A Goldberg variációk Glenn Gould előadásában nekem imádság. Mint az alkonyati zsolozsmán a görögkatolikusok éneklik;

Igazodjék fel az én imádságom,

mint a tömjénfüst a te színed elé;

kezeimnek fölemelése

esti áldozat gyanánt.

 Aztán épp Zombor Szabi írja, hogy Johann Sebastian úgy írta meg a kottát, hogy nem javított bele; „fentről megkapta, leírta, eljátszotta…” Néhány éve (jónéhány). A Vidoron volt egy csuda előadás.

(Fotó: Lantai József)

Gáspár Sándor és Györgyi Anna egy New York-i éjszakába repített bennünket. Frankie és Johnny ott feküdtek előttünk egy sezlonyon, főztek kávét, beszéltek az életükről, titkaikról, érzéseikről... és mit ad Isten, éppen a Goldberg variációk legintimebb részét hallgatták. Napok múlva jöttem rá, hogy már láttam ezt a sztorit filmen; Al Pacino és Michel Pfeiffer főszereplésével… Napok múlva döbbentem rá, hogy kell lenni az ellenkező nemből valakinek, akivel meg tudod osztani a múltad, a jelened, akivel képes vagy kibeszélni a bűneid, akinek imponálnak az erényeid, akivel egy az ágy és a cél… Mert egyébként olyan hideg és magányos a „nagyvárosi” éjjel… Kell lenni valakinek, akit nézel, míg alszik. Akit egy vasárnap nem akarsz felébreszteni, mert az aki szép, az reggel is szép… Ahogy a pici, hófehér fogai között beáramlik a levegő, aki nyáron is tud fázni, akinek a fürtjei úgy fekszenek a párnán, mintha éjjel egy fodrász igazítaná, akinek a bőre...

Szóval, ne menjünk ebbe bele… Kell valaki, na. Akkor is, ha ég és föld, meg minden egyéb is elválasztana…