Hát próbára teszem ezt a Bolyki Jani féle jaguáros szovinyonblant is, hogy van-e benne erő, tesztoszteron, van-e benne udvarlás, van-e benne szexuális erő, meredező, képes-e kislányt hozni ide a konyhapultra, kanapéra, francia ágyba. És nem mondja majd a kislány, hogy menj anyádba, hanem ért, megért, issza a borom és szavaim. Énekel halkan, kuncog rajtam, aztán vénülő fejemet simogatja, hogy te nagy mamlasz, te már soha? Én meg mondom, dehogynem jó útra tértem, már csak egy szalonnát sütök, egyetlen tűzben, egy nyárssal, de mit tegyek,  ha eddig minden nőben megláttam a jövőmet. Egy volt csak kivétel, az meg elment, azóta nem is vagyok magam, nem vagyok ember, csak egy árnyék. Azóta futok, meg iszok, meg sugárban hányok. Néha magamtól, néha a világtól. Aztán jön a „rákábili”, meg a nosztalgia. Dzsémszbond is azért jött be, mert ment a Vesper sírjához, mert titkon, az állatálarc mögött egy érzékeny férfi vagyok. Egy érzelmes kismajom, aki szeretné, ha szeretnék, akinek folyik a könnye, ha éppen megszólítja a szíve…

És közben meg, táncolna az utcán… hadd jöjjön a rock meg a roll, és hadd emlékezzek a szádra, az illatodra, hadd emlékezzek arra, hogy kívántál, haraptál, hogy úgy szorítottad kezem, mint egy 18-as anya a hatlapfejű csavart… És már rég a tejúton járok, nyomomban kefir terem, mert az jó az összeszűkült, izgulós gyomorra is…

Megyek egy lakodalomba. Megyek. Addig megyek, míg nem a te neved, meg az enyém. Addig megyek, amíg ki nem lesz írva; ez már a tenger…