“The proper function of man is to live, not to exist. I shall not waste my days in trying to prolong them. I shall use my time.” (Jack London)
Kedves James!
Két év után visszaültem a moziba. Most éppen szabad és miközben beszippantott a világod, el is gondolkodtam. Köszönök mindent! Köszönöm, Vesper Lyndet, a Tennyson idézetet, na meg a "hattyút" (Léa Seydoux-t) is.
Tho’ much is taken, much abides; and though
We are not now that strength which in old days
Moved earth and heaven; that which we are, we are;
One equal temper of heroic hearts,
Made weak by time and fate, but strong in will
To strive, to seek, to find, and not to yield.
Köszönöm, hogy együtt korosodtunk, hogy mindig arról álmodtam, hogy úgy fogok csajozni, ahogy te, hogy úgy áll majd rajtam az öltöny, mint rajtad és én is annyit bírok majd inni, na meg nőt ölelni, mint Te. Persze köszönöm, hogy megmutattad; létezik a nagy szerelem, és hogy egy férfinak mégiscsak az a legnagyobb dicsőség az életében, ha gyermeke születik.
Kedves Daniel… elnézést James! Köszönöm, hogy elhitetted velem; lehet belőlem is hős, szerelmes, meg igazi pasi.
Ma elbúcsúztál. Azt mondtad, hogy 53 évesen, már nem neked való ez a szerep. Ma elbúcsúztál. Elvitted magaddal az elmúlt 15 évet. A Nagyszerű Britannia, ma egészen más mint 2006-ban, vagy éppen 2012-ben. A világ meg? Hát kap majd egy fekete, tökös lányt, aki simán hiszi, akarja a szereped, a helyed, és remélhetőleg képes majd megmenteni minket, a mozit, a filmet, meg a karaktert is.
James! Fogok én még írni. Arról is. Addig meg nosztalgiázzunk! Amikor először találkoztunk, harmincon innen, hát épp akkor akartam megenni az oroszlánt, nyersen. Most pedig, miközben bámultam a vásznat, csak arra gondoltam, túl annyi háborún, békén, annyi álmon, illúzión, annyi magányos éjjelen, tévedésen, csalódáson, túl annyi szép reményen, elátkozott éjszakán, keserű hajnalon, annyi semmirekellő napon, meg kell értenem, egy pasinak fontos, hogy hagyjon valami nyomot maga után.
Várj csak! Meg örökösen tanuljon… És higgyen, picit még reméljen is...
Furcsa ez. Amikor a próbavetítésen végignézted a saját végjátékod, a saját halálod, akkor vajon Rachel Weisz megszorította-e a kezed?
Tudod, úgy látom, és úgy gondolom, egy öt éves fruskának almát hámozni, majd büszkének lenni, hogy lám erre is képes vagyok, mindennél fontosabb. És most már tudom, hogy vigyáznom kell a tűzijátékokkal. Kusza lett ez a néhány sor. Első felindulásból történt, aludni kellett volna rá, hogy elmondjam, Malick gyenge, a többiek csak statiszták, kivéve Ana de Armas-t, aki olyan üdítő kivétel volt a vásznon, hogy attól még mindig mosolygok.
Felixet sajnáltam, meg azt is, hogy így búcsúzunk el.Ilyen végérvényesen. Jó lett volna, egy titkos motorcsónak, vagy mittudomén, épp arra jár egy modern Nemó kapitány... Szigorú dolog ez. Meg egyébként is, ha a legféltettebb kincsed nem tudod megölelni, megsimogatni, akkor úgy sem ér semmit az egész...
Keretes szerkezet, temetőben kezdünk, temetéssel zárunk.
Ég veled!
Biztos vagyok benne, hogy Sean Connery, meg Roger Moore is tapsolt odafent…
