Van az úgy, hogy az ember atomjaira hullik. Van az úgy, hogy sok-sok idő kell hozzá, hogy ismét képes legyen összeraknia önmagát. Mivel olyan sok pici atomot kell egymásba illeszteni, az új sok esetben hiába hasonlít a régire, bizonyos összetevőket illetően egészen más, egészen új, egészen meglepő is lehet…

Miközben erre gondoltam, Scheiber Hugó sétált be hozzám és a hóna alatt egy kalapos lányt hozott, aki egy kávéházban ül. Scheiber túl az impresszionizmuson, valahol az expresszionizmus és a futurizmus határán lebeg. Kiváló portrékat készített, melyeken a nagyvárosi lét színhelyei tűnnek fel; „mondén atmoszféráját és mozgalmasságát megidéző kompozíciói a kor életérzésének fontos dokumentumai”…

Scheiber kalapos lánya a Kállay-kúria kávézójában látható. Ha valaki megáll a bárpult mellett, tőle balra a falon… Vinném a hónom alatt és tudom lenne, akinek nagyon tetszene. Ez a színes, kávétól illatos alkotás…

Míg én Scheibert csodálom, köröttem arról beszélnek, hogy milyen kemény és csúnya a német nyelv… Magamban Heine kezd verset mondani… Ich weiss nicht wass soll es bedeuten, dass ich so traurig bin…

És aztán Szerb Antal mosolyog bennem; „Idővel feleségül veszi barátnőjét, Mathilde Mira-t, egy francia proletárlányt, aki németül csak ennyit tudott megtanulni: „meine Frau”, és mindig komikusnak találta, ha azt mondták neki, hogy férje nagy költő, és Heine büszke volt, hogy felesége kizárólag férfiszépségéért szereti…”

Számomra Heine a bizonyíték, hogy a német nyelv szép, hogy képes ez a zöngétlen mássalhangzókba szerelmes, katona-nyelv rímeket összecsendíteni, hogy ott dohog benne az ütemhangsúly és egy fura germán romantika…

Aztán Rilkét idézek. A bennem élő párduc morrant egyet. A bennem élő német párduc…

„Nur manchmal schiebt der Vorhang der Pupille

sich lautlos auf --. Dann geht ein Bild hinein,

geht durch der Glieder angespannte Stille --

und hört im Herzen auf zu sein.”

A hasonló a hasonlónak örül. A hasonló a hasonlóra vár. Kivár. Közben verseket mond, Scheiber Hugót bámul, meg Heine és Rilke verseket olvas. Tehetne mást? Man sieht nur, was man weiß…