Ezüst esők. Nagy higanyszerű cseppekben. Gurulnak szerteszét. Nincs szivacs, ami felszívná, nincs föld, ami elnyelné. A tavak szintje egyre emelkedik, a folyók megáradnak, a tengerek a part menti városokat falják fel. Velence víz alatt. Mintha Jézus ébresztené az alvó Szent Márkot, hogy kelj fel és járj! A vízen. Nedvesek a szavak, melyekkel egymást köszöntik a rosszkedvű szomszédok. Nedves a köhögő kutyák lehelete. Ugatni már nem tudnak. Nedves a péktől hozott kenyér és virágok helyett a penész borítja a lakások hideg sarkait. Csak a macskák nem nedvesek. Egykedvűen nézik az ereszek alól a nehéz cseppeket és egymáshoz bújva melegítik a világot.
- Ilyenkor jó, ha velem vagy apa – mondta a 7 éves forma kislány és színes gumicsizmájával nagyot ugrott egy fémszínű pocsolyába. Mintha csak egy tükörbe lépett volna, széttöredeztek a felhők, remegve hullámoztak a falak. – Apa - folytatta a kislány vékony, sejtelmes hangon – én tudtam, hogy esni fog! Azt is tudom, hogy híres leszel, mert nagy hajókat fogsz építeni. Te meg Zsolti bácsi. Nagyon nagy hajókat, amibe belefér az egész osztály és amikor elkészül a hajó, akkor elmegyünk kirándulni. Olyan nagyok lesznek a vizek, hogy a Tokaji toronynál fogunk kikötni. Nem lesz adás a tévébe. Se hírek, se mese. Tudod Apa! Semmi se lesz a tévébe még a hangyák sem fognak szaladgálni és egész nap kiütősdit játszunk. Azt nagyon szeretem. Kindrusz Petit pedig jól orrba vágjuk, mert mindig olyan erősen dobja nekünk a labdát…
- Ki mondott neked ilyet Petra? – kérdezte az apa és finoman kiráncigálta a méretes tölcsér alakú pocsolyából.
- Azt nem árulhatom el! Mert anyu azt mondta, ki fogsz nevetni. Meg, hogy te semmit sem értesz a világból. Olyan dolgokat veszel komolyan, amik nem is fontosak. Igaz, - hozzáfűzte - azért keresel sokat, mert ami Neked fontos, a többi bácsinak is fontos. – A kislány attól félt megbántotta az apját és most apró tenyerével egy picit rászorított apja kezére.
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy ismét a nagyi mesélt neked? Hm? Tudod jól, hogy csak képzelődsz! – ekkor az eső rázendített. Sűrű függönyszerű víz öntötte nyakon a férfit és a kislányt. Mint egy zuhatag. A dupla méretű esernyő szélein homályos, üvegszerű cső vette körül őket.
- Látod erről beszélt anya, hogy nem mondjak neked semmit – húzta meg a kislánya a vállát és egy picit csalódottan kezdett ballagni a nagy vízben.
Hetek teltek el így. Egyre sűrűbb és sűrűbb esőkkel. A férfihoz egyszer csak sötét öltönyös alakok jöttek. Idegesen, türelmetlenül csengettek. Amikor kiment hozzájuk körbefogták és kérlelték, menjen velük. Hozzáfűzték, most megmutathatja. Itt az idő. Most kell a segítsége. Most kell az esze. A képzelőereje. A férfi maga elé bámult. Még mindig nem akarta elhinni. Ha kimondta, erőltetetten nevetnie kellett, kínjában: soha nem látott vizek öntik el a medencét. Európa közepén cunami fenyeget. Hajó kell. Nagy hajó. Hatalmas nagy bárka. Amibe beleférnek, ami elbírja az embereket. Elbírja a legfontosabb értékeket. Festményeket, filmeket, szobrokat, könyveket, na meg az állatokat. Nagy hajók kellenek, amelyek akár hónapokig is bírják a vízen. A férfi állt, körötte a küldöttek sűrűn beszéltek, ahogy a vízcseppek bombázták a földet. Hosszan gondolkodott, aztán megfordult. A folyosón ott állt a felesége a kislányával és mögöttük… igen, mögöttük a nagymama integetett…
Töltike, vadas, káposztás paszuly, ludaskása birskompóttal, gulyásleves, halászlé. Csak egy néhány étel azok közül, melyeket édesanyám úgy képes főzni és tálalni, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Édesanyám nagymamámtól tanulta, ahogy azt is, hogy kell könnyű tésztájú megunhatatlan palacsintát sütni vagy éppen foszlós, omlós fánkot szaggatni.
Ezek az ételek felénk úgy öröklődnek anyáról lányra, akár a mázas cserepek, a munka becsülete és a vendégszeretet. A felénk készülő ételeknek nagy lelke van. Belefő, belesül az elmúlt 1000 év. Belegyúródik a lassan, megfontoltan a természettel egy ütemben élő vidék összes illata. Benne van a baktalórántházi akácvirágzás, a Tisza selymes vize, a bátorligeti gombák zamata. A Gúti erdőben nevelkedő csodaszarvasok combjából mennyei pörkölt fő, a folyótöltéseken cseperedő bárányhús pedig a helyben termett rozmaringgal köt életre szóló házasságot az asztalon.
Erre azért lesz mesés az étel, mert miközben az élő hagyomány elevenedik meg a házi kosztban, még a paprikás csirkét is az udvaron hajladozó kapor, vagy éppen lágyan zöldellő petrezselyem teszi tökéletessé. A nyár melegét ízzé őrző boskobak, a pirosló jonatán pedig a kacsamellel köt örök barátságot. Csupa érzékiség, csupa afrodiziákum errefelé a gasztronómia. Mintha a dunyha alatti, erotikától fülledt világot csempésznék magukkal a nők a konyhába. Mintha ott is minden a termékenységről, az életről szólna.
Roppannak a zöldségek, felvillanyoznak, erőt adnak a levesek és sűrűvé válik a vér a halmazállapotukban kissé megreformált húsoktól. Az ország keleti vidékén a konyhaművészet a nők hamiskásan csábító és odaadó jellemét tükrözik vissza. Itt még tudják, hogy az a jószág, amely boldogan kapirgál, túrja a földet, makkot és édes kukoricát ropogtat, jobb ízű ételt ad. Itt még tudják, hogy kevés olyan étel létezik, amit nem lassan, időt nem kímélve kell elkészíteni. Itt hiszik az evés boldogság. Az evés összehozza a rég nem látott barátokat, családtagokat. A megterített asztal kibékíti az ellenfeleket és kilúgozza bennünk felgyülemlett dühöt és feszültséget. Talán mert minden vacsoránál ott ül a mindenható, minden vacsorában benne van a kezdet és a vég. Ezt talán az egész nap serénykedő, majd a mosogatásnál magányba roskadó asszonyok tudnák leginkább kifejteni...
Amikor megidézem ezt a kincses örökséget, amikor írok róla és kaján vigyorral, néha -néha lehunyva a szemem, magam előtt látom édesanyámat és nagymamámat, ahogy mesterszakácsokat megszégyenítő gyakorlattal és magabiztossággal teremtenek, értelmeznek újra, reformálnak és nyugtatják meg ízlelőbimbóinkat, mindig éhes hasunkat, akkor egyszeriben megértem milyen csodának vagyok a részese. A konyhaművészetünkben ott a teremtés aktusa, ott a hagyományőrzés és az újdonság, az újítás varázsa is.
Éppen ezért is töltött el boldogsággal, amikor Rácz Mihály, a Kakukk étterem joviális és tettre kész tulajdonosa, azzal az ötlettel állt elő meg kellene szervezni a Magyar Népi Ízőrző Lovagrendet. A lovagrend feladata, hogy a népi konyha örökségét ápolja, népszerűsítse, az újításokról és a hagyományos ízek őrzőiről beszámoljon. Félő ugyanis, hogy számos ma még hétköznapinak tűnő étel az egyre gyorsuló, junk foodra épülő világban a népi, hagyományos ételeket a szakácskönyvek lapjaira száműzik. Félő, hogy a lelkes őrzők nélkül a régi szakácskönyvek csupán könyvtárakban, elfedett polcokon porosodó kötetekké silányulnak. Még most van esély, ezt ismerték fel a lovagrend tagjai, akik között vendéglátósok, mesterszakácsok és cukrászok éppúgy megtalálhatóak, mint a népi konyha és ízek más szakmákból érkezett kötelezettjei tanárok, néprajzosok, újságírók.
Most ott tartunk, hogy a Magyar Nép Ízőrző Lovagrend több mint két tucat tagot számlál, bejegyzett civil szervezett lett és a tagok a díszes lovagi ruhájukban egyre több helyen hirdetik legyünk büszkék az örökségünkre és hirdessük azt. A parádé mellett pedig komoly munkát folytatnak azért, hogy a népi ízek, mint a nemzeti kincs ízes része fennmaradjon. Nem kis feladat, de igaz szívű lovagoknak való.
A lovagrend alapítói:
Rácz Mihály, Dr. Hanusz Árpád, Körösi Miklósné, Krivács András, Cziránku István, Dr. Cservenyák László, Nyéki Zsolt, Kigyósi János, Tatai Pál, Major Tamás, Konyári Sándor, Brém Árpád, Szoboszlai Gyula, Z. Pintye Zsolt, Sarkady Pál
Amikor a romantikus lélek hallgat, akkor semmi mást nem tesz, csak egy olyan kábel után rohangál, amivel képes rácsatlakozni a világ szívében fortyogó magmára. Képes, akár illegálisan is letölteni a bolygó EKG hegyeit. Suta sorok. Suta magyarázat arra, hogy hová tűnt a lázas, össze-vissza dumáló kisfiú, aki már 2008 óta rója a szövevényes sorokat. Hol van a magát újságírónak képzelő kölök? Hol vannak azok a nehéz, lázas napok, amikor minden, korábban összepréselt ajak közül valami kristálytiszta, meglepően őszinte gondolat született, amivel aztán meg lehetett szólítani a világot.
Kiégtünk Vladimir? Beledobtalak a levesbe. Megégett a lábad feje. Pedig emlékszel? Forró csokoládé kúszott a nők köldöke felé és nyaltuk a világot, mintha csak erre születtünk volna. Faludy volt az isten. Verseit motyogtuk miközben ujjaink spagetti pántos tangákat gyűrtek vadul.
Amikor két test egyesül, angyalok ülnek az ágy végébe. Amikor egy nő és egy férfi egyesül, a legszebb angyalok ülnek az ágy végébe. Nézik, habzsolják a real-time, szaporodási ösztönre és kémiára fogott érzéki pornót. A nagy kegyelemet, az Öreg ajándékát.
Kiégtünk Tárkony Úr? Fejünk az egekben, vágyaink a disznók előtt, a koszos malacok között. Befeküdtem a sárba, de a fejem tiszta maradt. Goethébe kapaszkodtam. Hogy az igaz ember, majd igaz utat, hogy a bűn közben is tudja, melyik a helyes út. De nem álltam ellent. Uram, gyenge a test és erős a bennük munkálkodó rosszaság.
Kiégtünk Halál Úr? Jött a danse macabre. Jött egy rezesbanda képében és egy utolsó tangót kínált fel egy nyári teraszon. Apák ágyában háltam, lányaikkal. Anyák poharából ittam kéjt és csilingelve csókoltam, akár egy kisvonat.
Kiégtünk tajtékos Napok! Amikor mezítláb táncoltunk az éjjeli országúton és viharban kerestük a gyönyört. Testünkön egyszerre folyt a veríték és a sűrű szemű eső.
Kiégtünk kedves Kamera Úr? Csak a szemünk nem öregszik.
Néztük a Vidort, akár a Jesenicei öbölben a két makrélát kergető delfint és vártuk, hogy valaki, egy halból köpött Jónás, egy égő csipkebokorban edzett férfi, egy lajtorján csúszó remete vagy éppen egy oszlopon prédikáló rabbi intsen; megérkeztetek. De semmi.
Úgy imádkozunk már, mint a tolvajok. Úgy imádkozunk, mint a profi rablók. Minden szavunk arany. Minden kérésünk dicséret és nyelvünk sima, mint egy káderé.
Isten, ha adnál egy nagy füzetet, amibe minden nap csak egy mondatot kellene írni a szerelemről és hosszú életet adnál. Hosszú, sűrű napokat. Hosszú, nehéz napokat, melyeken a lélek úgy ömlik ki, mint a rizses zsákocska és pereg a mag. Pereg a magvas gondolat, akkor bizony megírnám az enciklopédiád uram. Szerelemről, szeretetről. Csak egy mondat. Egy évben 365. Egy évtizedben 3650-nél is több. Gyűlne a hang, a szó, gyűlne a mondat és akkor egyszer csak visszaolvasva, mint felfelé hajózva a Neretván, rádöbbenne az ember, hogy körbeölel minden tudás. Így tanulnánk meg a Mester nyelvét. Így lenne miénk minden árva Margarita. Így lenne minden csók tudomány és minden szeretkezés kísérlet az örökkévalóság elnyerésére.
Élni kell. Nincs mese. Élni kell a Vidoron miközben Kaszás Gergő, Pokorny Lia, Alföldi Robi, Bozó Andi, Mucsi Zoli, Csákányi Eszter, Ónodi Eszter, Fullajtár Andrea, Kern András játszik. Pálos Hanna pedig csodabogár a borostyánomban.
Az igazi nosztalgia az, amikor az elsőket idézed meg. Például, amikor először olvastam el Solohov Csendes Donjának első kötetét, amikor először villanyozódtam fel a Szabó Páltól, amikor először taglózott le James Jones világa a Most és mindörökkében. Amikor először égett belém az Othello és Shylock.
Furcsa ez. Az ember először megtanul körülményesen, körmondatokban, idegen szavakkal. Az ember megtanul játszani, mint egy ripacs, széles gesztusokkal, nevetségesen. Az ember megtanul egyre hangosabban, nevetni, hörögni, krákogni. Aztán egyszer csak megáll egy tükör előtt. Meg sem ismeri, utálja ezt a művi, kitanult, kiégett arcot. Rádöbben, hogy az lenne a legjobb, ha egyetlen szóba, mint egy gyémántból készült dobozba. Egyetlen szóba képes lenne belesuttogni az élet értelmét.
Tanulj meg játszani, tanulj szavalni, énekelni és hangszeren játszani. Ne gyűjts, ne félj, csak szeress. Ennyi. Ez legyen a síromra írva. Ha vándor megállsz. Olvasd el bátran. Nevess. Igyál egy pohár tiszta pálinkát az egészségemre.
Splitben, ahol fényesre járták a márványt az emberek, láttam egy esküvőt és egy énekest. A modern bárd mellett, apró párnákon nők ültek, kezükben nagy poharakban Plavac. Kortyoltak egyet és közben a csillagokat néztek. Távol jártak, messze a Diocletianus rendelésére emelt falaktól. Ott jártak, ahol férfiak születnek. Olyan szép bőrű, ritka szőrű, szögletes állú, állhatatos férfiak. A férfiak pedig az álmodozó lányokat nézték és megértve vágyaikat, szép bőrű, szögletes állú és állhatatos férfiakká váltak.
Mindenki mást szeret ebben a városban! – nevetett a vőfély egy sarokkal odébb. Mindenki más után koslat. Mindenki másra büszke. Mindenki más istenhez imádkozik, mindenki mással, máshol lenne boldog. Mindenki mással kötne házasságot. És miközben megy a kergetőzés felváltva nevetnek és sírnak. Pulyák lakják ezeket a régi falakat! Pulyák fészkelték be magukat és a kapualjakban minden este macskák és óvatlan párok párosodnak. Egyszer itt akartam szerelmes lenni, de boldog boldogtalanságomban hazáig szaladtam. Hozzád…
Úgy tartalak magamnál, mint az éjszakát. Úgy tartalak meg, mint egy féltve őrzött bort. Úgy vagy az enyém, mint anyám szeretete, ami billogként billeg a szívemen. Amikor szeretlek, anyámat szeretem benned és a nőt, aki képes kiszakajtani anyám karjából, csábítani a szilvakék éjszakába és úgy nyitod meg magad, mint amikor a Ringló gyümölcsét két újjal túrom ketté, hogy a csontos mag szinte kicsusszan, kiröppen a mézes rostok közül. Pálinkát főzök a szerelmedből. Sokszor párolom, sokszor leszűröm. Nem akarok mást csak a színtiszta cseppeket, melyek édesen marnak vérpettyes csatornát a szívemig.
A város egyre hangosabb. Kalapácsok és bénán siető magassarkak kopognak, mint valami őrült, biomechanikus harkályok. Az autók egyre erősebbek, a sofőrök egyre türelmetlenebbek és úgy tűnik egyre kevesebb a járda, a bicikliút és a hozzájuk tartozó gyalogos és biciklis. A város nem lüktet, nem él, hanem szenved és jajgat, sípol mint egy rút fekély. Zajtérképek készülnek, számokkal melyek nem beszélnek a megzavart álmokról, az olvasni képtelen tömegekről. Senki sem pisszeni le a lármázót, mint a filmbéli könyvtárban.
A zaj megrövidíti az életet, betegséget okoz és ventillátorrá változtatja az aludni képetlen embereket.
Vannak emberek, akik a maguk abszurd módján állnak bosszút az egyre hangosabb és egyre kíméletlenebb városon. Torz lelkű, vadorzó kutyákat vesznek, melyek minden hangra, minden mozdulatra, egyszerűen mindenre ugatnak. A vérgőzös gazdák, véreres szemű kutyákat tartanak. A gazda a világra mérges, a kutya mindenkire, akit a gazda utál. Járókelőket, szomszédokat, kicsiket, nagyokat, más négylábúakat sétáltató városlakókat, cigányokat, tirpákokat, fehéreket, feketéket válogatás nélkül vicsorognak a kutyák. Csaholnak, vonyítanak, hangosabban ugatnak, mint ahogy a Jerikó falait is bomlasztani képes tűzoltó szirénák otrombán beugranak a lakásokba.
A csend az imák suttogva emlegetett része lett. Ugatás, vonítás, és csaholás ront be a templomokba. Törvény nincs. Ezzel nem foglalkoznak a városházákon. Az állatot védeni kell, de az embert? Az ember édes álmát ki védi meg? Embernek joga van lármát csinálni, kutyát tartani, de van-e joga a csendre annak, aki a lét zümmögését szeretné csupán hallgatni, nem bolond gazdák, örült jószágait? Mindenki gonosz, rossz és állatellenes, aki csöndet szeretne, vagy azokkal van baj, akiket nem érdekel más élete, nem érdekli, hogy ha nem szedi fel a kutyapiszkot, akkor abba más fog belelépni?
Vajon az szereti-e jobban a kutyát, aki nem tudja elképzelni, hogy lakásban, kennelben, láncon tartson egyet, vagy aki a lehetetlen helyen is inkább nem alszik, nem él, csakhogy egy négylábúval ossza meg életét?
- Én jobban szeretem a kutyákat az embereknél – mondja a kutyás és csókolja ölebét, majd rázárja a lakás ajtaját és nem törődik azzal, hogy a szomszédok szenvednek a vonítástól.
- Nekem a betörők miatt kell a kutya – dünnyögi a borvirágos képű alkesz, aki egy 5 négyzetméteres kennelben tart egy német juhász felmenőkkel is rendelkező őrült keveréket. A kutya minden rezdülésre ugat és a gazda büszke, hogy lám a kennelből soha ki nem engedett jószág milyen éber. Pedig a szerencsétlen pára csak nem bírja a rácsot.
- Nekem a gyerekeim hozták ide a tacskót a Csöpi mellé – vonogatja a vállát az öreg – gyerekük született és a kicsi nem tudott aludni az ugatástól.
A bébi fog, az új környék nem. Hol itt a csendes igazság?
Ahol a mocsár, ahol a Bodrog meg a Tisza egy nagy tóvá olvad össze és apró halmokon lehet csak száraz lábbal járni, ott van a nagy vitéz eltemetve. Nevét nem ismerik, arcára az öreganyák sem emlékeznek. Aranyba mártott kardját, tarsolylemezét és a félős Európát nevetve sarcoló gazdaságát hagyta maga után. Itáliában vert érméket, bizánci gemmákat, köves gyűrűket helyeztek mellé. Volt miből. A vitéz szerette elkápráztatni népét és csinos arcú, csillogó szemű asszonyait. Rajtuk és gyermekein kívül egy szilaj, gyors járású ló volt legféltettebb kincse. Most a paripa feje bizonyítja, a ló ősei valahonnan Türkmenisztán hegyvidékeiről származnak. Vért verejtékező szent lovon jött a vezér a Kárpát-medencébe, jogos jussára, hogy rendet tegyen a világban, állatainak dús füvű legelőket szerezzen, isteneinek hegyeket, népének pedig jövőt.
Sokszor nézett az újhelyi sátor hegyek felé, nézte a sötétzöld, remegő párát lehelő fákat és magába szívta a nagy magyar nyarakat. Itt kell élni, vagy ha kell, halni - mondta néha csak úgy maga elé.
A vitézről azt tartották, félelem nélkül született. Kinevette a halált, fájdalmat, azt is ha egy csata után észrevette éktelen sebekből hullik a vére.
- Legalább lesz dolga a javasasszonyoknak is, mert csak pletykálnak tudnak egész nap a vén szipirtyók! - nevetett, pedig megesett, hogy az ájulás kerülgette, de el csak nem hagyta magát.
Egyedül az Öregisten tudta, hogy van egy dolog, amitől ez mokány vitéz is retteg: népe pusztulásától. 12 fia és 20 lánya vette körül, ha éppen úgy akarta. Nagy természetéről még a többi fejedelem is csak halkan mert pletykálni. De a hideg is kirázta, ha arra gondolt, élete megfonnyad, magja elvész. Már fiatalon a szemébe égett a gyermek nélkül halni készülő, rozoga királyok sóhaja. Kik utódról, fiakról, álmodtak. Legalább egy szálról legényről, aki utánuk jön, aki vér a vérből, hús a húsból, akinek meg lehet fogni a kezét, akivel meg lehet ígértetni: jól sáfárkodik apja hagyatékával.
Igazából egy boszorka átka miatt ébredt benne félelem. Még Taljánföldön történt. Félelmetes íjával forrasztotta a szót a kócos torkára. Ám a koromhajú, égnek emelt karú asszony bemutatta félelemnek. Őt, akinek haragjától villámokat, vihart szórt az ég, akinek kegyelméből nagy lakomák idején, víz helyett bor csörgedezett a patakokban.
Azóta többet imádkozott. Hitte, hogy isten kegyelméből ki lehet forgatni ezt a csúf világot a sarkaiból.
Még a keresztre feszített Isten is ezt ígérte. A Bizánciak mint a titkot súgták meg neki: feltámadt és elvette a világ bűneit. Fiatalemberként pislogva nézte a vézna, sebeiből vérző istent, kinek testét a vér úgy festette meg, mint a csatákban túlhajszolt, féltve őrzött lovaik bőrtét. Akkor hitte el, hogy ez az isten mégiscsak minden isten felett állhat. Ez a jámbor, vézna ember, aki leszáll a keresztről és egyedül képes az egész világot megregulázni.
Hozzá imádkozott. Hagyta a régi isteneket. Ehhez a pokoli kínokat szenvedett, véres istenhez imádkozott, ki akkor sem szólt semmit - csak jámboran mosolygott -, mikor ellenségei úgy döntöttek, kivégzik…
Kint a tűznél a regös kezdte el kobzát pengetni és megidézni az ősi istenek tetteit.
- Énekeltek a világba, de magatok sem hiszitek szátok szavát - dünnyögte. Énekeltek olyan isteneket magatokhoz, kik soha erre nem jártak és nem is tudják másnak mit jelent ez a vidék.
Szélütés vitt el. Egy szeptemberi hűvös éjjel. Szélütés. Nagy temetést rendeztek. Napokig sírtak a népek. Papok jöttek, hitük szerint búcsúzni az élettől. Napokig jöttek barátok, ismerősök, harcos társak és szent fejedelmek. Napokig csak szomorúság töltötte meg a napfény terhes őszi napokat.
Zsolt, 36 éves nyíregyházi újságíró, Gábor, 34 éves köztisztviselő, János, 35 éves fotóművész, Gyula, 38 éves diplomata, András, 35 éves cégmenedzser, György, 39 éves vállalkozó… Nem is sejtik, hogy mindannyian ennek a hősnek a génjeit hordozzák magukban. Nem is sejtik, hogy mindannyian hozzá kötődnek. A karcsai hőshöz, aki hozzájuk hasonlóan minden éjjel, magyarul álmodott…
A világ a szerelmet értelmezi. Coelho szerint csak akkor lesz értelme, ha Téged talál el. Mindaddig csupán egy szó marad. A világ szótárakba írja és magyarázza a szerelmet. Plátói. Csalfa. Viszonzatlan. Édes. Csúf. Szar… A szerelem – megfigyeltem - itt alszik a hajléktalanokkal együtt a Bujtosi-tó hídja alatt. Ő jön meg a legkésőbb, mindig csapzott, mint egy nyolckeres pillangó, aztán a hajnal sugaraival együtt Ő távozik a leggyorsabban. Ha korán kelek látom, ahogy a nád között, maszatosan menekül az emberek elől…
Sorban
Te, nálunk a Sparban olyan hosszú a sor a kasszák előtt, hogy az álmosabbak frissre szunyókálják magukat, mire fizethetnek. Egyszer láttam egy fiút és egy lányt, akik a sor végén ismerkedtek meg és mire a pénztárhoz értek már jegyesek voltak. Egy ismerősöm - állítólag - a Háború és Békével is végzett, pedig csak egy akciós ivójoghurtért szaladt be egy esős, nyárvégi napon.
Hajótörött
Egy kis darab nyolcvanas éveket vacsoráztam. Közben azon tűnődtem, hogy a dalszövegek, meg az ember. Egyáltalán semmi sem változik. Az ember nem, legfeljebb az elátkozott tárgyak. 16 zenélős kvarcóráktól az egy nap alatt lemerülő okos telefonokig csak az idő telik.
A hajótörött meg húzza a strigulákat. A sok ember között egy hajótörött vagy. Reggel nyakkendőben be a húsdarálóba, este aranyérrel ki. Nagy testamentumot senki sem ír. Pillanatnyi érdekek, a pénz, a hatalom játszik. Néha látom, ahogy szex közgazdaságtana (http://index.hu/gazdasag/2013/06/30/a_szex_gazdasagtana/) felfalja a szorgos hangyákat.
Hol vagytok barátaim? Vagytok egyáltalán? Aki megsértődik, az nincs. Aki nem hív, az nincs, aki egy év hallgatás után nem azt mondja; a csöndben is emlegettelek, az nincs… vagy nem tudod ott folytatni vele, ahol egy éve abbahagytátok nem is barát. Persze lehetsz, nagyon egyedül odabent. Foghatod az összes bajod, a sietős félmosolyokat az elátkozott munkádra, az időhiányra, a rosszkedvre, a korodra. Foghatod a rendszerre, politikusokra.
A fenébe is, most sem áll itt senki a hátam mögött és nem mondja, mit írjak, nem diktál. Tehát szabad vagyok. Ha úgy tetszik, kimegyek az utcára és táncolok, ha úgy tetszik idecsődítem a fél világot és berúgok a többi árvacsalánnal. Persze néha, olyan bizarrul édes játszani a hajótöröttet. Akár éveken át is. Magányos farkast. Közutálatnak örvendő, pofáját tartani képtelen újságírót. Játszani önmagad kimerevített fotóját, szobrát... Játszani valami kisistent, valakit, aki képes iránytani a vonatok forgalmát, akivel paroláz az Isten.
A megváltás ott kezdődök, hogy a hit mellett okos célokra költöd a perselypénzt, beszélsz az ismerősökkel, ápolsz virágokat, barátságot, veszed a fáradtságot: magad váltod meg, más úgysem fog. Minden reggel ezt ragozom borotválkozás közben, de a hús, ez rothadt hús, csak nem enged. És akkor ott a mohóság, a gőg és hozzá az alantas, kisgatyában, sötétben is növekedni képes vágy.
Tegnap meg bőgtem. Annyira megbántottak. Távoli arc nélküli csinovnyikok, akik mit sem sejtenek egy túlérzékeny, vidéki kisfiúról.
Ma meg Figaro, Figaro, Figaro - a sevillai borbély egy munkamániás kéjgyilkos. Amadeusszal ittam az este. Ő többet bírt. Én csak néztem, ahogy mozog az elátkozott gigája. Épp úgy szereti a nőket, mint én. Nem! Jobban. Ő jobban szereti a piát és a nőket is. Én csak szeretném úgy szeretni a nőket és piát, ahogy Amadeus…
Freude, schöner Götterfunken Tochter aus Elysium, Wir betreten feuertrunken, Himmlische, dein Heiligtum!
Amadeus részegen is felemelkedik a földtől. Ordítja az örömöt. Le van nyűgözve Beethoventől. Ám borgőzösen félrekacsintva megjegyzi, hogy a Mondschein Sonate, az azért vicces. Viccesen fekete. És nevet, ahogy egy vásott gyerek.
Visegrádi egyszeregy
Ha én lennék ott, ahol most a Köztársasági elnök. Akkor vinnék egy szerződést. Egyszerű bartert. Az lenne rajta, hogy mi készítünk turisztikai, marketing filmeket, reklámokat, meg Ők is készítenek. A közszolgálati tévékben ezt időarányosan, ügyesen ingyen levetítjük. A magyart Prágába, Krakkóba meg Pozsonyba hívjuk. A lengyelt, csehet Szoboszlóra, meg a Sóstói fák alá, aztán mehet Budára, meg a Balatonhoz is. A szlováknak elmagyarázzuk, hogy Békéscsaba, meg kolbász, meg ők csináltak várost Nyíregyházából. Meghívjuk, mert itt jobb a szalámi meg sztrapacska, mint otthon és van gyógyvíz. Csinálunk Kis-Nagy Európát. A Visegrádi négyeket kiegészítjük románnal, horváttal. Leszünk hatan és turizmusban gondolkodunk. Semmi másban. Talán fociban. Kelet-Európai Ligában… Talán. A többi csak tejhab az ivóban…
A ház előtt…
A ház előtt egy középkorú hölgy, 14 éves divatból emós, metroszexuális, izékkel átszúrt ajkú, orrú fiatalokat kérdez, hogy nem félnek-e a bűntől, meg attól, hogy kimaradnak a megváltásból. Arra buzdítja szegényeket, hogy illeszkedjenek be a társadalomba, térjenek meg. A gyerekek időnként egymásra bazsalyognak, nagyon perelnének vele, de csak nem „szólnak be”, mert a nő az egyik fruska édesanyja.
A lány lilásan vöröshajú barátnője a kompánia legszebb teremtése. Ajka alatt frissen átszúrt hegek vöröslenek. Bennük ravatalozófekete, gombban végződő, goromba piercingek. Egy langaléta, talpig fekete szerkóban pózoló, emo-metroszexuális kombófiú mosolyogva mondja: a kiscsaj jól bírta a strapát! A fiú követte el a „beavatást”. Majd röhögve felel a kérdésre, hogy szerinte mit fognak a lány szülei szólni, ha meglátják a remekművet: majd jól szétbasszák a száját!
Mindenki nevet, csak a nő nem, biciklije kormányát markolászva térít, az ördöggel fenyeget, majd a tapintható hiábavalóságban hozzáfűzi, hogy biztosan szeretnének jó munkát, meg megbecsülést… Az egyik fiú, neki hegyes izék állnak ki az állából, azt feleli, metál énekes szeretne lenni. A gyulladt sebhelyes szépség tolmács, a magas fiú orvos. Kevés vér nélkül is tud szúrni, ha a piercingről van szó, egy injekció - szerinte - csak egyszerűbb lehet.
Renton, Sick Boy, Begbie, Spud, Diane, Allison, Lizzy áll előttem. Csak fiatalabbak. A szép lány most büszke, pedig nem irigylem tőle az estéjét és a holnapi napot sem az evangélikus iskolában, ahová jár. A gyulladt ajkait meg pláne nem. Most boldog, ahogy adott egy pofont ennek kirakat-társadalomnak. Boldog, mert nincs félnivalója, még nem fizet csekket, még nem áll sorba állásért, nem hívatják megalázó castingra, még nem rontja a 15-24 évesek között regisztrált 27%-os munkanélküliségi rátát. Még nem kell választania pártok és kampányszlogenek közül jövőre, nem kell reggel gyomorgörccsel munkába indulnia egy multihoz vagy azon tűnődnie, itthon legyen diplomás samesz vagy külföldön, becsület nélküli staff a mosókonyhában. Helyette lázadhat a mise és mesék ellen, hogy a bagoly vakbuzgóság meg a hit a boldog jövőben majd választ ad minden kételyünkre.
Hát nem fog. Helyette csupa válasz nélküli kérdés várja majd őket. Elvetélt pedagógusként valamiféle lelkiismeret furdalást érezek irántuk. Fáj, hogy nem foghatom a kezük és nem láthatom el őket tanácsokkal. Fáj, hogy nem élhetem át újra a felnőtté válás csikorgó kínjait.
Az igazság, az út, az élet… Ha még egyszer kezdhetném gnosztikus lennék. Vagy birkapásztor. Vagy meg sem születnék. Átadnám a helyem és a lehetőséget másnak. S lebegnék, ahogy illik a vizek felett. Talán csak kicsit születnék meg. Úgy foghegyről. Ilyen beteg szívvel és processziós idegekkel soha. Mert születni úgy kell, mint a megváltó gondolat; hirtelen és elsöprő erővel. Születni úgy kell, hogy a 14 évesek ajkából kihulljon a vas és makulátlan bőrükről elpárologjanak a buta tetkó feliratok.
Megy a nyár, mint egy vonat. Valaki dobol hozzá, valaki kattog vele. Megy a nyár, sodorja magával az embereket. Viszi a vonat a fiatalokat, hogy aztán kék vizű tavak és tengerek partján dobálja ki őket. Egyszer, amikor éppen magával ragadta a vonat egy nyáron, a töltés mellett ülve láttott egy embert. Egy férfit. Fogai közt egy fűszál és guggolt. Szövetnadrágban, elegáns ingben, levetett cipővel mezítláb a sínek mellett. Nézte a férfit és sajnálta. Sajnálta, hogy nem jön velük, hogy talán nem is érdekli a vonatfütty, a távol kéjtől terhes ismeretlensége. Akkor még azt hitte a világ meghajlik a sínek alatt és olyan nagy ez a focilabada, hogy ha elindul egy vonat, az vissza a másik irányból talán soha nem érkezik meg.
(a tükör)
Ma reggel, az egyik piros lámpánál nem bírta tovább. Lehajtva a napellenzőt egy furcsa ember nézett szembe vele. Egy megöregedett, ráncoktól terhes ember, egy őszes hajú samesz. Kiszállt az autóból letépte magáról a nyakkendőt és lerúgta a cipőt a zoknikkal együtt. Aztán addig ment, amíg egy vasúti átjáróhoz nem ért. Neki a barna töltésnek. A kavicsok gorombán sértették fel a talpát. Aztán, amikor kiért a városból, maga mögött hagyta közel négy évtized összes lomját. Megértette. Ennyi volt. A hegyről már csak lefelé vezet út. Hiába harapdálta véresre az öklét, hiába kente másra, odabent mint egy pofonegyszerű matematikai képlet bizonyítása a képébe ordította; te vagy a felelős. Te vagy a felelős a kudarcokért, te vagy a felelős az elszórakozott, apró pénzre váltott, elfecsérelt időért. Akkor bőgni kezdett. Bőgni, mint egy ötéves. Rohanni szeretett volna. Végig a rozsdás, gazzal benőtt töltés mellett, hátha a dombok mögött a kanyarok után vár rá egy nagy, lüktető vasútállomás. Várt. Mindig csak várt. Várta a nagy dobást, a történelmi pillanatokat. Ült és bámult, mikor fordul be az utcájukba a megváltás. Ám az utcájuk túl messze volt a könyvekbe illő történelemtől.
Végső elkeseredésében a sínekre feküdt. Ám amikor rezegni kezdtek a vasak, felugrott. Nem tudta megtenni. Leguggolt és bőgött. Ennyire futotta tőle. Megkönnyezni a tyúkszaros életét. Ott guggolt a kedvenc szövetnadrágjában és a 100%-ban pamut kék fehér csíkos ingjében. Piszkosan, maszatosan. Hitehagyottan. Felismerve, hogy legfeljebb érdekes kisember-tanulmány lehet belőle, filmfőhős már nem. Egy fűszálat kezdett rágcsálni. Még látta, ahogy elsuhan a vonat és egy nyitott ablakon át egy 10 éves forma fiú bámulja, szánakozón. A vonat Balaton illattal kattogott tovább. A férfi lehunyta a szemét és arra az estére gondolt, amikor 8 évesen könnyesre sírta a párnáját, mert nem tudta hová tette a képregényeit és hiába törte a pici fejét nem jutott eszébe hol hagyhatta el azt a fényes tollat, amit az édesanyjától kapott, amikor először utazott a Nagy Vízhez.
Nagy nyár lesz. Kövér szemű esőkkel és forró napokkal. A lombok szerelemről súgnak össze a hátad mögött. Amikor a folyóban fürdesz, kéjsóvár halak simogatják a barnára sült bőröd. Egy diófa alatt, pedig végre megáll az idő. A levendula mezők között Mester és Margarita táncol felém...
Azt hiszem a legélhetetlenebb emberek a politikusok és a bankárok. Még soha nem hallottam tőlük emberi érzésekről. Számokról, hatalomról pénzről papolnak. Be nem áll a szájuk, arra hivatkoznak, hogy mindent látnak és hallanak. Pedig süketek, vakok, némák. Az emberek kinevetik, szidják őket...
Csókolj meg! Érzed, milyen csokoládés? Jegeskávét szürcsöltem. Este rozé lesz, hozzá rozmaringos sült csirke, na meg hosszú fényű naplemente. Dobáld abba az árokba múltad, félelmeid, a ruhádat. Mondd mit vehetnek el Tőled, ha még rímet dobban a szíved?
Vajjon a halandó igaz-é Istennél: az ő teremtője előtt tiszta-é az ember? (Jób 4/17)
Vajon megrendülne-e a hite, ha a felekezete papjairól nagyon is világi stiklik derülnének ki? – kérdezi az ügyvéd. Fekete talár, zöld nyakkendő. Mintha egy darab mesterséges szabadságot, egy falat jogperelt rétet kötne a nyakába.
Próbálom elképzelni a pokol nélküli világot. Szent Péter időnként Zorbát küldi a kapuba, aki roppant basszusával úgy ráijeszt, az amúgy is beszari lelkekre, hogy azok majdnem hazáig szaladnak. Aztán, amikor már a sírásra, meg fogcsikorgatásra kerül a sor elneveti magát, és mind a 32 fog villog. Nevet, mert tudja, nincs pokol, talán még bűn sincs, csak az isten végtelen kegyelme.
Néha azt szeretném, ha lakat kerülne a számra. Játsszunk csendkirályt! Játsszunk belül élőt, befelé beszélőt. Játsszunk némát, bűntelent, bölcset, játszunk kétségbeesettet….
Amikor megy haza és közben a kínzó, igazságot óhajtó gondolatok, mint hideg, sziszegő kígyók kúsznak végig bokán, csuklón, szíven, akkor hal szeretne lenni. Rántott hal.
Van-e jogom megrakni a tűzet? Van-e jogom kétségbe vonni a nagy tervet? Van-e jogom kételkedni? Van-e jogom meghátrálni, csöndben maradni? Van-e jogom ítélkezni, befolyásolni, információkkal üzérkedni? Van-e jogom élni???
Ma a sötétségbe csavart kertben valaki szemezett velem. Szárnya volt és megnyugtatóan csillogott a szeme. Valaki ma éjjel a kertben, azt súgta: ne félj! Ma éjjel valaki azt mondta: járj hited szerint! Bátortalan lépésekkel, de elindultam. Elindultam az Isten igazsága felé…
…hisznek a kristálypalotában, amely örök időkre szól, lerombolhatatlan, tehát amelyre nem lehet majd titokban nyelvet ölteni, és nem lehet zsebben fügét mutatni neki. (Dosztojevszkij)
Nem tudom megtanulni a tiszteletet. Úgy állok előtte, mint egy semmihez sem hasonlítható nyelv előtt, amire nem áll rá a szám. Bár igazából nem is a tisztelettel állok hadilábon, hanem fattyaival; a szervilizmussal, a hajbókolással, hamis hízelgéssel. Dosztojevszkijre reflektálva, rettegek a szervilisek, a csinovnyikok, a mamelukok, a bolond rajongók építette hamis kristálypalotáktól, melyben csak feszengene a magamféle.
A politikát egyre inkább úgy képzelem el, hogy tehetséges, bölcs, nagy tekintélyre szert tett közéleti személyiségek szövetségéből népmozgalom válik, ami államformáló rendszerré növekszik. A vezetők normái, természete, világnézetük, erkölcseik pedig (idealista értelemben) követendő mintát biztosítanak.
Amikor az európai demokráciákról, mint jelenségekről beszélnek, akkor azonban egyre többször csak mosolygok. A politikusok sok esetben kontraszelektáltak és nyíltan profitérdekeltek. A nép négyévente egyszer szavaz, ekkora népfelséget és jogállamot pedig kipiálják. A hatalom művészetéhez azonban jobbnak látják, ha a népnek már semmi köze sincs. Legfeljebb el lehet azon rágódni, hogy a politikusok akarata valóban egybevág-e a népével.
A népfelség - úgy tűnik - baloldali és liberális maszlag. Persze az is igaz, hogy még a legmerevebb nacionalistáknak sem sikerült úgy átmosni a nép agyát, mint a látszólag a „népért a néppel” rajongó kommunistáknak. A liberál-dílerek pedig azt bizonyították, a szabadság helyett inkább a szabadrablást szeretik, a népet pedig kozmopolita droggal kábították.
A drog azért hatott gyorsan, mert Magyarországon a rendszerváltozásnak csúfolt össznépi abszurdban könnyen lehetett a kasztrendszerétől, nemzettudatától, egyházától, istenétől megfosztott, még textilszagú konfekció-társadalmat új, látszólag könnyen emészthető eszmékkel bódítani. Csak a mellékhatásokról nem beszélt senki. Hendikep demokrácia épült, melyben olyan értékek, mint a szolidaritás, a tudás, a szociális érzékenység csupán a populista kampányszlogenekben léteztek.
Ettől függetlenül volt néhány jó évünk. Volt néhány szerethető esztendő, amelyben nőtt, sőt esetenként még virágzott is a gazdaság. A válság és a bénázás azonban erősebbnek bizonyult: mindent elvitt. A nincsnek nehezen lehetett örülni és még nehezebb volt belőle felállni...
A napokban volt egy kijelentés, amitől azonban jobb kedvem támadt. Áder János, köztársasági elnök azt mondta, ha a visegrádi négyeket egy egységként kezelnénk, a világ 15. legnagyobb gazdaságát kellene üdvözölnünk a kvartettben. Örült beszéd, de van benne rendszer… (Abba most nem menjünk bele, hogy ebben a visegrádi dübörgésben kinek nagyobb és erősebb a lába és ki az, aki inkább csak haszonélvezője annak, hogy a befektetők a térséget, - portfóliók alapján - valóban egy egységként kezelik.)
Inkább arról beszéljünk, ha a gazdaságról, pénzről van szó, milyen egyszerűen tud az identitását erősen hangsúlyozó állam is határt átlépni és nyitni Európa felé... Persze logikus, hogy a tőke és hozadéka a jóléti állam sokkal fontosabb, minthogy a múltban milyen frusztrációkat vagy éppen örömet okoztunk egymásnak. Vajon felismerjük-e, hogy együtt erősebbek vagyunk? Felismerjük-e, hogy van felhajtó erő nemzetben és tradíciókban is? Látják-e Brüsszelből, hogy elefántcsonttornyokból nem lehet konföderációt építeni?
Ám mielőtt még dühből széttépnénk az uniós tarka-barka népszőttest, vajon észrevesszük-e, hogy az összezavarodott, bábeli imák Európa szerte ugyanahhoz az istenhez szólnak. Múltunk, gyökereink, halottaink, céljaink összekötnek bennünket.
Amikor büszkén azt mondjuk, magyarok vagyunk, arra is gondolunk, mi állítottuk meg a Bécset, sőt mondhatnánk úgy is a Rómát, Párizst is fenyegető törököket. Amikor magyarnak valljuk magunkat, arra is gondolunk, az Abendland kultúráját mi honosítottuk meg a Kárpát-medencében, vigyázó szemeinket, tévútjaink ellenére is Párizsra, Berlinre, Londonra vetettük. A magyar értelmiség többsége mindig németül, franciául, deákul (latinul, olaszul), angolul tanult és erős cezúrát húztunk, ha ortodox pópákról és tatárképű keleti veszedelemről esett szó.
Ám volt bennünk valami gőg, valami semmi kis büszkeség, valami provinciális kényszerképzet, mely az örökösen barát, támogató nélkül maradt Pannóniát, Hunniát és Erdélyországot felemelte. A magyarság életigenlése, hite, nemzeti öntudta hosszú élettel ajándékozta meg Magyarországot. Ez a helyenként hagymázos népi-nemzeti álom, megmosolyogtatóan gyermeki természete ellenére is közösségformáló, megtartó erővel bírt. Ez segített elkerülni a Herderi jóslatot, mert a széles rónaságon elszórt remény felett, mindig buzgó (magyar) imádság esedezett a szebb, boldogabb jövőért.
Félek, rokonom Ady Endre most rám pirítana és azt mondaná a szamojéd erkölcsök újracímkézésével nem segítem közös ügyünket. Pedig továbbra is kérdés (ha egyáltalán kérdés), hogyan és kivel tovább? Valamikor azt üzenték, hogy hallgassunk a szívünkre, az majd megsúgja mi a helyes döntés. A szív egészséges, (némethlászlós, illyésgyulás sőt ottlikgézás) nép-nemzeti dobbanása mellé azonban ügyesebb érvekre, sőt valamiféle kiegyezésre is szükség lesz.
A siker titka az alázat. Meglássuk ki tud mélyebbre hajolni a kálomisták nyakasságát büszkén vállaló néphez.
