emberek szíve… Kérdezte is tőlem, hogy ugye Szatmári vagyok?

- Hát… - morfondíroztam – volt idő tanár úr, hogy Nyírbátor Szatmár vármegyéhez tartozott… De most Szabolcs és Szatmár határán billegve…éppen Szabolcshoz…

- Nyírbátor kapu Szatmárhoz – nevetett és sejtettem, hogy ezzel egy jobbik „skatulyába” kerültem…

Szóval uram, el kell mondjak neked valamit. Mátészalkán is átutaztam, meg Gyarmaton is. Haladtunk a Szamos mellett és jöttek sorba a szebbnél-szebb települések. Ezek a pici ékszerdobozok. Ebben a mosoly és jószív-rezervátumban épp istentiszteletről, miséről mentek hazafelé a népek és a sütött rájuk a nap, ragyogott a fény, égig ért a boldogság és gólyák meg fecskék köszöntöttek. A földek megművelve, a fák roskadásig gyümölccsel és eszembe jutott, hogy Tolkien sem rajzolta szebbre a Megyét. Hogy így ebben a vénülő, érett nyárban micsoda élmény egy álmos vasárnap reggel nekivágni az útnak és Panyoláig, a pálinka fővárosáig jutni.

Kezet fogni Muhari Zoltán, polgármester úrral, aki a Jászságot hagyta ott Szatmárért. Aki egy lerobbant főzdének is adott esélyt. Aki megérezte, megértette, hogy kifő itt az „élet vize”. Hogy a gyümölcsök megizzadva, fényes, rozsdamentes tartályok gyomrában változnak át olyan tüzes vízzé, hogy olyat nem pipált a vén világ.

Jajj, uram bohóság ez, meg mohóság. Ahogy az ember az érett szilvába túrja az ujját, akkor sok-sok dolgot megért a termékenységről, meg a nők dühödt, doboló vágyáról a paplan alatt. Vagy harapj barackba, harsogva almába és folyjon a leve a szád szélén és közben adj hálát, hogy idén is, hogy most is nagy a Jóisten gyümölcsöző kegyelme, hogy a Boldogasszony anyánk ismét és ismét ránk néz és az év elején kezdett metszés most már a zöld katedrálisok levélből font keresztboltozati között vezetik gazdát és az egyébként református templomok kazettás boltozatain is fel-feltűnő indák, virágok teljes valójukban kínálják neked céda bibéjüket, virágukat, gyümölcsüket…

Szóval Panyolán a főzdében forgattunk. Öntöttük a kamera kedvéért a pálinkát poharakba és ha töltöttük, koccintottunk és derekasan ittuk is, persze mi másra az Úr napján, hanem az Ő tiszteletére. És csepegett belénk a boldogság, a pálinka szétáradt az agy finomra hangolt csomóin és elsimította minden kétségünket, töpörítette gondjainkat és édes élet-muzsikával töltötte meg a szívünket.

Most meg itt ülök, kukorékolok ennek a teliholdas augusztusnak. Nézek a Nagytemplom felé. Hunyt szemmel járok utcákon, járdákon, mondok vagy tíz imát, hogy legyen boldog, legyen szép álma, legyenek benne dús virágok, édes gyümölcsök, legyenek benne lovak, legyen benne tengernyi öröm. Sétáljon mosolyogva lefelé a túrterebesi lejtőn a gyümölcsfák között és fütyüljön. Fütyüljön mint egy kisfiú, bár azzal a nincsen párja, lányos mosollyal. Úgy, hogy félhold legyen a szeme, meg boldogsággödrök ragyogjanak nyártól barna, versbe is szedett, nemes-nemzetes orcáján…