(kattogó nyár)
Megy a nyár, mint egy vonat. Valaki dobol hozzá, valaki kattog vele. Megy a nyár, sodorja magával az embereket. Viszi a vonat a fiatalokat, hogy aztán kék vizű tavak és tengerek partján dobálja ki őket. Egyszer, amikor éppen magával ragadta a vonat egy nyáron, a töltés mellett ülve láttott egy embert. Egy férfit. Fogai közt egy fűszál és guggolt. Szövetnadrágban, elegáns ingben, levetett cipővel mezítláb a sínek mellett. Nézte a férfit és sajnálta. Sajnálta, hogy nem jön velük, hogy talán nem is érdekli a vonatfütty, a távol kéjtől terhes ismeretlensége. Akkor még azt hitte a világ meghajlik a sínek alatt és olyan nagy ez a focilabada, hogy ha elindul egy vonat, az vissza a másik irányból talán soha nem érkezik meg.
(a tükör)
Ma reggel, az egyik piros lámpánál nem bírta tovább. Lehajtva a napellenzőt egy furcsa ember nézett szembe vele. Egy megöregedett, ráncoktól terhes ember, egy őszes hajú samesz. Kiszállt az autóból letépte magáról a nyakkendőt és lerúgta a cipőt a zoknikkal együtt. Aztán addig ment, amíg egy vasúti átjáróhoz nem ért. Neki a barna töltésnek. A kavicsok gorombán sértették fel a talpát. Aztán, amikor kiért a városból, maga mögött hagyta közel négy évtized összes lomját. Megértette. Ennyi volt. A hegyről már csak lefelé vezet út. Hiába harapdálta véresre az öklét, hiába kente másra, odabent mint egy pofonegyszerű matematikai képlet bizonyítása a képébe ordította; te vagy a felelős. Te vagy a felelős a kudarcokért, te vagy a felelős az elszórakozott, apró pénzre váltott, elfecsérelt időért. Akkor bőgni kezdett. Bőgni, mint egy ötéves. Rohanni szeretett volna. Végig a rozsdás, gazzal benőtt töltés mellett, hátha a dombok mögött a kanyarok után vár rá egy nagy, lüktető vasútállomás. Várt. Mindig csak várt. Várta a nagy dobást, a történelmi pillanatokat. Ült és bámult, mikor fordul be az utcájukba a megváltás. Ám az utcájuk túl messze volt a könyvekbe illő történelemtől.
Végső elkeseredésében a sínekre feküdt. Ám amikor rezegni kezdtek a vasak, felugrott. Nem tudta megtenni. Leguggolt és bőgött. Ennyire futotta tőle. Megkönnyezni a tyúkszaros életét. Ott guggolt a kedvenc szövetnadrágjában és a 100%-ban pamut kék fehér csíkos ingjében. Piszkosan, maszatosan. Hitehagyottan. Felismerve, hogy legfeljebb érdekes kisember-tanulmány lehet belőle, filmfőhős már nem. Egy fűszálat kezdett rágcsálni. Még látta, ahogy elsuhan a vonat és egy nyitott ablakon át egy 10 éves forma fiú bámulja, szánakozón. A vonat Balaton illattal kattogott tovább. A férfi lehunyta a szemét és arra az estére gondolt, amikor 8 évesen könnyesre sírta a párnáját, mert nem tudta hová tette a képregényeit és hiába törte a pici fejét nem jutott eszébe hol hagyhatta el azt a fényes tollat, amit az édesanyjától kapott, amikor először utazott a Nagy Vízhez.