Értékválság…

A you tube magyar nyelvű videói között MISSH feat. Manuel Ments meg című nótája hódította meg a képzeletbeli dobogó csúcsát. Egy nap alatt 222 ezer kattintást ért el. Meghallgattam a nótát, megnéztem a klipet és borzasztóan elszomorodtam. Fülsértő autotune, egy befont hajú, mokány csávó nyöszörög, antiférfiként, hogy valaki mentse meg, mert a csaja elhagyta. Klausztrofóbiás 90-es évek elejét idéző panelfélszobában, discmannel a kezében, katódsugaras tv, VHS magnó, Casio pötyörésző, van itt minden buta, oda nem illő kellék, az ágy alól előkerül egy riasztópisztoly. Csehovnál az a fegyver, ami az első felvonásban fel van akasztva a falra, az ötödikben tuti elsül, de itt… Aztán jön a fícsör Manuel, szuprszlim szürke melegítőbe, a másik antiférfi és ráreppel, ráénekel a szuicid, fukszos, tincsenként befont Kozsófia ömlengésre a katódsugaras tévéből HD-ben… Valaki mentsen meg… - szól a refrén és érzem, igazuk van, valaki mentsen meg minket a szörnyszülöttektől, az antizenétől, valaki jöjjön és dugja fel nekik az egész juttyubot, vágja őket pofán, hogy a szenvedő trubadúr az nem ilyen, az nem kívülről vár megmentést, segítséget hanem belecsap a lecsóba, Zeuszhoz megy kisinasnak, megmutatja… És persze lehetnénk gyengék is, ha ezzel valami művészi értéket lennénk képesek felmutatni, tessék már József Attilát, Adyt olvasgatni!!! A picsába is!!! Kétszázhuszonkétezer kattintás ezé’?  Csak a vége oldozna  fel, hogy odaíródik, a vekengésnek célja lenne; világelsők között vagyunk öngyilkosságban, meg bipoláris zavarban meg...

A második meg eleldzsunior… ez legalább belemászik a füledbe, de menne ez jobban is! Mondjátok ez a cigánylatin még mindig menő? Még mindig? Aztán Bödőcs Gulyás Marcival. Az az érzésem, hogy Bödőcs úgy adott interjút, mint aki szarba lépett és érzi a büdöset párologni valahonnan, de egyelőre nem tud kiszaladni, hogy egy kiskefével kitakarítsa onnan…. Végül a nagyedik; szép hosszú magyarázkodás, hogy Karácsony miért lépett vissza Márkizaj javára…

Lakodalom, ahol több étel ment vissza konyhára, mint amennyi kijött…

A szüleim tegnap egy lakodalmas vacsorán voltak. Nem mondom hol, itt a megyében. Biztattam őket, hogy nagykanállal. Aztán kilencekor már otthon voltak. Eddig tartott mondják. Húzom a szemöldököm. „Apád már vacsorázik a konyhában!” – folytatja édesanyám. Mert a lakodalmas húsleves katasztrófa volt, a töltött káposzta csípett, de más ízt nem sikerült kihozni belőle, pikánsan lett üres, a rántott hús még tegnapelőtt sült, volt ideje dermedni, szíjat lehetett volna belőle hasítani, a tarja ehetetlenül indult a moslék irányába… A süteményekről meg a szárazság halkuló hangján nyilatkoztak... 

Ételkritika

„Na ezért nem járok én étterembe!” – koppan nagyot édesanyám bírókalapácsa. Iszonyú jól főz a szentem. A húslevese mesés, a töltött káposztája legendás, és tudja, hogy a rántott húshoz nem elég a jó hús, 100-as liszt, leheletvékonyan, házi tojás, napsárgán, meg a darálón darált házi panír, amihez a pankómorzsa csak jelenthet. Ennyi. És frissen, friss olajban hogy, amikor eléd teszi a petrezselymes rizzsel, aki süsse meg a szádat. Nem kell hozzá nagy tudomány, csak figyelj oda, csak tiszteld a vendéget… Én meg ódákat zengtem korábban a lakodalomnak helyet adó étteremről, hogy micsoda ételkölteményekkel várják a vendégeket. Két jó mesterszakács is dolgozik ott, de persze, tegnap egyik sem dolgozott, talán a helyi közmunkások főztek, vagy mittudomén. Csalódott vagyok…

„És ki a f.szom vagy te?”

És valóban? Ki vagyok én, hogy merészeltem kritikát írni? Hogy két nyíregyházi, belvárosi éttermet is mertem kritizálni az elmúlt két hétben? Esnek nekem. Üzenik. Mondják. Nem köszönnek. Az egyik helyen a leves hóthideg, a másik helyen a tarhonyás hús hótszáraz. De hallgassunk, mert jobb az úgy. Apám is mondja, fiam, ha rossz ne írd meg. Írj arról, ami jó. Na mondom, ez mekkora kommunista-szocialista tempó, hogy be a szőnyeg alá…

És akkor persze van tükröm nézek bele, hányszor hibáztam én is, hányszor vétettem, hányszor volt úgy, hogy nem voltam elég jó… És akkor maga-magam is kritizáljam. A bogáti városavatón például megbicsaklott a hangom a „hóhájtok” köszöntésénél. Egyetlenegyszer és bizony, azt magamnak este 1000-szer róttam fel, pedig lehet csak nekem volt kellemetlen.

Értetek, magamért haragszom nem ellenetek, nem magam ellen, hogy értsük meg, amit Bödőcs is mond a legutolsó interjújában; akkor lesz jobb ez az ország, ha jól csináljuk a dolgaink. Ha a szobafestő szépen fest, ha repülőgép alkatrészgyártó minőségi alkatrészt gyárt, ha a riporter bátor, ha a szakács jól főz. Egymástól függünk, ilyen ez a szociális háló… Mert nem egyetlen lélek vagy. Nem lakatlan sziget a semmi közepén, a fekete lyuk előtt, a szingularitás határán... 

És mi lenne ha a politikus elég bátor lenne, hogy igazat mondjon? Ha nem félnénk testvérek, egymás szemébe mondani; ez jó volt, ez meg nem? És lennénk annyira bátrak, hogy értsük, minden mondat, kritika csak egy vélemény.

Az meg olyan, mint a fing a liftben.

Jobb bent tartani.

Vagy mégsem?  

Hát próbára teszem ezt a Bolyki Jani féle jaguáros szovinyonblant is, hogy van-e benne erő, tesztoszteron, van-e benne udvarlás, van-e benne szexuális erő, meredező, képes-e kislányt hozni ide a konyhapultra, kanapéra, francia ágyba. És nem mondja majd a kislány, hogy menj anyádba, hanem ért, megért, issza a borom és szavaim. Énekel halkan, kuncog rajtam, aztán vénülő fejemet simogatja, hogy te nagy mamlasz, te már soha? Én meg mondom, dehogynem jó útra tértem, már csak egy szalonnát sütök, egyetlen tűzben, egy nyárssal, de mit tegyek,  ha eddig minden nőben megláttam a jövőmet. Egy volt csak kivétel, az meg elment, azóta nem is vagyok magam, nem vagyok ember, csak egy árnyék. Azóta futok, meg iszok, meg sugárban hányok. Néha magamtól, néha a világtól. Aztán jön a „rákábili”, meg a nosztalgia. Dzsémszbond is azért jött be, mert ment a Vesper sírjához, mert titkon, az állatálarc mögött egy érzékeny férfi vagyok. Egy érzelmes kismajom, aki szeretné, ha szeretnék, akinek folyik a könnye, ha éppen megszólítja a szíve…

És közben meg, táncolna az utcán… hadd jöjjön a rock meg a roll, és hadd emlékezzek a szádra, az illatodra, hadd emlékezzek arra, hogy kívántál, haraptál, hogy úgy szorítottad kezem, mint egy 18-as anya a hatlapfejű csavart… És már rég a tejúton járok, nyomomban kefir terem, mert az jó az összeszűkült, izgulós gyomorra is…

Megyek egy lakodalomba. Megyek. Addig megyek, míg nem a te neved, meg az enyém. Addig megyek, amíg ki nem lesz írva; ez már a tenger…

Hogy micsoda ebédlője van a Koronának! Egy hatalmas festményen, (pannón?) ott mulatozik a megye híres embereinek szép csokra, még Móricz Zsiga, meg Krúdy Gyula bátyám is. Koncertezett itt Kodály, Bartók és biztos vagyok benne, hogy olykor-olykor Gyula úr is megszállt benne, ha éppen hazalátogatott.

És az emeleti díszterem! Atyaég! Most, hogy felújították! Mese! Tündérmese! Fehér meg arany, némi bézs. Nyolc és fél méteres belmagasság, barokkos cirádák, díszítettség, szobrok, arcok…

A földszinten pub, Bika Jánosról keresztelve, a pincében meg akárkiben ott lehetett az X-faktor, a kilencvenes években, meg a századforduló első éveiben. No innen indulunk. A Koronát Alpár Ignác tervezte és 1985 óta a „city” egyik ékessége… Mondom innen kellene indulni. Jó magasról!

De ne kalandozzunk el, barátaim! Maradjunk annyiban, hogy a legendás újságíró Szoboszlai Tibin (a Jóisten nyugosztalja), (Szobi) minden délben itt ebédelt. Ez a szokása még rádiósként ragadt rá és Szobi az az ember volt, aki nem csupán a mániáihoz, elveihez, hanem a szokásaihoz is ragaszkodott. Ő szépen, előre kifizette az ebéd árát és bármi is került terítékre, mint a jó gyerek, megette. Ha jó volt, mondta, ha nem hallgatott róla. Der Mensch ist ein Gewohnheitstier, tanultuk meg Papp Lacitól a Bessenyei György Tanárképző Főiskola német szakán. Szóval, hogy az ember olyan, mint egy jószág, éppúgy a szokásai rabja… És valóban, legalább kétféle ember létezik; aki a világért sem változtat, meg, aki örökkön örökké mást akar.

Na szóval, jó két éve azt mondta Tibi, aki végigebédelt a Koronában legalább három évtizedet, hogy jobb lett a konyha, jobb ízűek az ételek és alig van úgy, hogy egy-egy fogás nem jön be neki éppen, de belátta az sem azért, mert nem jól lett volna elkészítve, hanem mert ő nem szereti. Időről-időre aztán, ha valami ínycsiklandozót találtunk a heti menüben, akkor én is betévedtem…

A hétfőkkel óvatosan!

Ahogy most hétfőn is. A hétfő veszélyes nap, azt hiszem mindenhol. A hétvége után még kevesen akarnak menüzni, mert ugye jobb helyen maradt a hétvégéről bőven, ilyenkor a túlélésre játszanak a vendéglátósok, vagy ha vasárnapról maradt egy kis pörkölt, akkor el lehet játszani egy jóféle érlelt gulyásleves, vagy hortobágyi palacsinta gondolatával… Szóval maradjunk annyiban, hétfőn csak a bátrak villantanak, csak a kezdők nagyzolnak és mondják Korda György hangján, ez „óllin”!

Így volt ezen a hétfőn is a Koronában. A terasz csalogatott, tudtuk, két nap még a manierista nyár, hétágra sütött a Nap, tombolt a vénasszonyok nyara, mentünk hát élni, és hiába nem villantott nagyot a táblán a krétakori felirat, leültünk.

Magyaros krumplileves, tarhonyás rizs.

Bánja a bokám, csak jó legyen! Csak jó! Meg őszintén! Jut eszedbe otthon tarhonyás rizst fabrikálni? Ugyan, az bizony az általános iskolai „resztaurantok” örökös kiváltsága. Persze felidéztem magamban, hogy Szobi Gyusziék főztek itt a Kossuth téren, ukmukfukk, jótékonyságból olyan pásztortarhonyát, hogy elbőgted magad a gyönyörtől, de hát mondom ez csak egy manic Monday, a menük szolid, dísztelen, durván hétköznapi világában. Valahol a vadkeleten. Történetesen Nyíregyházán.

Szóval megjött a leves. Számomra értelmezhetetlenül; pirított kenyérkockával a tetején. Valahol félúton a főzelék és a leves között, fanyarul savankásan. Szóval kicsit az ecettel gazdagított krumplifőzelék felé félúton, csak több vízzel. Ízre meg babérral házasítva a trumixolt főtt krumpli. Nem rossz. Nem rossz. Ilyet még nem ettünk, de nem az igazi.

A szóda pont jól jön, öblít vár, jöhet az a tarhonya. És érkezik is, egy kis csemege ubival. Kell is, szükség van rá, mint a süllyedő Titanic esetében némileg több mentőcsónakra… A tarhonyás hús pont, mint a suliban, amikor Marika néniéknek jobb napja volt. A hús sovány, a tarhonya kellőképp puha, zsírunk az akad. Kell is az, már mindenki csak olajban gondolkodik, mint Jockey a Dallasban. Fűszeres, só, bors elegendő benne, csak éppen száraz. Nyelheted, mint kutya a kedvenc száraz tápot, de attól még száraz, mint a Kalahári.

A kávéjuk jó, a tulajékat ismerjük, kedvesek, remek emberek, a kiszolgálással semmi baj. (Ők is itt ebédeltek, egyébként...) Nehezen is kritizálok. Mert az íze sem volt rossz, de ez akkor is csak elmegy. A szódával. Sok szódával. Hétfőn, a csudálatos indián nyárban. De bármilyen legyen is ez a hétfő, tudjuk, hogy ide még visszajövünk, mert tudnak ők, ha éppen nincs hétfő, meg ha akarnak. Hát kérjük szépen; akarjanak!  

Nota bene: kattints!

Motoros lábtámasz, érintőképernyőről vezérelhető klíma, családi részleg, csendes fülke – Nyíregyházán mutatta be a MÁV a legújabb fejlesztésű IC+ kocsikat. A hétvégén még csak megcsodálni lehetett az új járműveket, ám a szerencsés utasok a napokban már élesben is kipróbálhatják a MÁV legújabb büszkeségeit. A magyar vasúttársaság ráadásul mostantól nem csak keleti kényelmet biztosít az utasoknak, de nyugati sebességet és versenyképes menetidőket is ígér.  

A Vércse és Viola kör IC-k utasai próbálhatják ki először a vadiúj IC+ kocsikat. A MÁV vezérigazgatója elmondta, két hétig felár nélkül használhatók a Szolnoki Járműjavító új büszkeségei. A nemzeti vasúttársaság ilyen kocsikat kíván hadrendbe állítani a főváros és a megyeszékhelyek, azaz a nagyobb vidéki települések között. Ezzel pedig nagyot lépnek afelé, hogy olyan kényelemben, színvonalon vonatozzunk, mintha az áldva-átkozott „Nyugaton” élnénk. Az első osztályon van minden, ami villantós; érintőképernyőről irányítható klíma, meg gombnyomásra működő lábtámasz. Létezik csendes kocsi a pihenni vágyóknak. Sőt a másodosztály sem piskóta, ott meg például külön szeparét alakítottak ki a családoknak, az ülések mindenhol formatervezettek és anatómiailag is megfelelnek. Az első osztályon persze, valódi bőr recseg majd alattunk. Illetve nem is recseg, mert egyszerűen csak puha, azt hiszem napa bőrből készült a kárpit.

160 az álom!

A MÁV ráadásul a keleti kényelem mellé, tisztességes büfé-kocsit is kialakított és még ígérni is mert Homolya Róbert, elnök-vezérigazgató. Sietve tette hozzá, jövőre Debrecenig végre tokkal-vonóval elkészül a vonalfejlesztés, ami azt jelenti, hogy végre Budapest és a cívisváros között már 160-nal is suhanhatnak a vonatok. A sínek, szerelvények már egyébként is bírnák, most a kiszolgáló berendezések fejlesztése folyik.  Ha minden összeér, akkor jöhet a száguldás.

A vonalfejlesztés pedig megy tovább! A következő cél, hogy Nyíregyházáig is 160-nal suhanjanak a szerelvények. A szabolcsi megyeszékhelyen ez pedig azt eredményezheti, hogy például a Tokaji úti vasúti átjáró, aluljárót kap, amivel több évtizedes álom válik valóra. Itt ugyanis rendszeresen előfordul, hogy sokat kell várakozni az autósoknak. A forgalom nem kicsi, itt található az ország egyik legnagyobb piaca, és az átmenő, ingázó forgalom is jelentős.

Bevallom őszintén, azt hittem a MÁV emeli a tétet és rögtön 200 km/h-ás sebességet ígér. Ezek az IC+ kocsik ugyanis bírnák a tempót… Így végeredményben az hangzott el, hogy Debrecenből valamivel több mint két óra körüli idővel lehet kalkulálni a Nyugatiba érkezéssel. Hogy ez sok vagy kevés, azt mindenki döntse el maga.

Májusban, egy Oscar-kisbusszal két óra alatt érkeztem haza Nyíregyházára. A viteldíj sokkal olcsóbb volt, mintha vonatoztam volna, ám kényelemről nem beszélhetek. Heten összezsúfolva, mint a szardíniák üldögéltünk és alig vártuk, hogy a kényszerű auravizsgálat véget érjen a szabolcsi fővárosban.

A vonat ettől sokkal kényelmesebb, van asztal a lap-topnak, és egy kis felárért, még valamiféle privát szférát is vásárolhat az egyszeri utazó. Már most írom, hogy az IC+ kocsik használata október 25-e után plusz ezer forinttal terheli meg majd a pénztárcát.

Másrészt, azt is fűzzük hozzá, ha a zsúfolt M3-as autópályán baleset, torlódás alakul ki, akkor máris oda az Oscar előnye. Sőt, a biztonsági szempontból se elhanyagolható. Nyugodtan kijelenthetjük, vonattal utazni százszor biztonságosabb, mint autóval…

Az utolsó érvem pedig zöld. Magyarország az unió többi tagállamával együtt vállalta, hogy 2050-ig 90%-kal csökkenti a közlekedésben keletkező üvegházhatást növelő gázok kibocsátását. Ehhez pedig minimum duplájára kellene növelni a vasúti személy- és teherforgalmat.    

Tudom mit gondolsz kedves olvasó! Lennél te zöldebb, ha a vasúti közlekedés, gyorsabb, kényelmesebb, tisztább, megbízhatóbb és olcsóbb lenne. Mert még emlékezünk arra, hogy 2:45 perc alatt értünk fel Pestre a 90-es évek közepén. Akkor Nyíregyházáról indultunk, és csak és kizárólag Debrecenben állt meg az IC. Ha most két és fél órát ígérnek, az még kevés lesz ahhoz, hogy tömegével csábítsuk vissza az utazókat. Az elmúlt években a késések, a zsúfoltság, sok esetben előforduló fejetlenség és egyéb őrület teljesen elfordította az embereket a vasúttól. A hosszú zakatolás csak arra volt jó, hogy ha Pesten jártál egyetemre, volt 3 és fél órád arra, hogy tanulj... Pedig az irány jó lenne. Jó lenne kényelmes, gyors vonatokkal utazni. Ha és amennyiben… A tervek, álmok jók. Legalább is a megtekintett IC+ kocsik alapján!    

Az egyik nyáron, nagy bánatomban azt sem tudtam, hogyan lesz tovább. Már-már ott jártam, hogy külföldre költözöm a szívem elől, akit egy lány ellopott. Szóval, ebben nagy bánatos állapotomban, Szoboszlai Gyula, aki apám helyett apám, beültetett a kocsijába, és elvitt Monokra. Útközben tervekről, évekről, álmokról beszélt. Meg arról, hogy a vendégház kertjét teleültették kajszival és lesz abból még pálinka is. Meg kell majd kóstolnom, véleményt kell mondanom. Meg sem állt a nyelve, ahogy szokott. Az én gondolatom meg messze járt, a lánynál, és azt sem tudtam, hogyan dolgozzam fel a velem történteket, de Gyula csak mondta a magáét, azzal a pergő szavajárásával, kizökkentett, terelte a gondolataim, majd azt mondta; az élet megoldja a legnehezebb feladványokat. Így vagy úgy, de megoldja.

Emlékszem arra, amikor Gyula ült így nálam a Bujtoson, néhány évvel korábban, fogalma sem volt, hogyan tovább, mi lesz velük. Az élet akkor is megoldotta feladványokat.

Persze, arra is emlékszem, amikor életemben először Stroganoff-bélszínt készítettek nekünk még a főiskola konyháján, mert talán akkor lett Venesz-díjas? A Jóég tudja csak, hogy miért, de bekerült a híradóba és jó vendéglátóként, ott a kamerák előtt főzött és vett le minket a lábunkról a csodálatos ízekkel. Gyula emlékszel? Hogy faltunk, Lőrinczy Kornéllal, meg Nyánku Mikivel, Te meg Cica, csak néztétek az éhes médiamókusokat…  

Aztán jött a chef-csata, meg a Mestervacsorák sora. Bár Tarczy Gyula, sokkal jobb konferanszié lett volna, te bíztál bennem, meg mondogattad, megellik az három tőggyel is; Z. Pintye is megoldja.

Sokan Gyulát szigorú tanárként, főnökként, mesterként ismerik. Kérlelhetetlen, impulzív, odamondogatós és nem fél konfrontálódni. Emlékszem a kis Gyuszinak volt egy barátnője, szintén szakmabeli, úgy félt Tőled, hogy az már legendás. „Gyula bácsi olyan szigorú…” – mondta nekem és én nevettem; egy emberről beszélünk?

Mert én a csupaszív, segítőkész, mosolygós mesterszakácsot ismertem meg benned, aki mindig megkínál, étellel, pálinkával, aki mint egy rossz gyerek, mindenből is poént gyárt, nevet és szeret élni. És akinél olyan könnyű leköteleződni, mert egyszerűen meghálálni sem lehet azt a sok gesztust, azt a sok teli tányért, azokat a jó pálinkákat!

Mondom, Gyula szeret élni, meg azt hiszem egyszerűen csak szereti az embereket. Na meg a családját, a feleségét, a lányát, és a fiát, akire roppant büszke!

„- Tudod, mi karácsonykor odaállunk a fa köré, megfogjuk egymás kezét és közösen éneklünk, még mindig…”- mondta nekem egyszer kint Sóstón és láthattam, ahogy egy nagy könnycsepp reszket a szeme sarkában.   

Mások lapcsánkakirályként emlegetik, pedig emlékszem én micsoda lendülettel készült a szakácsolimpiára, vagy milyen gondossággal készítette el a mestervacsora fogásait.

És akkor tegyük hozzá, hogy Gyulának köszönhetem a Cziránku Cicával, István Andrissal, Konyári Sanyival, vagy éppen a Huszár Tibivel kötött barátságot.

Jó csapat ez, és a főnök persze ez az örök gyerek, Gyula bá’! Év elején kétszer is főzni ment a horvátországi földrengés áldozatainak, az elmúlt hetekben meg talán egy napot sem pihent a rengeteg rendezvény miatt.

Adósa vagyok! Adósa, mert ugyan csütörtökön ünnepelte születésnapját, de be még eddig nem csöngettem hozzá, hogy Isten éltessen! Adósa, mert meg kellene írnom az Ízkirályok történetét, interjút kellene összehoznunk, amiből az is kiderülne, hogy a nagyszabású mestervacsorák után egyszerűen megáll a Burger Kingben egy Whopperre, mert amikor odaér, már talán valami le is tud csúszni az izgalomtól összeszűkült torkán, akkorra már talán enged annyit a stressz…

Gyula! Fura köszöntő lesz ez, mert olyan töltött káposztát posztolok, amivel az elmúlt 3 hétben kétszer is megvendégeltél. Tudod jól, ez a birkás káposzta, aminek nagy rajongója lettem. Lefotóztam, ebbe a köszöntős posztba be is szúrom és úgy írom; az Isten sokáig éltessen!!!

Sose feledd, a család, meg a citrommal teli télikert az első, de azért jöhet még egy kis lapcsánka, meg birkás káposzta is a népnek, az istenadta népnek!

“The proper function of man is to live, not to exist. I shall not waste my days in trying to prolong them. I shall use my time.” (Jack London)

Kedves James!

Két év után visszaültem a moziba. Most éppen szabad és miközben beszippantott a világod, el is gondolkodtam. Köszönök mindent! Köszönöm, Vesper Lyndet, a Tennyson idézetet, na meg a "hattyút" (Léa Seydoux-t) is.

Tho’ much is taken, much abides; and though
We are not now that strength which in old days
Moved earth and heaven; that which we are, we are;
One equal temper of heroic hearts,
Made weak by time and fate, but strong in will
To strive, to seek, to find, and not to yield.

Köszönöm, hogy együtt korosodtunk, hogy mindig arról álmodtam, hogy úgy fogok csajozni, ahogy te, hogy úgy áll majd rajtam az öltöny, mint rajtad és én is annyit bírok majd inni, na meg nőt ölelni, mint Te. Persze köszönöm, hogy megmutattad; létezik a nagy szerelem, és hogy egy férfinak mégiscsak az a legnagyobb dicsőség az életében, ha gyermeke születik.

Kedves Daniel… elnézést James! Köszönöm, hogy elhitetted velem; lehet belőlem is hős, szerelmes, meg igazi pasi.

Ma elbúcsúztál. Azt mondtad, hogy 53 évesen, már nem neked való ez a szerep. Ma elbúcsúztál. Elvitted magaddal az elmúlt 15 évet. A Nagyszerű Britannia, ma egészen más mint 2006-ban, vagy éppen 2012-ben. A világ meg? Hát kap majd egy fekete, tökös lányt, aki simán hiszi, akarja a szereped, a helyed, és remélhetőleg képes majd megmenteni minket, a mozit, a filmet, meg a karaktert is.

James! Fogok én még írni. Arról is. Addig meg nosztalgiázzunk! Amikor először találkoztunk, harmincon innen, hát épp akkor akartam megenni az oroszlánt, nyersen. Most pedig, miközben bámultam a vásznat, csak arra gondoltam, túl annyi háborún, békén, annyi álmon, illúzión, annyi magányos éjjelen, tévedésen, csalódáson, túl annyi szép reményen, elátkozott éjszakán, keserű hajnalon, annyi semmirekellő napon, meg kell értenem, egy pasinak fontos, hogy hagyjon valami nyomot maga után.

Várj csak! Meg örökösen tanuljon… És higgyen, picit még reméljen is...

Furcsa ez. Amikor a próbavetítésen végignézted a saját végjátékod, a saját halálod, akkor vajon Rachel Weisz megszorította-e a kezed?  

Tudod, úgy látom, és úgy gondolom, egy öt éves fruskának almát hámozni, majd büszkének lenni, hogy lám erre is képes vagyok, mindennél fontosabb. És most már tudom, hogy vigyáznom kell a tűzijátékokkal. Kusza lett ez a néhány sor. Első felindulásból történt, aludni kellett volna rá, hogy elmondjam, Malick gyenge, a többiek csak statiszták, kivéve Ana de Armas-t, aki olyan üdítő kivétel volt a vásznon, hogy attól még mindig mosolygok. 

Felixet sajnáltam, meg azt is, hogy így búcsúzunk el.Ilyen végérvényesen. Jó lett volna, egy titkos motorcsónak, vagy mittudomén, épp arra jár egy modern Nemó kapitány... Szigorú dolog ez. Meg egyébként is, ha a legféltettebb kincsed nem tudod megölelni, megsimogatni, akkor úgy sem ér semmit az egész...

Keretes szerkezet, temetőben kezdünk, temetéssel zárunk.

Ég veled!

Biztos vagyok benne, hogy Sean Connery, meg Roger Moore is tapsolt odafent…

A szeptemberi nyár a nyíregyházi Kossuth téren csupa tűzijáték, sziporka, élmény. A városháza alatt a kávézók csalogatják az egyszeri újságírót; ülne le, foglalna helyet, igyon kávét, egyen egy bagelt a Szifonban és nézze, ahogy elgyalogol előtte a fél város. Ez kérem, a színtiszta Nyíregyháza, mert nekünk zsugorian mérték a kiülős helyeket, nincsenek eldugott kis utcáink, meg zegzugos belvárosunk, hiába alakította át sétálónak a fél Dózsa György utcát, 2007 körül az önkormányzat.

Szóval ez a szeptemberi nyár szirénhangon azt énekli, hogy hagyd a dagadt munkát másra. A kertek alatt a hosszú, hűvös és szeles ősz, a nyírségi télről meg ne is beszéljünk. Nem embernek való, na. Most meg nincs is holnap, csak a napsárga városháza, alatta a cinkos kávézókkal, meg a sose fázó, sose izzadó, mégis mindig indulni készülő Kossuth Lajossal.

Szóval a szeptemberi nyár arra csábít, hogy nevessünk, igyuk a feketét, és bámuljunk. Ki a fejünkből, nézzük a nyírségi lányokat, forduljunk utánuk, beszéljük ki őket, pletykáljunk, hahotázzunk, szólítsuk le az arra járó ismerősöket, fizessünk egy feketét bárkinek, aki képes megszínesíteni egy (manic) hétfő délelőttöt.

Aztán éhezzünk meg és szaladjunk bele abba, amibe nem szabad. A városháza alatt, pont a polgármesteri iroda alá pozicionálva működik a Continent Wine and Coffee. A vendéglátóipari egység egykor arról lett híres, hogy meglepően színes, izgalmas, látványos (plafonig rakott) borválasztékkal csábította a látogatókat, ráadásul a kávéjuk is megjárta. Tonino Lamborghinitől származik a fekete. Ami izmos, erős, karakteres. Nyáron itt rendszerint egy DJ is rendelt péntek-szombat este, nagy LCD tv-én lehetett nézni az EB-t, és az Irsaijuk sem volt rossz. Arra is emlékszem, hogy három éve a város legjobb pizzáját ettem itt. Ki lenne ez találva, nem beszélve a csinos, kedves, édes felszolgáló lányokról, akiknek csak a GDPR miatt nem írom le a nevüket!

Szóval itt a szeptemberi nyár, ne menjünk máshová, ugorjunk neki egy ebédnek is. Menüben gondolkodunk, megint, és ismét. Nem akarunk sokat, nem akarunk nagyot, csak egyszerűen finomat, szokás szerint „nem horror” áron. A „papír” szerint ráadásul van fitnesz menü, jelentsen is ez bármit. Ilyenkor én bátran odaírnám, hogy 1000 kalóriánál nem eszel majd többet vagy mit tudom én, nem megy fel a savad, a délutáni könnyed szunya a gép előtt garantált vagy akármit; megmozgat, helyetted égeti a kalóriákat, csakhogy tényleg felébressze bennem a  Réka&Norbi vékonypáros szigorú ápdét-gasztroizgalmát…

Brokkolikrémleves virslichips-szel, na meg mozzarellás csirkemell rizzsel a kínálat. Nem bonyolult, nincs cifrázva, túlmagyarázva, túlbeszélve. Jöjjön, aminek jönnie kell! Tűz a nap, tessék hideg szódát hozni, míg elkészül, aztán mehet tovább a bámulunk mint a pulyák és kiskirályok vagyunk a főtéren. A szomszéd asztalnál egy keresztapa a barátaival pont ugyanezt kérte, és már falatoznak is, ha nekik jó, akkor nekünk sem lehet rossz.

Sokat, nagyot nem várunk. Dizájn-tányérban érkezik a lé. Vékony, ízetlen, nyomokban brokkolit is tartalmaz, talán csak a virsli menti meg. Nem is tudom, honnan vehették, egész fűszeres és roppanós de még ez sem tudja megmenteni az első fogást a sorstragédiától. Mert épphogy langyos. Ez otthon simán a hideg kategória. Raknád vissza a kerámialapra, a mikróba, sütőbe, akárhova, hogy legyen forró, mint a babám szerelme. Vissza nem küldjük, mert tudjuk, ha panaszkodunk, akkor megy vissza és úgy fog megérkezni, hogy a kanál beleolvad. Tartunk az őszinte, magyarosch vendégszeretettől.

Jöjjön az a csirke. Meg a mozzarella, hátha mentőövet dob, hátha kisegít. Jön is. A téglalap alakú dizájn-tányér most is blikkfangos. A vékonyka mellen, mozzarellkabátka, rajta koktélparadicsomok, egy apró kurgánnyi rizs, meg sebtében összepakolt salátával kedveskednek az 1450 forintért cserébe.

A második sem forró. Értjük már. Nem itt főtt, nem itt sült az étel; ha jól sejtjük akkor a Sóstói úti „főhadiszállásról” kerül a belvárosba a menü. Ha jól sejtjük, még délelőtt elkészült, aztán utazott egyet, nagy, melegen tartó dobozokban, közben öregedett, meredt, hűlt, mint a kifolyt láva, meg a könnyek a szemed sarkában.

Ez van. A rizs vendéglátós, a saláta gyors, a csirke meg tucat. Nem kell sokat várni, tömeg sem volt. Kértük. Adták. A happy end csak a kávé, ami még mindig jó. Borravaló most elmarad. Holnap visszamegyünk a Chloéba, de kávézni majd jövünk, meg borozni is, az erre járó csajok miatt…   

Tízéves lehettem. Otthon játszottam. A kisszobában, ami egy elvarázsolt párhuzamos univerzumban kialakított birodalom lehetett, tele LEGO-val, kisautókkal, modellvasúttal és építőkockákkal. Édesanya aztán benézett hozzám. Ez volt a szuperereje, képes volt belenézni ebbe a párhuzamos univerzumba. Vasalni kezdett. Apám szigorú, sötétkék köpenyét. Nálam a vonat körbe járt. A villanylokomotív. És én akkor a nagy gyermeki boldogságomban, hirtelen, megmagyarázhatatlanul pityeregni kezdtem.

- Zsoltikám! Hát te meg miért sírsz? – pityogta anyukám, akinek miattam a szeméből nagy kövér könnycseppek folytak. Felálltam a rengeteg színes, zakatoló és izgalmas játékok közül. Mint egy kiskirály, aki egy pillanatra arra készül, hogy átlépje birodalma határait. Egy kis időre otthagyja a katonákat, a rendületlenül körbe-körbe járó gőzmozdonyt, a Legóból fabrikált űrhajót, a rettenthetetlen mozgathatós katonákat, meg a miniatűr Pontiac Firebirdet… Odaléptem anyukámhoz és átöleltem a derekát. Szörnyen zokogtam.

- Anya! Én nem akarok felnőtt lenni! Én nem akarok soha felnőtt lenni – és ekkor már ketten zokogtunk. Édesanyám és hozzábújva egyetlen, kicsi fia.

- Jajj fiam… - suttogta anyukám – hát nem olyan rossz az…- és már akkor kiskirályként is tudtam, hogy nem mond igazat… Csak vigasztal. Csak füllent, csak lódít…

Visszaléptem a birodalmamba, összekucorodtam a modellvasút közepébe és ott, ahogy körbe-körbe járt a kisvonat még lehettem az univerzum kellős közepe… És akkor még semmit sem tudtam a szerelemről. A félreértésekről, a szívről, az álmokról, még semmit árulásról, irigységről, csalódásról. Védett édesanyám, meg a folyton zakatoló mozdonyom. Mindentől is.

Bevezetés

Hetek óta tervezem, hogy elindítom a nyíregyházi menükritikát. Rettegett dolog lesz ez, szőrszálat (isten ments a levesben) hasogatva, kekeckedve és elektronmikroszkóp alatt elemezve. Vagy csak a gasztro-hermeneutikát kihasználva, kalandozva, gondolatban egészen máshol járva. Amatőr dolog, de nagyon remélem, hogy a vége jó, mint a friss kenyér fara, khm… elnézést dumója, meg a happy end a moziban!

Tárgyalás

Tetszik emlékezni a nyíregyházi Rolling Rockra? Az órákra a falon, melyek az okostelefonok előtt is mutatták, most ébrednek San Franciscóban, meg a hétvégi szemezgetős „hölgyválaszra”? Meg arra, hogy Horváth Ági gondolt egyet és míg az apukája Spanyolországban nyaralt, átalakította az egész éttermet? Akkor kapta az érdekes Chloé New Yorkban nevet. Meg az elmúlt évekre, amikor bérlő(k) kezébe került? Bevallom a Street Food, Felzabáltuk Nyíregyházát műsora után gondoltam egy nagyot; érdemes lenne ismét beülni régi emlékeim helyszínére.

A menü, az Nyíregyházán is csak menü. Nem a fine diningra gondolsz közben, csak „nem horror áron” szeretnél valami anyukáméra hasonlító levest meg másodikat, sebtiben elfogyasztani. A vége persze kávé; lesz még délután is, meg meló, meg szaladgálás. Szóval a menü az menü, nem vársz sokat, de nem is fizetsz sokat, jössz, kapod, mész. Futószalag, de azért mégiscsak remélsz valamit (titkon), mert étterem, mert kell az illúzió, hogy valaki kihozza, leteszi, gőzölög, meg íze is van, meg tápláló, meg nem fast, hanem slow…Mint a motion, meg a barátnő a fürdőszobában… Tudod, mondod a leckét, a férfi „öt perc múlva otthon vagyokja”, pont ugyanaz, mint az asszony „öt perc múlva készen vagyokja”…

Palicz Gyuri hívta fel a figyelmem, hogy Szindbád mindig arra panaszkodik, hogy sose jut jó ételhez, a hús rágós, a pörkölt vizezett. A menü is ilyen. Sokszor. Sok(k) esetben. Nem ritkán. Olyan, mint a gyors, tartalom, mélység nélküli szerelem, vagy a reggeli, gyors szeretkezés. Olyan is, meg nem is. Kell, de nem lesz nagy emlék… De az illúzió, mondom, kellene, hogy akár… Vagy csak csábítás, vagy csak bepillantás, mert jó, csak kevesebb, mert nem annyira díszes, fényes, nem egy nagy szeretkezés előjátéka, csak a hétköznapok szükséglete…

Szóval a Chloéban, a múlt héten kanalaztam zöldborsó levest, amiről egészen jó emlékeket őrzök. No, nem az a nyár eleji, anyukám főztje, amiben a zsenge cukorborsó, meg a fiatal répa flörtöl a házi nokedlivel, de jó volt; egészen ízes, illatos, zamatos, így a szeptemberi nyárban is jólesett. De tegyük hozzá, a leves legyen forró, mint a babám szerelme. Ne langyos, mint ott jártunkkor, mert azt az úristen is kiköpi... Aztán meghozták a kijevi jércét, egészen ehetően, persze észrevehetően, hogy korábban készült, egy kis mikrót látott, de még így is finom, a rizs elfogadható, nem olyan pergően Uncle Bens-es, de mondom ehető, és még uborkasali is van kérésre, szóval árban, értékben körülbelül értelmezhető, tápláló, hozza a formát. A leves talán jobb, mint a második, de lehet ezen még javítani, meg hát van összehasonlítási alap.

Aztán megfigyelve az ajánlatot, kitudódott, hogy van „szpesöl offer”, hogy kb. nem sokkal kétezer felett (leves meg második) már van olyan, ami izgalmasan is hangzik, már nem menü, hanem „álákárt”, de attól persze gyorsabban, heti ajánlatban, mérsékelten mennyiért is…

Ebben pedig kínálnak „Pho” levest. Aki tudja mi ez a csoda, annak rögtön beindul a nyáltermelése, meg chimichanga, hogy Vietnámból egyből Mexikóba kössünk ki. Szóval a pho, az egy fogalom a vietkongok földjén, marhából egzotikus fűszerekkel, meg tésztával. Ahol értik, tudják, ott az valami szakrális pillanat, ha kanalazhatod. A chimichanga meg a texmex varázslata, a sombero tulajdonosok vitték a  receptet az USA-ba, hogy aztán mindenkit ezzel csábítsanak. Sikeresen. Marhahús lepirít, paradicsomszóssal, vagy inkább salsával nyakon önt, sok fűszer, sok boldogság, tortillalapok palacsintaformában, barnára sütve, sok sajt…

Jajj, értem én mit jelent a Viva Mexikó, még a mezcal, meg tequila nélkül is.  

Szóval, a Chloé ebédre összedob neked egy kis nemzetközit. Persze én vagyok a buta, hogy nem gondolkodom; levesben marha, akkor a másodikban már boci ne legyen, ugye Szobi Gyuszi? De sebaj, marhára kívántam mind a kettőt és nem is jártam rosszul. Persze a leves és a második is nagyon európai, nagyon szelíd, semmi csípős, semmi eltúlzott egzotikum, csak villant valamit, hogy a hét tengeren túl másképp is lehet a dolgokat főzni, értelmezni enni, te meg úgysem állnál neki otthon, mert azért itt nincs telefonos segítség, mint egy magyarosch pörkölt esetében, édesanyától. 

Befejezés…

Szóval összességében, vissza fogunk menni. Maradjunk annyiban, hogy a Chloé-ban ráadásul a kávé sem rossz, terasz is van. Amikor másodszor a hűvös bezavart, akkor mondjuk a cumci-cumci zenét lehalkíttattuk, de a pincérek kedvesek, segítőkészek. A nyíregyházi Chloé inkább négyes, mint hármas a menü világában, ha 10 pontos lenne a zsűri lapja, akkor valahol hét és nyolc csillagocska között. Ám ami furcsa, hogy alig volt vendég, kevesen voltunk. Nem tudom, van-e törzsközönség, ha igen, akkor ők most hol? Hogy a Tirpák fesztiválon pakoltak-e fel, vagy van még a hétvégiből, egyébként is.     

A fiatalságot könnyű szeretni. A szépet, a sportost, az arányost, a harmonikust, a csodást. Az egészséget könnyű szeretni. A szépséget könnyű szeretni. Egy édes babát könnyű szeretni. Egy kölyökkutyát könnyű szeretni. A jólétet könnyű szeretni. A gazdagságot, sikert, a csillogást, a szép ruhákat, a drága utazásokat, a behűtött bort, a méregdrága ruhákat, egy irányítható embert pláne…

És milyen nehéz egy konokot, egy önfejűt, egy korosodót, egy ragyást, egy kövéret, egy szegényt, egy szerencsétlent, egy beteget, egy hisztist, egy bolondot, egy makrancost, egy depresszióst, egy magába zuhanót, egy magába fordulót, egy szánalmast, egy butát, egy ostobát, egy együgyűt, egy csúnyát, egy szakadtat, egy semmit, senkit, egy niemandot, hazugot, árulót, csalót, köpönyegforgatót, éhenkórászt, haszonlesőt…

Egy hideg követ, egy mocskos éjszakát, egy soha, de soha szűnni nem akaró fájdalmat, egy halált…

És állok a mocsárban, a mocsokban, állok az élet „B” oldalán, szakadt hátizsákkal, lyukas szívvel. Állok a szürke tenger partján, ami csak mocskot, szemetet és hínárt köp. Megjártam Jónás cetjét, álltam a város szélén, amikor Szodomát és Gomorát pusztította az isten. Én írtam az utolsó hírt; vége van.

Sószórómból Lót feleségéből hullanak a finomra darált darabok. És láttam, amikor Káin agyonütötte Káint. Jóbbal sokat ittunk együtt, miközben cafatokban hullott róla a bőr…

És még most is az Isten dicsérem, még most is hittel hiszek, még most is nagy betűvel írom; Ember. Még most is remélek, még most is szeretek. Végtelenül és nagyon…