Diary of Cardinalis

Cardinalis szerint...

Cardinalis szerint...

Félálomban...

2020. július 24. - Cardinalis

Az imádság után, arra kért ne írjak. Hallgassak. Egy sort sem. Egy betűt sem. Arra kért, hogy most hadd intézze Ő a világ dolgait. Ne akarjak, ne fussak, ne is legyek. Ne nőjön bennem gondolat, ne szívjam mélyre a levegőt, csak kapkodva, mint egy kislány, aki két sírás között a párnába zokog. Csak tartsak ki. Ne álmodjak, ne babráljak, ne menjek, ne várjak. Legyek mint félős szú a fában, mint pók a hálójában, mint vadász a lesen, mint horgász lélegzetvisszafojtva a meg-megmozduló kapásjelző előtt. Legyek csöndkirály.

Aztán ma valahogy a youtube mélyéről előkerült a Ten Sharp (rég elfeldett) élő felvétele. Az MTV unplugged sorozatban, amikor egy zongora, egy szaxi, meg Marcel Kapteijn adja elő a You című dalt… És aztán estére komótosan, azzal a vagabund járásával besétált Leonard Cohen, hogy újból és újból előadja a Hallelujahát…

Meg találtam egy felvételt. Gregory Porter, három évvel ezelőtt a Polar Music Prize Ceremony alkalmából, leült egy bárszékre és elénekelte Sting és Eric Clapton magányhimnuszát az It’s probaly me-t. Tessék megnézni. Tessék meghallgatni, ahogy az afroamerikai barátunk nekilát ennek a nótának és Sting, az öregedő Sting csak nézi és elismerően bólogat, mosolyog, hüppög, nosztalgiázik az orra alatt… Na meg talán, megkönnyezi.

Istenem… Hát minden csepp könnynek helye van az életünkben, minden szomorú percnek, minden átvirrasztott éjszakának, minden sebnek, törésnek, minden szakításnak. Minden fájdalomnak helye van az életünkben…

A minap a tihanyi apátságban imádkoztam, és az arany szenteknek beszélve, dacos fejem meghajtva mélyen, könnyek között mondtam köszönetet az „útért”.  És akkor ott az eső utáni párában értettem meg, hogy minden, de minden büszkeségem, hiúságom eredete az a félelmetes érzelempakk, amit minden körülmények között viszek magammal. Ami beszél belőlem, ami ír belőlem, ami kiszól, kikiált, ami ordít, ami dobol az érckapukon. Valami szent őrület, valami megszentelt vágy, hogy feledhető valóságomból feledhetetlen legyen. Hogy ifjú szívekben éljek, hogy ne lehessen elfeledni, hogy ne lehessen ki- és eltörölni, hogy ne lehessen sóval behinteni a létezésem helyét, hogy helyet követlejek, hogy mint egy memóriahab az élet megőrizze lelkem lenyomatát, hogy fülekbe csengjen, hogy dobbant a szívem, hogy az ajkak álmukból felderengve is tudják, milyen íze volt a csókomnak, könnyemnek…

A semmi széléről, a mélység pereméről, egy zsugorodó univerzum legszélső bolygójáról, az eseményhorizontra szegelt hokedliről suttogok még. A fehérjeláncomba komponált szimfónia, a megismételhetetlen kromoszómák dallama járja be a nyári éjjelt és keres, kutat Téged. Ha fülelsz, talán megérted. Ha fülelsz. Talán…     

 

A bejegyzés trackback címe:

https://cardinalis.blog.hu/api/trackback/id/tr6216076602

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása